February 8th, 2010 Kunsági Borvidék

A borvidék logója egyaránt jelképezi a bort mértékkel fogyasztó ember könnyed, vidám hangulatát, de a hagyományokra épülő homoki szőlőtermesztő kemény küzdelmét is azért, hogy fáradságos munkája és az itt szinte állandóan sütő, néha perzselő napfény hatására és következtében aranyló ital kerüljön a homoki bort szer tő ember poharába. A borvidéken több borászat is szívügyének tekinti a kiemelkedő évjáratok borainak muzeális megőrzését. Ezek a borok a különböző borversenyeken kiemelkedően szerepelnek. Cegléd, Kecskemét, Kecel, Kiskunhalas, Kiskőrös, Soltvadkert a bor városa.

February 8th, 2010 Hajós-Bajai Borvidék

February 8th, 2010 Csongrádi Borvidék

January 5th, 2010 3607 Szentesi kistérség

Árpádhalom 602 lakosú község Orosházától 10 kilométerre, északnyugatra fekszik.  Valahol a történelmi Magyarország a Kárpát medence közepe táján a Kórógyba ömlő Mágocs - ér bal partján alig tíz kőhajításnyira attól a helytől, ahol a Szalai tanyai hídnál belép Csongrád megyébe, állt valamikor Héthalom. Héthalmi dűlőnek nevezték ezt a karély formájú ormok sorát, le egészen a Sopáig és Kis Pál hídjáig, mert amikor először próbálták megszámlálni az ormokat soknak tetszett. Ismerős a kifejezés: hétrét görnyedni, a hétszázát, hetediziglen, hetvenkedni, stb. Valamikor kabalisztikus szám is volt a hét, de itt Árpádhalmán névadó lett. Az itt élő nép ajkán, csak sokat jelentett, hiszen összeszámlálni is nehéz volt. Legkönnyebb volt akkor, ha a legmagasabbra felmászott valaki és fölfelé és lefelé hozzátette még azt a hármat - hármat, ameddig ellátott. A hétről a honfoglaló vezérek Árpád, Szabolcs, Gyula, Örs, Kond, Lehel, Bulcs juthattak eszükbe azoknak a magyar elődeinknek, akik a legmagasabb halmot a vezérek fejedelméről, a négy évszázadig uralkodó Árpád ház névadójáról Árpád vezérről nevezték el. Elod unokája Álmos és Emese fia Levente, Tarhos, Üllő, Jutas és Solta apja, apja Fajsznak és Taksonynak, nagyapja Gézának és dédapja Szent István királynak. Árpád 907 - ig élt, I. István uralkodásának harmadik évében teremtette meg a keresztény magyar Államot, melynek ezredéves fennállását múlt évben ünnepeltük. Viharos száz év lehetett a 900-tól 1000-ig tartó, talán viharosabb az ezredéve, melyet mi apáink és nagyapáink éltek meg. Helyesen döntöttek tehát, a Mágocsi pusztai elődők, amikor Bach korszak vége felé 1863-ban az Árpád - halommal szemközti Mágocs - ér jobb partján kialakult puszta falut Árpádhalomnak nevezték el. Talán magának Szendrei Ignácnak Petofi apósának az érdeme, talán valamelyik polgárosult gondolkodású Károlyi grófnak, talán Nagy Áron uradalmi mérnöknek, aki később megalakuló község nevét az uradalmi térképre először felírta. Ma már nem tudni, de már ugyanolyan kísérteties és elgondolkodtató, hogy ezt az Árpádhalom nevű községet éppen 1956-ban a nekünk jutó viharos, XX. század magyar történelmének fókuszában szakították ki Nagymágocs határából és lett önálló községgé és 93,1 méterrel magasabban vagyunk a tenger szintjénél.  Ember nem járt még ezen a tájon, amikor a Mágocs-ér szalagja bekalandozta a vidéket, majd a mai csapdájába kerülve, hol megáradt, hol leapadt - évente többször is. Az uralkodó Észak-nyugati szél onnan lentről, a Jó tanya menti kiszáradt partjáról fel-fel terelgette a homokot. Év-tízezredek során alakult ki ez az orom, mely szalagszerűen követi az ér széllel szemközti bal partját. Füves puszta lehetett, őseink megtalálták a halban, vadban gazdag vízpartot és legelőnek a jó füves sztyeppet egyaránt. Legeltetve gazdálkodtak, a vizeken halásztak. A vizek mentén év mint év tavasszal felfelé terelték a friss legelők után, ősszel meg lefelé jöttek a téli szállásra. Itt éltek, itt haltak. Nagy családokban, zárt közösségben, ahol a családfő szinte királyi tiszteletben irányította népét. Bevándorló ősök nem is voltak oly vadak, mint egynémely régi és újabb ellenséges írók, őket csak rablók kalandjaik túlzott híréből ismerő szerzetes krónikások állítják. A természeti erők tiszteletén és imádásán alapult vallásuk, sokkal egyszerűbb, fejletlenebb és elégtelenebb volt, mintsem, hogy az értelem és a szív minden szükségeit és az anyagi és erkölcsi világfolyam titkait kibetűzni vágyó ész kíváncsiságát és a kebelnek a túlvilági élet, s hallhatatlanság utáni sóvárgásai kielégíthette volna. Egyik temetőjük az érparton felfelé Nagyszénás körül már részben napvilágra került, másikat talán még rejti a Mágocs-Lajosmajor Derek-Pappteleki erdő, innen csak szórványok kerültek elő, de a harmadikat és a Kórógy-Kurca-Tisza partjai felé megsűrűsödőket már feltárták Szentes-Borbás földön - Szegvár - Orom dűlőben. Nem ők voltak az őslakosok, előttük laktak germánok, még előbb a római korban letelepedett szarmaták és ezeknek az óriási halomnak, mint temetkezési helynek a népe - még annak előtte emelte ezeket a sírhalmokat. Soha nem építettek völgyre. Természetesen magaslatokat kerestek, itt az érparton sokat találtak és abba temették halottaikat. A rangos halottak fölé óriási dombot hordtak össze egy nagyjából kör alakú árokból, melynek a Nap delelése irányából úgynevezett “bejárata” volt. Esetükben ez éppen Siromfalu irányába esik, még ma is megfigyelhető, hogy egy kis szakaszon megszűnik a gyűrűs árok. Évekig hordhatták, primitív eszközökkel, talán egészen addig, míg a nagycsalád emlékezete kitartott. A Kárpát-medencében több ezer, Csongrád megyében majd félezer ilyen és többnyire kisebb halom van még ma is. Majdnem tizet régészeti eszközökkel sikerült feltárni és megállapítani, hogy majd minden embertörténeti kor képviseltetve van ezekben a földpiramisokban. Sajnos a sírrablók sem kímélték soha az ilyen helyeket. Az Árpád-halomnak titkát még nem sikerült megfejtenünk. Kevés ilyen szerencsés földpiramis van az Alföld keblén, mint ez a halom. Az uradalmi mérnökök még az egyébként egyenes-négyzetrácsos meliorációs rendszert is felborították miatta és a Szentetornya-Gádorosi bekötő utat a megye határon megtörték, a Medicsák tanyánál, felhozták majdnem a Dénes tanyáig, hogy egyenest neki futtathassák Árpád-halomnak - itt két ágra szakítva a sávot közrevegyék és ezáltal óvják a nagyüzemi gazdálkodás kártételeitől. Keletről nyugatra fut ez az út, miként honfoglaló elődeink jöttek. Árpádhalomnak vannak e halmon kívül még olyan értékei, melyekkel lehet kérkedni. A Szente-Mágocs birtokosoktól a Bór-Kalán nemzetségében Pósa fiakon keresztül Országh Mihály nádor és Ongor János korán át a Porkoláb-Keglevich családig. Soha sehol nem volt a Károlyi családnak olyan jól meliorált gazdasága, mint Szenrei idejében-alkalmasint a Mágocs-ér parti istállóban ringott Petofi Zoltánka /Sasfiók/ bölcsője is- és a XX. század elején itt kísérletezte ki Székács Elemér a róla is nevezett nemesített búzát. Ibyl Miklósnak sehol nincs fölépítve ilyen teljességében a major - és magtár - major rendszere. Mindezekkel és még a kis fagerenda-vázas templommal is, mely több mint 100 évvel ezelőtt épült, de későbbiek folyamán gróf károlyi Lajos kápolnává alakította át. A mai iskola és kultúrház épülete is ebben az időben épült és a Károlyi család vadász-kastélya volt.

Derekegyház 1794 lakosú község Szentestől 8 kilométerre, délkeletre fekszik. Ősmagyar falu volt a honfoglalás korától kezdve. Egyesek első birtokosának nevéből származtatják néveredetét. Dereg nevű tulajdonosa után az általa emelt templommal, mint összevont nevek alkotják. Ennek ellentmondani látszik, hogy a későbbi századokban miért nevezték “Dögegyháznak?” Az Árpádkori templom maradványát a múlt század elején még látták. A tatárjárást megelőzőleg semmi adat nincs a falu életéről. A tatárjárás végzetes volt a falu életére, fél évszázad kellett ahhoz, hogy a szeri Pósa- család népessé tudták tenni. A Pósafi család István nevű tagjával 1471-ben, férfiágban kihalt. A birtok az ősiség elvén visszaszállt a koronára. Számos földesura volt, többek között a Hunyadiak is. Általában Hódmezővásárhelyhez tartozott. Legnagyobb része puszta, csak kisebb része volt lakott terület. A falu életéről egy panasz kapcsán tudunk: 1499-ben az Ongor család panaszt tett a király előtt, hogy a szomszéd falvak / Dónáttornya, Királyság / 150 főnyi jobbágycsapata a határban elterülő Kórógyház nevű halastavat lecsapolták, halkészletét kifogták, sőt tetézték hatalmaskodásukat avval, hogy az itt élő derekegyházi halászok hálóit összeaggatták, kunyhóikat a bennük lévő halászati eszközökkel együtt elégették, a szembeszegülőket megsebesítették. A király elé terjesztett ügynek valószínűleg nem volt foganatja, mert két hónap múlva a derekegyháziak betörtek a donáttornyai határba, s rétjeiket lekaszálták. A sérelmek egész sorát követték el mindkét oldalról. A Kéktó nádasairól, mely addig Dónáttornya, Mágocs és Derekegyház közös használatára volt, a derekegyháziakat kitiltották. Az 1500-as évek elején a Jaksics család birtokaikon rácokat telepítettek le. Ezek voltak később is legtovább megmaradó lakosai a falunak. Az 1514. évi parasztlázadás a falut is elérte, veszteségeiből csak évek múlva lábalt ki. 1546-ban 6 lakott portája van a falunak, legnagyobb fele pedig elhagyatva állt, mert a török portyázások gyakran ismétlődtek. A törökök váratlan támadásai késztették a lakosságot, hogy védettebb helyekre költözzön át. Ennek eredménye volt, hogy 1553-ban az előző évi törtök háborúk hatására az elpusztult és elhagyott falvak között szerepel. Pestyéni Gergely országbíró kapta meg Vásárhely tartozékában Derekegyházát. Ebben az időben már névlegesnek tekinthető a földesúri jog. A török hűbérúr nem engedte, hogy a kevés jobbágytól még a magyar földesurak is beszedjék a követelésüket. A sok hadviselés, mely Gyula vára ellen irányult, mindig komoly veszteséget jelentett az éhínséggel küzdő jobbágylakosságnak. A királyi udvarban Ferdinánd király emberei a török befolyás ellenére is számon tartották a gazdátlan tulajdonokat. Ezekkel fizettek pénz hiányában. Zay Ferenc, a királyi naszádosok kapitánya hadiszolgálatainak jutalmául kapta Szentgothárdi János kancelláriai tanácsos barátjával együtt a derekegyházi határt. 1560-ig Telegdi Miklósnak is voltak Derekegyházán részbirtokai, de hűtlensége miatt Csanád megyei birtokait is elvesztette, melyhez a falut is számították. Az oklevélen a falu neve Deregegyháza, másként Dögegyháza szerepel. A falu a török uralom miatt részben elhagyott volt, amely rész pedig mégis jövedelmezett, Csáky Pál és Farkas testvérek tiszttartóinak irányítása alatt ált. Adózásilag Gyula várához tartozott. Mindenkor a gyulai kapitányok rendelkeztek a hódolt faluk jobbágyai felett. Ferdinánd király adománylevelének végrehajtásával Kun Balázst, Gyula várának várkapitányát bízta meg. Első teendője volt elűzni Gyuláról a birtokbitorló tiszttartókat, mert a török parancs miatt már ezek sem mertek a faluba lemenni. A falu élete a török adózáson kívül Gyula várának sorsával kapcsolódott egybe. Évente végzett adóösszeírások mindig a jobbágy erejének és munkájának a gyümölcsét kopasztották meg. Kerecsényi László gyulai kapitánysága alatt rég nem látott mértékben szaporodott a panasz. Az elmaradt zsoldokat és készkiadásokat mindenkor a falvakon szedte be az erélyes kapitány. A gyér lakosság a határnak alig egynegyed részét tudta megművelni. Adózásuk a termésre, állatállományra vonatkozott.  1551-ben tartott adóösszeírás szerint Derekegyház névleges birtokosai Tarczy Tamás, Zay és társai. A lakott részek összesen 6 portát képeztek, mely után 6 forint 60 dénárt szedtek be. 1566-ban Pertáf basa parancsára a Gyula ellen vonuló török csapatokhoz tartozó tatárok elpusztították a kis falut. A császáriaknak és Gyula várának teljesített adózásokról jól értesült török sereg vezetősége, ez volt a falu bűne. Gyula várának elfoglalásakor a közelben nem maradt egyetlen lakott helység sem, mert a magyar érzésű lakosság, még ha rác származású volt is, inkább a császári uralmat választotta, mint a török kizsákmányolást. Utolsó halvány vonása a falu feléledésének az 1572. évi török adójegyzék, mely 38 adózó lakóházzal van említve. A XVI. század végén megindított harcok újból hadszíntérré változtatták át a tiszai vonalat. Az 1596.-ban a falu végleg elpusztul. A régi lakhelyeire visszamerészkedett lakosság töredéke soha nem volt állandó lakó, mert félt az adószedőktől. A XII. század második felében a szomszédos rác telepek hatására néhány vállalkozó jövevény család megkísérelt fészket verni a régi falu helyén. Ezek között magyar nem volt, mert az ösztönös tartózkodás a rácoktól, nyelvben és szokásaiban azonos testvérei közé űzte a Tisza másik oldalára, vagy Vásárhelyre. Az első évek nyugalmassága bizalommal töltötték el a lakosokat. Minden adó fizetése nélkül éltek itt, míg Széll Mihály szendrői hadnagy erőszakkal jött zsarolni a lakosságot, hivatkozva a királyi adománylevélre és megerősítésre. Zay az utódok mellőzésével pontosan beszedte az évi adót, sőt 1642-től még birtokostársat is szerzett Széki Péter, szintén szendrői vitéz személyében. A terület újból puszta lett, melyet legelőnek használtak a mártélyi rácok. Puszta telek a neve az egyezségben, amely szerint részben a szentesiek bérelték Széki Pétertől évi 36 tallérért és 4 karmazsin csizma fizetségért, részben a mártélyi rácok 20 tallérért. A rácok hamarosan elmaradtak a fizetéssel és ezért 1650-ben a szendrői gyűlésen Széki eltiltotta a mártélyiakat a legelő használatától és kizárólagosan a szentesieknek engedte át. A hódoltság végső időszakában már szentesi és vásárhelyi jobbágyok használták legelőnek. Felszabadító háborúk után az évekig elhagyott pusztaság minden határjelével együtt embermagasságú fű és bozótok tengere volt, ahol ember csak nagy nehézségek árán tudott áthaladni. Kezdettől fogva a szegedi provizorátus hatáskörébe tartozott, itt volt nyilvántartva. A kamarai kiküldöttek többször jegyzékbe foglalták a puszta nevét és 1702-ig kezelték. 1702-ben a karlóczai béke körüli munkásságáért br. Schlick Lipót császári tábornok kapta a csongrádi uradalommal egy részében, míg a Békés megye felé eső negyedrész a kamarai igazgatás alatt maradt. Ennek eladományozása 1720-ban történt báró Harruckern György részére kiállított adománylevél szerint. Báró Schlick földesurasága alatt vásárhelyiek bérelték legelőnek évi cenzus mellett. 1722-ben gróf Károlyi Sándor vétel útján megszerezte báró Cchlicktől az egész uradalmat, így lett az előző idők gyakorlata szerint egyezség alapján a vásárhelyieké. Bár puszta volt, a Zay és Viczmándy örökösök igényperrel támadták meg Károlyi földesúraságát. 1732-től megszakítás nélkül folyt a hol békés, hol szenvedélyes pereskedés. A Harruckern családdal történt megállapodás szerint csak a fele illette a Károlyi uradalmat, amiről gróf Károlyi Sándor készségesen le is mondott. A pereskedés ideje alatt is az idetartozó puszta része legelő maradt. 1767-ig szerződésük volt a vásárhelyieknek évi 156 tallér árenda kialkudott bér mellett. A teljes összeg kifizetésével végérvényesen befejezték a hosszadalmas birtokpert. A vásárhelyiekkel kötött szerződést 1767 után már nem hosszabbították meg az egész pusztára. A nagyobbik felét urasági tehertől mentes, szabadon örökölhető birtoknak rendezték be 1765-ben. Nagy számban emeltek itt gazdasági épületeket a földesúr parancsára, akinek kedvenc tartózkodási helye is volt. A kétemeletes urasági kastély is igazolja, hogy gróf Károlyi és utódai nagyobb szabású uradalmi központnak akarták kiképezni Derekegyházát. A minden kényelemmel és díszítéssel pompásan felszerelt kastély kedvelt nyaralóhelye volt a grófi családnak . Népessége nagyon kevés, legnagyobb része gazdasági alkalmazott volt. Például az 1784-85. évi népszámlálás adatai szerint 9 lakóházban élt 17 család. Az összeírás pusztának jegyzi. A birtokot 1827-ben rendezték gróf Károlyi István és testvére gróf Károlyi Lajos között. Az előbbié lett Belső- Derekegyháza, utóbbié Külső- Derekegyháza, Lajosszállás, Lajoskedvi gazdaság és Lászlótelek nevű bolgár dohánykertészet. Az uradalmi gazdálkodás az úrbérválságig elég súlyossá tette a jobbágylakosság helyzetét. Annak megszűntével a polgáriasodásnak vált alapjává. A község Istvánmajor, Kenyeresmajor, Közkuti major, Ördöngős és Tompahát nevű részekből állt, tipikus tanyai település. 1935-ben Derekegyház és Nagymágocs községek hátárából alakult a vármegye újabb községe: Kiskirályság. Az addig Derekegyházhoz tartozó Kisujváros, Nagyujváros, Kiskirályság, Csereszentlászló, Ivánhegyes és Terehalom nevű határrészek 1668 főnyi lakossággal, 305 házzal az új községhez csatoltattak. Így a község lélekszáma az elcsatoláskor 1449 főre tehető. E lakosság tisztán magyar nemzetiségű, felekezeti szempontból túlnyomó többségben római katolikus vallású, rajtuk kívül a református egyháznak van kb. 200 híve. A római katolikus hívők anyaszentegyházat alkotnak, amely a váci püspökséghez tartozik, 1860-ban Nepomuki Szt. János tiszteletére épült. A református hívek lelki gondozását a szentesi lelkészek látták el.

Eperjes 668 lakosú község Szentestol északkeletre, 26 kilométerre, Békés megye határánál. Több pusztából alakult 1935-ben Kiskirályság néven. A községet alkotó puszták közül Kiskirályság és Újváros a középkorban népes helységek voltak. Kiskirályság nevét Mátyás király iránti tiszteletből kapta, annak emlékére, hogy Szilágyi Mihály egy birtokvitát követően Hunyadi-birtokra telepítette át az általa lerombolt Zeleméres falu lakosságát. A XV. század végétől a margitszigeti apácák birtoka. Az 1552. évi török pusztítást még kiheverte, de 1596-tól több mint kétszáz éven át pusztaként említik. A kiskirálysági puszta a XIX. században gróf Károlyi István birtoka, melyet szentesi taksás jobbágyok béreltek földesuruktól az örökváltságig (1837). A taksát nem a jobbágytelek nagyságának arányában fizették, hanem a kialkudott összeg szerint. Határában, Csereszentlászlónál jelentős ipartelep alakult 1921-ben: a Szegedi Kenderfonó Rt. kenderkikészítő gyára, amely a közelmúltig a kenderföldolgozó ipar fontos, kiemelkedő központjának számított. Maga a község a II. Világháború után települt, korábban a lakosság 80 százaléka tanyákon élt. A Kiskirályság nevet 1954-ben változtatták Eperjesre. Címerében Szilágyi Mihály címerének motívuma és a királyi alapítást jelképezo korona látható. A határbeli szikeseken mindig jelentős volt a juhtenyésztés. Az 1980-as években országos juhászversenyeket szerveztek, amelyek mindig sok érdeklődőt vonzottak.

Fábiánsebestyén 2282 lakosú község a 147-es/Kiskunfélegyháza-Orosháza/ vasútvonal mentén Szentestől keletre, 16 kilométerre fekszik. Első lakói minden bizonnyal az 1280-as hódtavi csata után letelepített kunok voltak. Nevét XIII. században épült, Szent Fábián és Szent Sebestyén vértanúk tiszteletére szentelt templomáról kapta. A XV. század második felében már népessé vált falu a Hunyadi-, majd az enyingi Török-család birtoka. Az 1552-es török támadás érzékenyen érintette, s az 1596-os török-tatár pusztítást már nem is élte túl. Még 1852-ben is pusztaként szerepel, ettől kezdve települ be kizárólag magyarokkal. A két háború között a Rosenthal Adolf birtokolta Jánosmajor modernül fölszerelt gazdasága és két négyhengeres motorosmalom érdemel említést. Ez idő tájt még tipikus tanyai település, úgynevezett pusztaközség, a későbbiekben fokozatosan csökkent a külterületi népesség aránya.
A község központja a Szabadság tér, itt találjuk a polgármesteri hivatalt, a többi közintézmény nagy részét és szép szobrokat, emlékműveket. Az orvosi rendelő előtti nőalak Tóth Valéria alkotása, a mackókat Samu Katalin faragta kőbe, a II. Világháborús emlékmű alkotója Návay Sándor.
A község Árpádházi Szent Erzsébet tiszteletére szentelt temploma a Honvéd utcában 1932-ben épült.
Becses népi műemlék a falutól három kilométerre lévő Cserna-féle szélmalom, melyet a gádorosi úton közelíthetünk meg.
A községtől nyugatra, négy kilométerre, a Kórógy-ér közelében, kis dombon áll a hajdani falu Puszta-templomának romja. A szentesi úttól mintegy 500 méterre, északra található, legkönnyebben a sertéstelepen keresztül engedéllyel közelíthető meg.
A trágyaszikkasztó tavakat ritka madarak vették birtokukba: gólyatöcsök, gulipánok fészkelnek a táplálékban bővelkedő, háborítatlan vizeken. A téglából épült, körülbelül két méter magas rom az egykori templom délnyugati támpilléres sarokfala.
Május eleji rendezvénye a községnek a Lovasnapok, májusfaállítással, versenyekkel.

Nagymágocs 3438 lakosú nagyközség Orosházától északnyugatra, 13 kilométerre fekszik. Először 1426-ban Magoch-ként említik, nevét első birtokosáról, a Szente-Mágocs nemzetségről kapta. Az 1596. évi tatár pusztítás Mágocsot is megsemmisítette. A pusztán elsősorban a vásárhelyiek legeltettek, majd a vásárhelyi uradalommal a gróf Károlyi-család birtokába jutott. 1827-ben Külső-Derekegyháza-ként gróf Károlyi Lajos tulajdona. Lajosszálláson a XIX. század első felében az akkori viszonyok között korszerű szeszgyárat építettek, melyet juhmosásra is használtak.  A középkori Mágocs monostorát a XIX. század közepén bontották el, az uradalmi gazdálkodás kiépítése miatt. A két Világháború között még úgynevezett pusztaközség: lakói majorokban, tanyákon éltek. Csak az ezt követő házhelyosztás után kezdtek egy helyre tömörülni.
A Mágocs-ér mellett álló, U-alaprajzú, középrizalittal hangsúlyozott, emeletes, volt Károlyi-kastélyt gróf Károlyi Imre építtette 1896-1897-ben, eklektikus-neobarokk stílusban. Most kastélyotthon, s megtekinthető. Negyven hektáros, arborétumszerű parkja a kertművészet remeke, ritka fenyőfélékkel, a tiszafa és a tuja változataival, őstölgyekkel, platánokkal. A parkot díszítő, évszakokat jelképező, XVIII. századi szobrok valószínűleg a szegvári kastély mellől származnak. A környezet festői hangulatát fokozza a 10 hektáros tó is, túlpartján pihenővel. Esténként a szarvasbogarak rajzását is megfigyelhetjük. A tó felőli oldalon, az épület előtt a Szabin nők elrablása a témája a barokkos szoborcsoporttal díszített szökőkútnak. A műkő másolat eredetije osztrák területen lehet. Az épület főbejárata előtt kedves kis szobor, a Halas fiú márványfigurája fogadja a látogatót. Érdemes szemügyre venni a kastély belső tereit, az előcsarnokot, a télikertet, a könyvtárszobát és a szalont. A park bejáratával szemközt álló három szintes, zabsilós magtár (1856, Ybl Miklós) érdekessége, hogy belseje kizárólag faszerkezetű. A park sarkában látható, neoromán stílusú római katolikus templom (1883, Bachó Viktor) szép üvegablakai Katzmann Ede műhelyéből valók.

Nagytőke 513 lakosú község a 45-ös főközlekedési út és a130-as/Szolnok-Hódmezővásárhely-Makó/ vasútvonal mentén, Szentestől északra, 8 kilométerre fekszik. Az Ond vezértől származott Bor-Kalán nemzetségnek egyik hajtása, Tőke úr adta nevét a letelepült falunak. Az 1488-ban említett Thenke helység területét a középkorban átszelte az országos jelentőségű Nagyaradi út, amely állítólag Aradtól Bécsig vitt. A török és tatár dúlások miatt 1599-ben végleg megsemmisült, halmon álló, kis templomának romjai még sokáig álltak. 1721-től Szentes lakói bérelték. A vízivilág ereit az ármentesítéskor medrekbe terelték, a legjelentősebb a Veker-érbe torkolló Tőke-ér. A XIX-XX. századfordulón Szentes 32 határrészének egyike, megőrizte a középkori falu nevét. Nagykiterjedésű tanyavilágát iskolák, olvasókörök szolgálták. A mai Nagytőke község a II. Világháború után épült a vasútállomás közelében, nem messze a Rác-Tőke-Halomhoz. 1949-ben még lakosságának zöme, külterületen élt. 1952 óta önálló közigazgatású település.

Szegvár 4917 lakosú nagyközség a 130-as/Makó-Hódmezővásárhely- Szolnok/ vasútvonal mellett fekszik. Mindszenttől 8 kilométer után érkezünk Szegvárra. Szegvár a “vizek faluja”: területén folyik keresztül a Kurca és a Kórógy-ér. A község közepén lévő Kórógy-tó a település kellemes színfoltja. Szegvár és környéke valóságos horgászparadicsom. A vadregényes ártéri erdővel körülvett Tisza-holtág három kilométerre van. A gazdag vízivilágnak köszönhetően Szegvár és környéke már az újkőkorszakban lakott terület. A községtől északra, a Tűzköves nevű határrészen feltárt újkőkori település leleteinek egy része a helyi falumúzeumban tekinthető meg. Az ártéri mocsárból kiemelkedő magaspart azért kapta a “Tűzköves” nevet, mert már a középkorban is feltűnt, milyen sok kovapengét lehet találni az Alföld homokvidékén. E pengéket tűzcsiholáshoz használták. Készítésük idején azonban (i.e. IV. évezred) ezek sarlók, fűrészek, fa- és bormegmunkáló eszközök részei voltak. A kőkori falu nevezetessége Európa legrégibb, két hatalmi jelvénnyel ábrázolt istenszobra. A Sarlós Isten, melynek arcát lapos maszk fedi, talán az olymposi Pantheon egyik alakjának, Zeusz apjának legkorábbi, eddig ismert ábrázolása. Sajnos, az 1950-60-as években a világértéket is képviselő település fölé szarvasmarha istállókat és silókat építettek - hallatlan értéket pusztítottak el. Az előkerült leletek részben a szentesi, részben a Magyar Nemzeti Múzeumba kerültek. A XII. századtól a XVI. századig Szeg-nek (Zeegh) említik a települést. Ezen a Kurca kiszögellése, nagy kanyarja értendő, amely U-alakban övezi a falut. A XVI. század elején Dóczy János - II. Ulászló főkamarása - a falu birtokosa, aki a Kurca partjára erős fallal övezett kastélyt építtetett. Ettől kezdve Szegvár a neve. A kastélyerőd alapfalait és pincéjét az 1980-as években Vörös Gabriella, a szentesi múzeum régész-igazgatója föltárta, remélhetőleg a jövőben bemutathatók lesznek a romok is. A vízparton látható várszerű fal a Károlyi-kastélyhoz tartozhatott. A XVIII. század elején Szegvár és környéke gróf Károlyi Sándoré lett, aki a mai Heves és Nógrád megye területéről jobbágycsaládokkal telepítette be a falut és új kastélyt építtetett. 1730-ban kastélyát vármegyeháza céljára ajánlotta fel, de a megyeszékhely holléte csak 1776-ban dőlt el Szegvár javára. A nagy múltú Szegvár gazdag, népi építészeti emlékekben és hagyományokban. XIX. századi parasztházak a Kápolna és a Kórógy utcában maradtak fönn. S hogy ezeket fölmutassa, számos tanyai és falusi szálláshellyel várja pihenésre, kerékpározásra, lovaglásra, horgászásra, csónakázásra vágyó látogatóit. A falu központját, a Kossuth teret a névadó politikus 1992-ben készült mellszobra (Tóth Sándor) és a Szentháromság-szobor díszíti. A II. Világháború emlékművének alkotója Tóth Béla (1995). Az egykori, Kossuth téri vármegyeháza, a volt Károlyi-kastély 1725-1727 között épült barokk stílusban. Udvari árkádos része később készült. A lépcsőház és a földszinti ablakok kovácsoltvas rácsai korabeli, szép munkák. Az udvaron hajdan emeletes börtönépület állt, ahol a vármegyei bíróság által elítélt rablók, betyárok töltötték büntetésüket. 1910-ben bontották le. Az egykori gazdasági épületeket a XX. században részben átalakították. Az egykori megyeháza nemrég még óvoda és nevelőotthon volt. Nem messze a közelmúltban feltárták a Dóczi-udvarház alapfalait és boltozott pincéjét. A Hunyadi utcán a Kurca hídjához érkezünk. A hídfő bal oldalán álló Nepomuki Szent János-szobor 1795-ben készült későbarokk alkotás. A hídról jól látható a vármegyei börtön XIX. századi téglafalának maradványa. Egy, a múzeumban őrzött, 1909-bol származó festmény még épnek ábrázolja.
A Hunyadi János utca jobb oldalán találjuk a falumúzeumot. A XVIII. század végi oszlopsoros, nádtetős épület a Károlyi grófok uradalmi ispánjának háza volt. A tárgygyűjtést a szegvári születésű Jaksa János tanító kezdte az 1848/49-es szabadságharc centenáriumára szervezett országos gyűjtés keretében. A szépen gyarapodó gyűjteményt 1955-ben falumúzeummá nyilvánították. A múzeum kiállítása az újkokori, úgynevezett Tűzköves határrész legszebb emlékeivel kezdődik: a mindennapi élet tárgyi eszközei mellett a híres agyagszobor, a “Sarlós Isten” másolata és egy korabeli lakóház berendezésének rekonstrukciója is látható. Kitüntetett helyet foglalnak el a szegvári Kossuth-kultusz tárgyi emlékei. A nagy államférfi Szegváron is tartott toborzóbeszédet 1848. október 1-én és 1867-ben a falu díszpolgárává választották. Erre emlékeztet 1867. április 9-én dedikált fényképe és Gracza szobrászművész 1908-ban készített Kossuth-mellszobra. A kiállítás nagyobb része a hagyományos népélet sajátosságait tárja a látogató elé. Az egykori szabadkéményes pitvar a múlt századi parasztkonyha hiteles környezetét, edénykészletét mutatja be. A tejesköcsögök, lekváros-fazekak, pálinkás-butykosok, butellák, korsók részben helyi tálasok, részben szentesi és hódmezovásárhelyi fazekasok készítményei. A falumúzeum leglátványosabb része a szegvári parasztszoba. A gerendás mennyezetű és agyagpadozatú, volt ispánlakás életszerű környezete a szegvári parasztok XIX. századi bútorainak, berendezési tárgyainak. A virágmintás, tornyos nyoszolya, a sarokpad, a fúrott lábú székek mellett látunk itt XIX. századvégi sublótot, rajta dohánytartóval s szakrális emlékekkel, findzsákkal, bögrékkel, tálakkal. Külön teremben kaptak helyet a kendertermesztés és -feldolgozás eszközei és a pásztorok használati tárgyai: lóbéklyók, kolompok, fakulacsok, a szőrtarisznya és egy borduda faragott kosfeje. A népélet tárgyi emlékeit Bartucz Lajos professzornak, a falu szülöttének 1910-ben készített fényképei egészítik ki a szegvári kubikosról, iskolás gyermekekről és az egykori falusi bíróról.
A Dóczy-udvarház régészeti leleteit bemutató kiállításon reneszánsz faragványok, bélyeges téglák, vaseszközök, rekonstrukciós rajzok, régi térképek, ábrázolások láthatók.
A múzeum szomszédságában álló római katolikus templom 1737-ben épült, de támpilléres szentélye még középkori. Tornya 1753-ból való. Oltárképe Szűz Mária születését ábrázolja. A klasszicizáló keresztelőkút és a padok 1790-ben készültek. XVIII. századiak a templommal szemben álló, volt tiszttartó házak.
A falu széli Sporttéren a 1960-as években helyreállított szélmalom látható.

Szentes 31641 lakosú város Csongrád megyében, a Tisza és a Körös folyót összekötő Kurca csatorna partjai, valamint a 45-ös és a 451-es főközlekedési utak mentén terül el. A települést érintik a 130-as/Makó- Hódmezővásárhely- Szolnok/ és 147-es/Kiskunfélegyháza- Orosháza/ vasútvonalak. A környék a jellegzetes alföldi táj képét mutatja. Szentes város ősidők óta lakott hely. Az első ember körülbelül hétezer évvel ezelőtt telepedett meg a mai város helyén, a Kurca vízmentes szigetein. A honfoglaláskor Ond vezér népe költözött erre a tájra. A létrejött település kun és tatár betörések következtében többször elpusztult, de mindannyiszor újraéledt hamvaiból, elsősorban a Tiszán átvezető böldi rév stratégiai és kereskedelmi súlya miatt. Nevét a Szente-Mágocs családról kapta, SCENTHUS alakban 1332-ben jelent meg először egy oklevélben. A török hódoltság idején, 1564-ben I. Ferdinánd király adománylevele már mezővárosként említette, rövidesen azonban ismét elpusztult. A török kiűzése után előbb kincstári birtok lett, majd a báró Harruckern család tulajdonába került. 1730-ban városi és vásártartási jogot kapott. Ekkor jelent meg a város pecsétjén, később címerén a pálmafa-szimbólum, amely  a szentesi nép szívós élni akarását és örökös megújulását fejezi ki. A XVIII. század és a XIX. század eleje a folytonos gyarapodás időszaka volt. 1836-ban a város úrbéres lakossága örökváltsági szerződést kötött földesuraival, biztosítva ezzel a polgári fejlődés lehetőségét. A kiegyezés körül és után, noha a környék alapvetően mezőgazdasági jellegű maradt élénk iparosodás indult meg. Gőzmalmok, fűrésztelepek, téglagyárak épültek. Szentes 1878-ban Csongrád vármegye  székhelye lett, és ezáltal felgyorsult a városiasodás. Az I. Világháborúig lezajlott a Tisza teljes ármentesítése. Új középületek –Vármegyeháza, Városháza, Bíróság – épültek. Megépült a vasúti Tisza-híd is a szilárd burkolatú utcák, és csatornák mellett. Ezzel a nagyszabású munkálatokkal összefüggésben erős vállalkozói és értelmiségi, illetve ipari és földmunkás rétegek alakultak ki. A két Világháború között a gazdasági növekedés lelassult, viszont jelentős fejlődés következett be a művelődésben és a társadalmi életben. A város természetes fejlődését a II. Világháború szakította meg. 1945 után a gazdaság újjáépítése viszonylag gyorsan lezajlott, ám az ezt követő években a gazdaság, a társadalom és a kultúra elszürkült. Változást az 1956-os forradalmat követően a mezőgazdasági kollektivizálás és a központi ipartelepítési politika hozott, hiszen ezek hatására figyelemre méltó eredmények születtek  A város mezőgazdasági és ipari termékei keresettek lettek a keleti és a nyugati piacokon egyaránt.
A református templom a XVIII. században klasszicista stílusban, a lelkészlak 1836-ban épült.
A Szent Anna római katolikus templom klasszicista stílusban 1847-ben épült.
A görögkeleti templom copfstílusban 1786-ban épült.
A volt Károlyi-kastély késő-klasszicista stílusban 1840-ben készült.
A Koszta József Múzeum a festő életművét mutatja be. A város és környéke rendkívül gazdag régészeti emlékekben. A közeli Tűzkövesen találták az újkőkori tiszai kultúra legjelentősebb idolját, egy égetett agyagszobrot, a „Sarlós Isten”-t. Leletekben gazdag időszak a népvándorlás kora is. A germán népcsoportba tartozó gepidák által alapított királyság tárgyi emlékeit, főként ékszereket és fegyvereket őrzi az előzőekben említett múzeum.
Geotermikus energiában Közép-Európa leggazdagabb vidéke, 32 termálkút működik, amelyek 1700-3250 méter mélységből hozzák felszínre a 70-96 Celsius fok hőmérsékletű, gyógyhatású vizet. Ez a hatalmas energiaforrás meghatározó a környék mezőgazdaságára, iparára, kultúrájára.
A Tisza holtágai, árterületei és a szikes puszták, legelők élővilága miatt Szentes kiváló apróvadas vadászterület, sőt az itt élő őzállomány is messze földön híres.

January 5th, 2010 3406 Szeghalomi kistérség

Bucsa 2518 lakosú község Karcagtól 17 kilométerre, délkeletre fekszik. Két tájegység, a Nagy-Sárrét és a Nagykunság, valamint Békés, Jász- Nagykun- Szolnok és Hajdú- Bihar megyék találkoznak a határában. A települést átszelő 4206. számú közút jelenti a kapcsolatot az országos úthálózathoz, mely a falutól 13 kilométerre csatlakozik a 4. számú főközlekedési úthoz. A falu a Sárrét- csatorna partján fekszik a Hortobágy .- Berettyó főcsatorna közelében. A lakossága túlnyomórészt a mezőgazdaságból kíván megélni.
A községbe látogatókat szép, rendezett falukép fogadja. A település környéki erdők, a Hortobágy – Berettyó és a Sárrét kellemes kiránduló- és horgászhelyeket biztosít a természet és a vizek szerelmeseinek.

Dévaványa 8890 lakosú jellegzetes alföldi kisváros, mely Békés megye északi részén helyezkedik el a Nagykunság és a Nagy – Sárrét találkozásánál. Közigazgatási határai egyben Békés és Jász- Nagykun – Szolnok megye határai is. A települést három folyó veszi körbe, ezek a Berettyó, a Kettős- és a Hármas- Körös. A helységet érinti a 127-es/Gyoma- Vésztő- Körösnagyharsány/ vasútvonal is. A feltárt régészti leletek bizonyítják, hogy a település évezredek óta lakott volt, s az első írásos emléke az 1330-as évekből származik. A település neve Jana falu, majd 1334-ben Vana néven szerepel. Ekkor Dévaványa Békés megyéhez tartozik, de Luxemburgi Zsigmond király 1422-ben Heves megyéhez csatolta. A XVI. század elejére már a térség egyik legjelentősebb települése. Egy 1528-ban kiadott, hazánk településeit ábrázoló térképen is megtaláljuk Wama névalakkal. A század közepére eléri a török behatolás, melynek nyomán az egész Délkelet-Alföld török uralom alá kerül. A másfél évszázados török uralom következtében aprófalvak tömege tűnt el. Az életben maradt lakosság a nagyobb biztonságot nyújtó, kiváltságosabb településekbe költöztek, létrehozva az alföldi településszerkezetet máig meghatározó mezővárosi hálózatot. Viszonylagos védettséget élvező helység volt Ványa is, hiszen mint szultáni, úgynevezett khász birtok, lakosai a török császár jobbágyainak számítottak, így részben mentesülhettek a helyi hatalmasságok kizsákmányolásától. Erről tanúskodik Mehmed gyulai bég “patens levele” (oltalomlevele) 1600-ból. Mint khász várost, Ványát is a gazdasági fellendülés jellemezte. Ennek jele egyrészt, hogy a település lakosai hosszabb ideig képesek voltak elviselni a kettős, illetve többszörös adóztatást, másrészt hogy a település Heves és Külső-Szolnok vármegye XVI-XVII. századi jegyzékeiben csakúgy szerepel, mint a török adólajstromokban. A XVI. század második felében Ványa már a vidék legnépesebb helységeinek egyike. Az egész hatalmas szolnoki szandzsák harmadik legnagyobb települése. Ekkor már magyar és török iratok is gyakran városnak nevezik. Heves vármegye jegyzékében 1613-ban, mint “Vannia varassa”, 1618-ban pedig mint “Oppidum Vanya”, azaz Ványa mezőváros szerepel. A település jogállása tekintetében egyértelműen fogalmaz “Sakszuvár volt Boszniai Mir Mirán”, aki egy levelében szintén városként említi a települést. A XVII. század a ványai jobbágyságnak a gazdasági megerősödést és a földesúri terhek levetését jelentette. A hódoltság ideje alatt alakult ki az a református köznemesi réteg, amely hosszú távon meghatározta a község fejlődését. A ványai nemességről 1621-től kezdődően vannak adatok. Heves és Külső-Szolnok 1647 évi adóösszeírásában a 67 nemesből 14 Ványán lakott, akik az egész kettős vármegye legnépesebb együtt élő nemesi tömbjét alkották. Az 1650-es években végbement önmegváltással a jobbágyok örök szabadságot kaptak, s sokan armális nemességet szereztek. 1693-ban egy tatár sereg kifosztotta a községet, lakóinak egy része 1694-ben a Borsod megyei Tiszabábolnára menekült. Dévaványának A török hódoltság megszűnésével megkezdődhetett a falusi lakosság visszatelepülése. A rövid békeidőszakot a szabadságharc 1703-as kirobbanása törte meg. A tartós béke a Rákóczi szabadságharc befejezése (1711) után köszöntött a községre. A község nemesi származású lakosságának nagy száma miatt is kiemelkedik a térség településeinek sorából. Heves megye 1711. évi összeírása a községet ismét “Oppidum Ványa”, azaz Ványa mezőváros címmel illeti. A családok közül a legtöbbnek neve már a XVI-XVII. századi összeírásokban is megjelenik, vagyis Dévaványát a korábbi lakói telepítették újjá, lakosságának kontinuitása a XVI. század második felétől bizonyítható. 1723-tól nevezték a települést, a mai területén valamikor négy helység állt: Wanya, Ecseg, Kérsziget, Varsányegyház. 1753-ban az elzálogosított határ megváltása következtében a ványaiak csupán házaikat és szőlőiket tarthatták meg, minden más javadalmuk visszaszállt az uraságokra. Ezzel  mint „taxás nemesek „ maguk is földesúri befolyás alá kerültek, s a határ további használatáért évente megújított szerződés értelmében bérleti díj (taxa) fizetéssel tartoztak. Ettől kezdve gyorsan emelkedik a betelepülő parasztok lélekszáma. 1769-ben az akkora már nagy számban betelepülő adózó, elsősorban pásztorokból és parasztokból álló lakosság létrehozta a saját közigazgatását: a működő nemesi tanács mellett megszervezték a paraszt tanácsot. Bár már a XVII. században is illették oppidum névvel, Dévaványa hivatalosan csak 1774-ben kapott mezővárosi rangot, s azt 1872-ig meg is őrizte. A római katolikus egyház helyi közösségének 1793-as megalakulásával megszűnt a református egyház kizárólagossága. A XIX. század első felében Dévaványa vált egy nagyobb területet átfogó izraelita hitközség székhelyévé.
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc ideje alatt néhány hétre Dévaványa lett Heves megye “székhelye”, ugyanis a menekülő vármegyei adminisztráció itt talált menedéket. A településen tartották az utolsó megyegyűléseket is, s itt értesültek a világosi fegyverletétel híréről. A vármegyei törvényszék utolsó ülését is Dévaványán tartotta. A szabadságharc leverését követő közigazgatási átszervezések során különválasztották Heves és Külső-Szolnok megyéket, Dévaványát pedig az összevont Békés-Csanád vármegye szeghalmi járásához csatolta. A járási összeírás szerint 1854-ben Dévaványa 8165 lakosú. Az 1871. évi XVIII. törvénycikk választás elé állította a mezővárosokat a tekintetben, hogy vállalják-e a rendezett tanácsú várossá alakulást, annak minden anyagi terhével együtt, vagy a kisebb terheket jelentő “nagyközség” rangot választják. Dévaványa sok más mezővárossal együtt nem tudta vállalni a rendezett tanácsú városi státust, s 1872. áprilisában az addig minden tekintetben városi jellegű település nagyközséggé alakult. Az 1876. évi XXXIII. törvény értelmében Külső-Szolnok tiszántúli részéből, valamint a Jász és Nagykun kerületekből Szolnok székhellyel megalakult Jász-Nagykun-Szolnok vármegye, s Dévaványát ezen új vármegyéhez csatolták. Az új vármegye 1879. évi kiadványában a község területe 54370 katasztrális hold, lakosainak száma 10626 fő. 1920-ra a község területe 54546 katasztrális holdra nőtt, lakosainak száma elérte a 14768 főt. A XIX-XX. századfordulón a lakosságszám gyarapodása jelezte Dévaványa népességvonzó- és megtartó képességét, amit mindvégig megőrzött. A polgárosodást a kereskedelem, a szolgáltatások bővülése, a civil szervezetek növekvő száma is elősegítette. Az egyletek száma az 1920-as évekre jelentősen gyarapodott: a Gazda Szövetség, a Római Katolikus Népolvasó Egyesület, az Iparos Olvasókör, a Tőkerészi Olvasókör, a Munkások Önképzőköre, a Népolvasó Egylet, a Földművelési Olvasókör, a 48-as Olvasókör, a Dévaványai Kaszinó valamint az Iparos Dalárda. A település gazdasági gyarapodását jelzi, hogy 1925-ben 157 iparos dolgozott Dévaványán, s a község emellett gépjavító műhellyel és három gőzmalommal is büszkélkedhetett. A kor helyi pénzintézetei: a Dévaványai Takarékpénztár Rt., illetve a Dévaványai Hitelszövetkezet. Az újjáépítés éveit az erőszakos kollektivizálás és az államosítások váltották fel, ami Dévaványa esetében egybeesett a község tudatos visszafejlesztésével. A település “mostohagyermekként” történő kezelésére példa, hogy 1945-ben visszaminősítették nagyközségből községgé, s a nagyközségi címet csupán 1970-ben szerezte vissza. A nagyközség öntudatra ébredése a nyolcvanas évek közepén kezdődött, ami nem kis mértékben a vezetés irányváltásának köszönhető. Az 1985-ben alakult önkormányzati társulás élére állásával Dévaványa előkelő rangot vívott ki magának a térségben, s a rendszerváltás után is innovatív képességével kiemelkedő szerepű települése a térségének.  A dinamikusan fejlődő település lakói megélhetését elsősorban a mezőgazdaság biztosítja. 2000. augusztus 17-től Dévaványa város.
A Szent Anna-templom késő barokk, klasszicizáló stílusban a XIX. század elején épült. Főoltára az empire stílus kiváló alkotása.
A református templomát klasszicista stílusban 1891-ben emelték.
Az idegenforgalom terén az ökoturizmus évente mintegy 4-5000 látogatót vonz a településre, elsősorban a Körös-Maros Nemzeti Park területén található, Közép – európa legjelentősebb túzok állományát magáénak mondható Túzokrezervátumba. A puszta természetes közegében az ősi állatfajták közül a szürke szarvasmarha, a racka, a bivaly és ezenkívül még számos védett madár, állat és növényfajta is megtalálható. Jelentős vonzerőt képez a város strandfürdője, mely több medencével rendelkezik.

Ecsegfalva 1192 lakosú község, Dévaványától északra, 14 kilométerre fekszik. Eredete az Árpád-korba nyúlik vissza, már az 1200-as években templommal büszkélkedhetett. Az első írásos emlékek 1219-ben említik először, ekkor még Heves megyéhez tartozott. A falu a török időkben 1606 körül elpusztult. A helység újratelepítése 1920-ban kezdődött, a régi falutól két kilométerre, keletre, a vasút és a Berettyó találkozásánál.
Területének jó része természetvédelmi terület. A táj mindmáig megőrizte a vízszabályozások előtti idők sajátos szépségét, jellemző élőhelyeit. Csodálatos a madárvilága és megtalálhatók itt a jellegzetes vízinövények is. A természet értékei miatt igazán vonzó a turisták számára. A környék kiváló vadászati lehetőségeket tartogat a vadászok számára, a vadászturizmus jelenleg is működik. Érdekes, látványos a szép katolikus templom Ray Lajos amerikai-magyar festő oltárképével.

Füzesgyarmat 6431 lakosú város az Alföld délkeleti, Békés-megye északi határán a Sárrét egyik legrégebbi települése, már a XIII. században lakott hely volt. A helységet érinti a 128-as/Püspökladány- Vésztő- Kötegyán- Békéscsaba/ vasútvonal is. A településről szóló első írásos emlék 1210-ből származik, de az ásatások alapján feltehető, hogy már a honfoglalás korában is laktak itt. A tatárjárás, majd a török hódoltság idején többször is elpusztult ez a város, míg az 1600-as évektől egyenletesen fejlődve elérte mai arculatát.  A korábbi évtizedekben a gazdasági fejlődés dinamikus volt, a mezőgazdaság kiszolgálására jellemző ipar jellemezte. Jelentős változást hozott az ipar szerkezetében a gáz-olajkutatás és termelés megindulása az 1980-as évektől. Füzesgyarmat elsősorban csodálatos termálvizes, gyógyhatású strandja teszi kiemelkedő idegenforgalmi célponttá.  2000. júliusában várossá nyilvánították.
A főtéren található a műemlék jellegű református nagytemplom, mely a kecskeméti nagytemplom mintájára épült 1808-ban.
Különleges látványosság a városközpontban Szőke Sándor szobrászművész Szent Borbála-szobra, aki a bányászok és tűzoltó védőszentje.
A Tájház több mint 200 év távlatában mutatja be a füzesgyarmati és egyben a sárréti emberek életét, életmódját. Itt található Hegyesi János parasztköltő emlékszobája is.

A Füzesgyarmathoz tartozó Kertészsziget tanyaközpontból alakult Kertészsziget község 1952. január 1-jén. A település lakossága 467 fő. A község határa még a XIX. században is víz alatt állt, mocsarak, nádasok ölelték körül. A víz levezetése után egyre több termékeny talaj maradt hátra, mely alkalmas volt kertészkedésre. A mai Barnasziget, mely valószínűleg először emelkedett ki a vízből, jókora földjéről kapta a nevét, de a község mai neve is hasonló eredetű, mert régi lakosai a mai Kertészsziget helyén kertészkedtek. Sajnos a kertészkedés hagyománya mára kiveszett, az elmúlt évtizedekben a lakosság a Füzesgyarmattal közös termelőszövetkezetben dolgozott.

Körösladány 5133 lakosú nagyközség a Kelet – Magyarország északi és déli részét összekötő 47-es főközlekedési út és a 127-es/Gyoma- Vésztő- Körösnagyharsány/ vasútvonal, valamint Sebes – Körös találkozásánál fekszik, Szeghalomtól délnyugatra 11 kilométerre. Évszázadok óta fontos átkelőhely és a kisrégióban fontos közlekedési csomópont. A község nevét a szláv eredetű Nadan szóból eredeztetik, töltést, nádasgátat jelent. Először az 1067-ben keletkezett Zásti apátság levelében említik, ahol a latin nyelvű adománylevélben „Ladan”-ként fordul elő. A XIII. század közepétől a Nadányi család birtoka volt, majd a Harruckern család birtokolta, s ezt követően a Wenckheimek tulajdonába került. Arany János 1852-ben írott „ A hamis tanú” című költeményében örökítette meg a Körösladány és Köröstarcsa közötti 1728. évi határpernek a helyi szájhagyományban élő különös históriáját, az idős tanúnak, Márkus Jánosnak perdöntő, furfangos vallomását.
A római katolikus templom Czigler Antal építette 1821-ben, klasszicista stílusban, majd 1911-ben bővítették.
A református templom középkori maradványokra épült 1776-ben, késő barokk stílusban. 1794-ben megnagyobbították. Valószínűleg tornya is ekkor épült. Belső berendezése a népi ízléstől módosult copfstílusú építmény.
A település látnivalói még: Weinckheim kastély 1805-ből, az I. Világháborús emlékmű, Kallós Endre alkotása 1928-ból, valamint a Weinckheim család családi sírboltja, mely Ybl Miklós tervei szerint épült 1830 körül klasszicista stílusban.
A község területén található 85 Celsius fokos termálvíz készlet, amely ugyanahhoz az érrendszerhez tartozik, amely a hajdúszoboszlói gyógyfürdőt táplálja.
A község neves szülötte Tüköry Lajos, a szabadságharcban Bem hadnagya, majd az olasz szabadságharcban Garibaldi vezérkarának őrnagya. Palermo ostromában szerzett sebébe halt meg.
A település nagy turisztikai vonzereje a halászat és a vadászat. A halban gazdag folyók, az apróvadban és az érintetlen természeti értékekben gazdag határ sok városi és külföldi turista számára jelent gondtalan kikapcsolódást és szórakozási lehetőséget.

Körösújfalu 722 lakosú északkelet-békés megyei község, Vésztőtől 13 kilométerre, keletre, valamint a 127-es/Gyoma- Vésztő- Körösnagyharsány/ vasútvonal mentén fekszik. A falu régi neve Irázpuszta volt, 1955-ben kapta a mai nevét. A település látnivalói közé tartozik a Sebes – Körös és környéke, az egykori Káptalan –birtok kastélya, a mai Polgármesteri Hivatal, és a hivatal előtt található több mint százéves japán akácfa.

Szeghalom 10201 lakosú város a 47-es főközlekedési út és a 127-es/Körösnagyharsány – Vésztő – Gyoma/ és a 128-as/Békéscsaba- Kötegyán- Vésztő- Püspökladány/ vasútvonalak mentén helyezkedik el Békés megye északi részén, a Berettyó és a Sebes-Körös deltájában fekvő mintegy 7 ezer éve lakott hely. Az első írásos emlék az 1067-es keltezésű Zástyi apátság alapító levele, amely szerint Péter comes az apátságnak adományozta a falut. Kétségtelen, hogy Szeghalom Békés megye legrégibb települése, hiszen már a honfoglalás idején is létezett. Erre utal Anonymus a Gesta Hungarorum XXVIII. fejezetében, amikor az; írja: “Tas és Szabolcs vezérek lovasai, a szerepi mocsár irányából jőve Szeghalomnál (Zeguholmu) akartak átkelni a Körösön…”  A XIII. századi krónikák szerint Szeghalom főesperességi székhely. A XV. század végétől vámszedő joggal felruházott mezővárosként szerepel. A török uralom idején a település a Nadányi család birtokába került, így, ellentétben a megye más helységeivel, megőrizte színtiszta magyarságát.
Szeghalom címerének mindmáig fennmaradt legfontosabb motívumai a honfoglaló Barsa nemzetségtől eredő, két egymással szemben úszó hal, már ebben az időben megjelenik és az 1711-es visszatelepülés idején a község önálló pecsétjén is szerepel. A közismert formája a későbbiek során alakul ki, ezen a Nadányiaktól származó két sárkány alak tartja a kékszínű pajzsot a benne úszó halakkal, fölötte koronával.  Az évezredek során a Nagy- és Kis- Sárrétet elválasztó szárazulat többször benépesült. A végleges letelepülés évszáma 1711, s ezt követően rövidesen Békés után a megye második legnépesebb helysége. A tiszta református népesség 1715-ben templomot és iskolát épített magának. A mai templom 1784 és 1794 között épült fel. A XIX. század elejétől, a felvilágosodás és a reformkor hatására, megindult a polgári fejlődés a falu értelmiségének vezetésével. Az 1848-49-es szabadságharc küzdelmeiben több mint 200 szeghalmi ifjú vett részt. A  XIX. század közepétől az első világháború kitöréséig tartó időszak a település életében a civilizációs fejlődést hozta el. Megkezdődött 1854-ben a Sebes-Körös és a Berettyó szabályozása. 1884-ben új épületbe költözött a községháza (D’Orsay-kastély), 1885-ben megnyitotta kapuit a Simay Kisdedóvó. A gazdaság fellendülésében nagyon jelentős szerepet játszott, hogy 1891-ben  megindult  a  közlekedés  a  Gyoma- Nagyvárad közötti vasútvonalon.  Az 1914-ben kirobbant háború ezt a fejlődést derékba törte. A háborús évek, az 1919-es események és Trianon megrázkódtatásai után nagy változást a helyi építkezések és a középfokú oktatás megszervezése hozott. Az 1920-as években megindult gazdasági, kulturális, egészségügyi fejlődés világosan mutatta, hogy ez az ősi település a várossá fejlődés útjára lépett. Közel két évtized alatt kövesutak, közúti híd, középületek, iskolák épültek. 1926-ban, Péter András gazda hagyatékából, megnyitotta  kapuit a  gimnázium.  Az Oncsa lakásépítő programja keretében kialakult az Újtelep. Ekkor jött létre a villanycentrálé, mely egy időben Füzesgyarmatot is ellátta. Ezt a nagyléptű fejlődést az újabb háború közeledése szakítja meg. A hadviselés okozta anyagi károknál sokkal jelentősebb a szellemi értékek elvesztése. A második Világháború  után  Szeghalom  életében ugyanazok a történelmi események zajlottak le, mint az ország bármelyik településén, korábbi központi szerepe sok tekintetben elhalványul, nyoma sincs a városias fejlődésnek.  Változást az 1960-as évek hoztak, a vidék iparosításának jelszavával több üzem települt ide. Az 1970-es években kezdődött a lakótelepek építése többszintes épületekkel, s a várossá válás siettetésére számos középület létesült.  1984-ben Szeghalom végre elnyerte a városi rangot, bár a fejlesztések ellenére nem voltak még adottak a várossá válás igazi feltételei. Az elkövetkező évek gazdasági nehézségei miatt az előrehaladás újra lassúbb üteművé vált. Főként az infrastruktúra fejlesztésében maradt le a kívánalmaktól a település, ami mind a mai napig kihat a város életére. Az 1990-es évek óta ezekből a gondokból néhány már megoldódott. Napjainkban változások sora járult hozzá a település arculatának kedvező alakulásához, több középületet korszerűsítettek, felújítottak, miközben a vállalkozói szféra is jelentős  létesítményekkel  gazdagította Szeghalmot. A Sárrét hagyománytisztelő “fővárosa” jelent formáló és jövőt építő törekvései mellett, méltóképpen őrzi, becsüli történelme során szerzett anyagi és szellemi értékeit.

Vésztő 7182 lakosú Kis-Sárrét nevű tájegység egyik városa, a 127-es/Körösnagyharsány- Vésztő- Gyoma/ és 128-as/Békéscsaba- Kötegyán- Vésztő- Püspökladány vasútvonal mentén fekszik. Vésztőről írásos emlék 1350-ből való. A község akkori neve „Vejzetheu” volt, ami a Sebes-Körös lecsapolatlan, eredeti medre mentén lévő kiterült, vízjárta, lápos tájon élő ember halászó életmódjához szükséges eszközt a „vejsze”-t jelölő szóból ered. A Körös-vidék sárréti részének egyik jellemző települése, népes nagyközség. A település gyökerei az Árpád-korba nyúlnak vissza, lakossága vélhetőleg a török időkben sem pusztult el teljesen. Határának nagyobb része az 1880-as években befejezett vízszabályozások óta került szántóföldi művelésbe. Vésztő belterületének ékessége az 1780-1797 között épült, késő barokk stílusú, karcsú tornyú, nagy belső térrel rendelkező, műemlék jellegű református templom. Közelében található Sinka István költő szobra és emlékkiállítása. 2001. július 1-jétől város.
A református temploma copfstílusban, 1873-ban épült. A toronyban berendezett kiállítás egyházművészeti kincseket, ruhákat mutat be.
A város egyre szélesebb körben ismert, tavasztól késő őszig látogatható nevezetessége a Szeghalom felé vezető út bal oldalán található Vésztő- Mágori Történelmi Emlékhely. A Sebes-Körös egykori medrének szeszélyes kanyargásával körülzárt természetvédelmi területen egymás mellett két különleges értékű, kilenc-tíz méter magas, kiterjedt halom áll. Az 1968-1982 között elvégzett régészeti feltárás eredményeként az országban egyedülálló látvány tárul a vendégek elé. Az egyik földhalomba vágott szelvény mintegy hatezer év egymásra rétegződött településnyomait, leletanyagát szemlélteti. Sikerült kibontani a táj 10-13. századi nagy hatalmú családja, a Csolt nemzetség Árpád-kori monostorának maradványait. A háromhajós bazilikával, szerzetesi cellákkal, belső udvarral rendelkező kolostort a 11-12. században emelték, igényes kőmunkákkal. A kolostor gazdag leletanyagát a később épített, hatalmas borpincében állították ki. Vésztő- Mágort számos szobor díszíti. Szent László lovas szobrát 1996-ban emelték. Külön parkban állnak az A1föld és különösen a Sárrét felemeléséért küzdő írók, költők, tudósok szobrai.

January 5th, 2010 3606 Szegedi kistérség

Algyő 5866 lakosú nagyközség a 47-es főközlekedési út és a 135-ös/Szeged-Békéscsaba/ vasútvonal mentén, Szeged mellett fekszik. A település 1997. október 1-jétől önálló.
A Szent Antal Plébániatemplom 1750-ben, barokk stílusban épült.

Deszk 3239 lakosú község a 43-as főközlekedési út és a 121-es/Békéscsaba-Kétegyháza-Mezőhegyes-Újszeged/ vasútvonal mentén, Szegedtől 4 kilométerre, keletre fekszik. 1490-ben Dezk néven említik először. A török hódoltságot túlélte;1746-ban kiszolgált szerb határőrök telepedtek itt meg. 1801-től a báró Gerliczy-család tulajdona. A szőregi csata során teljesen leégett, majd hamarosan újjáépült. Népességének már csak mintegy kilencede szerb nemzetiségű.
A klasszicizáló, később kibővített volt Gerliczy-kastélyban tüdőkórház működik, 10 hektáros parkjában értékes öreg fákkal és cserjékkel; ritka különlegesség az épület előtti kocsányostölgy sövény.
1859-ben emelték, a neogótikus római katolikus templom 1904-ben épült. Az oltárait, szószékét és a keresztúti stációkat tiroli mesterek faragták, az üvegablakok insbrucki műhelyben készültek.
A klasszicista görögkeleti szerb templomát.
Figyelmet érdemel az 1929-ben emelt mintaszerű községi típusiskola.

Dóc 827 lakosú község, Kistelektől délkeletre, 19 kilométerre fekszik. A volt Pallavicini uradalom területéből 1950-ben létesített kisközség. A határában települt középkori falu a török alatt elenyészett. Az 1760-70-es években szegedi dohánykertészek telepedtek meg és a kertészség rövidesen 5-600 lelkes kis faluvá fejlődött. Mai határában az uradalom több majort épített. Tájképi jelentőségű a Tisza-menti galériaerdő.
A petresi töltésen emlékoszlop jelöli az 1879. március 5.-i gátszakadást, amely után a Tisza Algyőt, Tápét és Szegedet elöntötte.

Domaszék 4169 lakosú község az 55-ös főközlekedési út mentén, Szegedtől 11 kilométerre, nyugatra fekszik. Az egykori Alsótanya Szegedhez legközelebb eső része az 5.214 hektárnyi területen fekvő Domaszék. Csak mint falu számít fiatal településnek, a tanyavilág több évszázados fejlődés eredményeként alakult ki. Ez a folyamat elválaszthatatlan Szeged és határa történetétől. A község elnevezése családi eredetű, már 1552. évi tized lajstromban szerepel a Doma család neve. A “szék” toldat a feudális Magyarországon közigazgatási egységet jelentett.  A homoki szőlőkultúra fellendülésével egyre több tanya épül a területen. Újabb növényi kultúrák (paprika) terjedésével, a szegedi földek bérbeadásával ez a folyamat tovább erősödik. Másik lökést jelentett a szegedi árvíz általi pusztítás. Egyre többen telepednek le itt, megszüntetve ezzel a oly jellemző kétlakiságot. Erdei Ferenc írja: “túlfejlődött tanyás várossá” lett. A város műút építéssel, majd az alsótanyai vasút megindításával (1926) igyekezett magához kapcsolni a tanyavilágát.
Tanyai népiskolák már 1853-tól működtek a község területén, orvosi ellátás 1911-től van. 1949-től közigazgatási kirendeltség működött a területen, 1952. január 1-jén megalakult a községi tanács, önálló község lett.  Kezdetben nehezen indult a “falu”. Az első 10-15 évben kevés betelepülőt vonzott, igazi fejlődése a 60-as évek közepétől indult meg. Egyre több beruházás valósul meg nagyrészt lakossági, tanácsi és önkormányzati pénzekből, illetve központi, állami támogatásból. Megépült a községháza, a törpevízmű a víztoronnyal, orvosi rendelő, iskola, óvoda, tornacsarnok, kiépült a gázhálózat, néhány utcában a szilárd burkolat, járda, jelenleg épül a szennyvízhálózat.  Szeged iparosítása nem okozott jelentős elvándorlást. A város közelsége miatt a munkaerő-utánpótlást inkább ingázók biztosították. A mezőgazdasági termelés feltételének biztonságosabbá válása is stabilizációs tételként hatott. A szakszövetkezet megszűnésével ismét kialakulnak a kis magángazdaságok, aminek következménye az egyre gyakoribb tanyai építkezés.
Bojárhalmon egy fejedelemasszony öltözetének ezüst díszeit tárták föl, amelynek alapján a régészek először rekonstruálták a honfoglalás kori magyar női viseletet.

Kübekháza 1537 lakosú határközség Szegedtől 10 kilométerre, délkeletre fekszik a román-szerb-magyar hármashatár közelében. A Kübeck Károly bécsi kamarai elnökről elnevezett, szabályos utcahálózatú falut a kincstár 1844-ben alapította. Az odatelepült magyarság szinte teljes egészében szegedi gyökérzetű. 1851-ben svábok is kezdtek beköltözni. Földjük egy meghatározott részén a falubeliek dohányt tartoztak termeszteni. A haszonbérbe kapott földeket a XIX-XX. századforduló táján örökáron megszerezhették. A németek egy részét 1946-ban kitelepítették.
Főutcáján néhány eklektikus, vakolatdíszes oromzatú német gazdaház látható.

Röszke 3170 lakosú határközség, a jugoszláv-magyar határátkelőhelye az 5-ös és a valamikor megépülő M5-ös autópálya, valamint a 136-os/Szeged- Röszke/ vasútvonal mentén, Szegedtől délnyugatra, 10 kilométerre fekszik. Régészeti leletek alapján több, mint száz lelőhely bizonyítja a település lakott voltát. Közülük kiemelkedő, európai jelentőségű a Bálint néven ismert Nagyszéksósi avar lelet, melyet 1926-27-ben Móra Ferenc tárt föl, másolatai a szegedi múzeumban tekinthetők meg. A Ladányi-dűlő környékén feltárt két honfoglaló sír bizonyítja, hogy a honfoglalók kiemelt települése volt a Tisza mellékének ez a része. A “Tisza sor”-nál talált Árpád-kori templommaradványt és a körülötte lévő sírkertet a tatárdúlás rombolta le. A falu “fölvégén” található Rácz-köröszt (rácz temető) és a sok szerb eredetű név, (Osznovics, Polovics, Marinkovics és Szulcsán, stb.) továbbá a “rácok dűlője” bizonyítja, hogy a ma már elmagyarosodott dohány és paprika kertészek elődei itt szlávok voltak. Ha Röszke településtörténetét vizsgáljuk, azzal a sajátos tényezővel kell számolnunk, hogy 1950-ig nem önálló településként szerepel a korabeli írásos anyagokban. Jóllehet a település már 1730-ban megkapta királyi adománylevelét, de a terület nagy részét Szeged vagy polgárai használták. A község neve az első írásos emlékekben 1439-ben Rezke alakban szerepel. Kézenfekvőnek látszik a rez szóból való származtatás: ennek erdőbeli irtás a jelentése, melyhez később a ke kicsinyítő képző társult. Igazolni látszik ezt a feltevést az, hogy Szegedtől egészen Röszkéig a Tisza árterén terjedő nagy erdőségek faanyagából került ki a szegedi vár gerendázata, az alsóvárosi templom faanyaga és a híres szegedi hajóácsok is használták ezeket a fákat. 1730-31-ben a térképeken mint Reska szerepel, a XVIII. században pedig Reszke néven ismerhették a települést.

Sándorfalva a most 7807 lakosú nagyközség Szegedtől északra, 12 kilométerre, sakktáblaszerűen települt: a régi falu mellett az 1950-60-as évek óta új falurész alakul ki. A szegedi táj egyik legjobban fejlődő, az utóbbi években gyarapodó népességű települése. Az 1879. márciusában árvíz sújtotta Algyő lakóinak Pallavicini Sándor őrgróf 597 ingyen háztelket parcellázott birtoka ármentes homokhátságán, ahol évekkel azelőtt dohánykertészek éltek.
A szakrális népélet jeles emléke az út bal oldalán látható, késő barokk Nepomuki Szent János-szobor. Már Balla Antal 1778. évi térképe feltünteti, így a tájon legrégibb emléke a mártírhalált halt prágai püspöknek, aki az útonjárók, vízenjárók védőszentje. A megcsonkított kőszobrot a közelmúltban Kalmár Márton szobrászművész újította meg. A faluszéli útelágazásnál állt a szintén XVIII.. század végi “Romafő Csárda “.
Az I. Világháború után bontották el, helyén később gépállomás épült. Sándorfalva központja a nagyméretű, árnyas, lombos Szabadság tér, közepén a Szűz Mária tiszteletére szentelt, eklektikus római katolikus templommal (1882). Főoltárképe Szűz Máriát ábrázolja. A falait borító seccok a biblia jeles személyiségeit és a magyar szenteket örökítik meg (1945). A templom körüli kálvária stációinak domborműveit a pécsi Zsolnay- gyár készítette.
A Széchenyi utca felőli oldalon látható Petőfi Sándor és Arany János mellszobra. Mindkettő Kelemen Kristóf alkotása (1972, 1979), csakúgy mint a Szent István-szobor, mely a főtéren áll. Néhány utcában (Aradi u., Dózsa György u.) még találunk jellegzetes, századforduló táján épült házakat.
A falu neves szülötte Budai Sándor citerakészítő, a népművészet mestere. Alapítója volt az országos hírű helyi citera-együttesnek, csikófejes citeráin sokan játszanak, számos darabja külhoni gyűjteményekbe is eljutott. Sajátos naiv festményeit a kecskeméti Naiv Művészek Múzeuma és a szegedi Móra Ferenc Múzeum őrzi.
Ha a központból az 5-ös út felé indulunk, a falu szélén hamar kiérünk a sándorfalvi rétre, melyet tamariszkusz bokrok takarnak az út felől. Székaljnak is nevezik, hiszen mézpázsitos, sziki zsázsás, szikfoltos terület ez, ahol még költ néhány pár sziki lile, nagy goda, bíbic, piroslábú cankó, sárga billegető, s mezei pacsirta.Utunkon északra haladva, a dűlő utolsó háza - nádtetős, ma már roskatag - volt sok évtizeddel ezelőtt a “szentferenci csárda”. Szemben, az út túloldalán fakereszt látható: helyén valamikor Szent Ferenc kőszobra állt. Az 1970-es években Juhász Antal jegyezte fel a következő mondát: “A szentferenci csárdába betért egy juhászembör. Szűrét a csárda előtti szoborra terítette. Iszogattak, múlatták az időt. Esteledett, mire a juhász hazaindult. Hát nem találja a szűrt! Mérgében a kampósbottal leütötte a szobor fejét: Szent Ferenc, nem őrözted mög a szűrömet…” Az útszéli kereszt lábánál terméskő látszott ki a földből. A monda gyűjtője kiásta a követ. Kámzsás, barokk jellegű szoboralak törzse került elő. Törzsének felső része, feje hiányzott. Így hát a mondabeli eset megtörténhetett.
A falutól északra, a volt “Kővágói szőlőben” sok szegedi családnak van hétvégi kertje és “hobbitanyája”. A határ elnevezése arra utal, hogy - a szőlők telepítése előtt - itt réti mészkőre bukkantak, amit a középkorban templomok, középületek falazatába, utóbb a tanyaiak alapozáshoz, házaik lábazatához, csirkeitatónak és sok minden egyébre használtak. A szemléletes hasonlattal “darázskű”-nek nevezett réti mészkő a környéken Pusztaszer, Kistelek, Kiskundorozsma határában is megtalálható, “vágásával” a hatvanas évekig foglalkoztak. A hobbikertek második dűlőútján balra fordulva jutunk a Nádas-tóhoz, melyet korábban védelemre javasoltak, ám aztán homokbányászatba kezdtek itt, s az így kialakult két gödröt halastóvá, illetve stranddá alakították át - horgászási, csónakázási lehetőséggel. A csongrádi út jobb oldalán a sándorfalvi homokerdő már egészen Dócig elér, s azon túl a hantházi erdőben folytatódik. Itt is a Pusztaszeri Tájvédelmi Körzetben járunk - az erdészet földútjain sétálva gazdag gombalelőhelyeket fedezhetünk föl, ha értünk a válogatáshoz!
Az erdő észak-déli fekvésű, s párhuzamos a Tiszával, ezért a madárvonulásban is szerepet játszik. A vadászok apróvadas területként tartják számon.
Vadászházként működik ma az egykori Csikós-csárda, mely régen a szeged-pusztaszeri uradalmi út pihenőhelye volt.

Szatymaz 4280 lakosú község az 5-ös főközlekedési útvonal és a 140-es/Szeged- Cegléd- Budapest/ vasútvonal, valamint a valamikor tán megépülő M5-ös autópálya mentén fekszik, Szeged melletti Fehér-tó közelében. Szatymaz nevét 1676-ban említik először írásos emlékekben egy II. József –korabeli térképen a Szeged – Kistelek közötti postaállomás, ló-váltóhely neveként szerepel. Ma itt a Postakocsi csárda működik. A postaút mentén már a XVIII. század első felében számos állattartó és földművelő szállás épült, később a homokon szőlőt és gyümölcsöt telepítettek. Az 1880-as évektől a szatymazi szőlők a szegedi polgár családok kedvelt nyaralóhelyévé váltak. A település őszibarack kultúrája Európa hírű. Szatymaz 1950-ben vált önálló településsé, területe 5372 hektár, ebből belterület 170 hektár, zártkerti terület 227 hektár. Körülbelül 4000-en lakják, de a lakosság fele a külterületen él. A település széles utcarendszerű előkertes családi házas beépítésű sok zöld területtel. A település belterületén és a sűrűn lakott tanyás területen a közmű hálózat jól kiépített.
A településen jelentős a mezőgazdasági termelés: ezen belül a szántóföldi növénytermesztésen túl a szőlő és gyümölcstermesztés: őszibarack továbbá fóliás zöldség és virágtermelés. Szatymaz a Csongrádi borvidék része. Idegenforgalmi szempontból említést érdemel a Pusztaszeri Tájvédelmi Körzet fehér-tavi részén található madárrezervátum, madárfigyelővel, a Forráskút – Balástya út mentén lévő Enyingi –féle szélmalom és a kialakulóban lévő lovascsoport.

Szeged 168276 lakosú határváros, a Dél- Alföld legjelentősebb szellemi, gazdasági központja a 43-as, 47-es, az 5-ös és az 55-ös főközlekedési utak találkozásánál, a valamikori M5-ös és M43-as autópályák közelében.  A helység a 135-ös/Szeged-Békéscsaba/, 136-os/Szeged-Röszke/ és a 140-es/Szeged-Cegléd-Budapest/ vasútvonalak gócpontja. Az évszázadok sodrásában a különféle népek és kultúrák egymást követték ezen a vidéken. A város a kereskedelem és az utazás központja, hiszen a Tiszába itt ömlik a Maros folyó. Lovat, fát és aranyat szállítottak ezeken az útvonalakon. A város nevének eredete mind a mai napig vitatott. Az egyik felfogás szerint Szeged neve „sziget” szóból származik, és annak az időnek az emlékét őrzi, amikor a település első lakói az árterületekből kiemelkedő szigeteket foglalták el. A másik változat szerint a városnév gyökere a szeg – sarok, kiszögellés – szónak képzővel ellátott alakja. Ezen a néven a város szegletet formáló fekvése értendő a Tisza nagy kanyarja mentén. Az első hiteles írásos adat a városról 1183-ból származik: III. Béla magyar király oklevelében Szeged a sószállítás központjaként szerepel. A tatárjárás 1241-ben elpusztította a települést, de újjáépült. A város védelmére kővárat emeltek. Szeged jelentősége növekedett, ennek egyik jeleként IV. Béla városi rangra emelte. A török uralom Szegeden 1543-1686-ig tartott. A polgárság elmenekülésével eltűnt a virágzó reneszánsz kultúra. A törököket az osztrák császár katonái űzték ki. III. Károly 1719-ben írta alá a királyi szabadságlevelet. Ez a nap 1990 óta „Szeged Napja”.
Szeged közismert, jellegzetes képe a XVIII-XIX. században alakult ki. Az szegedi papucs török eredetű, a paprikát a ferences barátok honosították meg. A város bérbe adott földjein jött létre a Szeged környéki jellegzetes tanyavilág, ahol jelenleg belterjes szőlő- és gyümölcstermesztés folyik. A város aktív szerepet vállalt az 1848-as forradalom idején. 1849-ben itt ülésezett a szabadságharc kormánya. A forradalom bukása után ismét visszaesett a város fejlődése, és csak 20 év múlva vett lendületet. 1879-ben ismét nagy csapás érte a várost: március 12-én a nagy árvíz majdnem a föld színével tette egyenlővé. A világ minden tájáról érkeztek adományok. Ez a pénz, és a szegedi nép akarata építette újjá a várost. A legtöbb adakozó városok emlékét a róluk elnevezett körútszakaszok őrzik: Berlini, Bécsi, Brüsszeli, Londoni, Párizsi, Római, Moszkvai körút. Szeged az Osztrák-Magyar Monarchia fénykorát tükröző palotáival, birtokaival vitathatatlanul  Budapest után az ország második városa lett. A Trianoni békeszerződés Magyarország új határát Szeged közvetlen közelében húzta meg ezzel nagyban befolyásolva a város déli és keleti kapcsolatainak alakulását. Emellett azonban a 1920-as évek Szeged nagyarányú fejlődését hozták. Ide települt Kolozsvárról a Tudományegyetem, Pestről a Tanárképző Főiskola, és ide helyezte át székhelyét a csanádi püspök Temesvárról. Az áttelepült Egyetem erős tudományos és szellemi bázist teremtett. Rengeteg világhírű kutató, tudós élt és dolgozott itt. Közülük kiemelkedik a Nobel- díjas Szentgyörgyi Albert professzor. 1973-ban nagy tudományos előrelépés történt: Szegeden létesült Közép-Európa legnagyobb biológiai kutató intézete, a Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Biológiai Központja. Ez az intézmény, a József Attila Tudományegyetem Biológiai tanszékével közösen létrehozta a Bay Zoltán Intézetet, amely élen jár a biotechnológiai ipar szegedi meghonosításában. Munkájukat külföldön is nagy elismeréssel illetik.
1930-ban készült el a Fogadalmi templom, amelyet fogadalomból, az újabb árvizektől való megmeneküléséért építettek a város polgárai. A katedrális a városkép legjellemzőbb eleme, hazánk negyedik temploma, melyben ötezren férnek el benne. Öt harangja közül az egyik, a Hősök Harangja Magyarországon a második legnagyobb. Több mint tízezer síppal rendelkező orgonája Közép-Európában a legnagyobb, hangversenyek rendezésére is alkalmas. A Dóm előtti téren 1931 óta kisebb-nagyobb kihagyásokkal minden nyáron a Szegedi Szabadtéri Játékok előadásai láthatók. Emellett olyan kulturális események színhelye Szeged, amely méltó hírnevéhez: Szegedi Nyári Tárlat, Táblafestészeti Biennálé, Muzsikáló Udvar, Városházi Esték, Alternatív Színházak Nemzetközi Találkozója, Nemzetközi Néptánc-fesztivál. A kétévente megrendezésre kerülő Szegedi Ipari Vásár külföldön és belföldön is egyaránt nagy megbecsülést vívott ki magának.
A II. Világháború után elsősorban a határszéli helyzet miatt, lassan indult meg a város fejlődése. A hagyományos iparágak — fa-, paprika-, kenderfeldolgozás, szalámi-gyártás, kézműipar – mellé az 1950-es évektől újak települtek: textil-, kábel-, gumi-, és kozmetikai ipar. 1996 óta termel a szegedi szénhidrogén medence, amely Magyarország legnagyobb kőolaj- és földgázlelőhelye. Jelenleg is élénk a város gazdasági élete, több mint 5000 vállalkozás és majd 2000 vállalkozó működik Szegeden. A város folyamatos fejlődése a délszláv háború miatt megtorpant, hisz az embargó nemcsak az érintett országokat sújtotta, hanem azokat is, akik gazdasági, kereskedelmi kapcsolatban álltak velük, mint Szeged. Szerencsére a háború befejeződésével minden visszatért a régi mederbe. Ez a nyugalom már érezhető a város gazdasági, társadalmi és kulturális életében.

Tiszasziget 1638 lakosú határközség Szegedtől 5 kilométerre, délre fekszik. Korábbi neve Ószentiván. A temesvári bánsághoz tartozó területre a csanádi tiszttartóság 1746-ban szerbeket telepített 1783-ban a királyi kamarától megvásárolta Szeged városa, mire a szerbek átköltöztek a mai Újszentivánra, ezt a falut pedig szegedi magyarok népesítették be. A későbbi zsellérek kubikus munkával keresték hosszú időn át kenyerüket. Területén, közvetlenül a jugoszláv határ mellett fekszik
Térvár a maga kétszáz lakosával. Elsőként 1450-ben Therwar-ként említik. Az 1777-ben Szegedről érkezett magyar dohánykertész családok szinte egyedi településformát hoztak létre.
Vedresháza-pusztát Vedres István ármentesítette, majd 1808-ban szegedi dohánykertészeket telepített ide, magas színvonalú, kísérletező gazdálkodással. A gyönyörűen bontakozó falut az 1816. évi hatalmas tiszai árvíz tette tönkre egyszer, s mindenkorra. Tiszasziget területén található Magyarország földrajzi mélypontja: 76 méter.

Újszentiván 1653 lakosú határközség Szegedtől 2 kilométerre, délre fekszik. Első említése 1411-ből való: Zneth Iwan. Kezdettől fogva kisebb nemesi családok birtokolták. Magyar jobbágyok lakták a 17. század közepéig, amikoris elpusztult. 1783-ban Ószentivánról (Tiszasziget) ideköltözött a szerb lakosság. A XIX. század derekán Őscsanádról rajnai frank eredetű, jómódú németség települt be, példamutató istállózó jószágtartással. A Szegedről kirajzott dohánykertész, illetőleg bérlő, cselédsorban élő magyarság képezte hosszú időn át a legszegényebb réteget. Szinte napjainkig szigorú endogámiában él a falu három népe. Az utóbbi évtizedekben népessége gyarapodik.
Szerb pravoszláv temploma műemlék jellegű.

Zsombó 3236 lakosú község Szeged-Kiskundorozsmától északnyugatra, 7 kilométerre fekszik. 1950-ben Kiskundorozsma határából szervezték községgé.
Nevezetessége a XIX. században telepített, gazdag flórájú, turista úttal megközelíthető Zsombói erdő, benne az alföldi lápok megmaradt zsombéksásos részével. Zsombói tanyán élt Tombácz János (1901-1974), a szegedi táj híres mesemondója.
A Rózsa Sándor Csárda a hagyomány szerint a török időkben épült. Írott forrás először 1742-ben említi a Forrósombó-i csárdát, ahol a hagyomány szerint Rózsa Sándor is mulatozott. A csárda és környéke névadója a homokos talajú határtól eltérő vizenyős, zsombékos terület lehetett.

January 5th, 2010 3405 Szarvasi kistérség

Békésszentandrás 4111 lakosú nagyközség a Békés megye nyugati sarkában, a Hármas- Körös bal partján helyezkedik el, a 44-es főútvonal mentén. A település már évezredek óta lakott hely. A Körös menedéket és megélhetést adott az itt letelepedett lakosságnak. A történelmi nyomok, utalások bizonyítják, hogy a tatárjárást megelőző korban már falu állt itt. A területen mind a mai napig igen jelentős régészeti értékek maradtak meg. Már az 1100-as években szálláshelyként létezett. Királyi adományban, 1384-ben Zsigmond király Hunyadi erdélyi vajdának adta, majd a családi uradalmi központ 1494-ben a Dánfiakhoz került. A török időkben, 1596-ban megsemmisítették Szentandrást, és hosszú éveken át parlagon állt. A később újra benépesült település 1689-ben ismét teljesen elpusztult a pestisjárvány miatt. 1719-ben ismét találkozunk a nevével. A török kiűzése után, alig hogy újratelepült, 1735-ben a község bírója Vértessy Mihály vezetésével fellázadt a földesúri kizsákmányolás ellen. Az idők folyamán a falu neve többször is változott. A Szentandrás név az utolsó Árpád-házi király, III. András nevéhez fűződik, akinek adománylevele három templomot említ, közülük az egyik Szent András apostol nevét viselte. Több változat után Körös – Szentandrás néven említik az okiratok. Békésszentandrás nevet 1895-ben kapta. A Körösök szabályozásával a folyóvíz távolabbra került a falutól, így a település arculata sokat változott. 1942-ben átadták a duzzasztóművet, amely a falutól északra épült a Hármas – Körösön. A duzzasztó tette lehetővé, hogy a települést átszelő, szeszélyes és kacskaringós folyó szabályozott csendes vízzé vált.
A Szent András-templom korábbi alapokra épült, késő barokk formáját 1784-ben kapta. Hajóját 1868-ban bővítették.
A református temploma 1806-ban épült késő barokk stílusban.
A egykori Horváth-kúria a XIX. század elején klasszicista stílusban épült.

Csabacsűd 2059 lakosságú község a 44-es számú főközlekedési út Szarvas-Békéscsaba közötti szakaszán és a 125-ös/Mezőtúr- Orosháza- Mezőhegyes/ vasútvonal mentén, Szarvastól 10 kilométerre fekszik. A nagyközség neve a XV. században fordul elő írásos emlékekben. Régészeti feltárások több korábbi település emlékeit találták meg, de önálló léte csak a XX. században kezdődik: 1924-ben vált le Békésszentandrásról. Utcái 1930-tól épültek ki: mintafalunak nevezték. Az eredetileg magyar és szlovák ajkú lakosság aránya az 1946/47-es áttelepüléssel megváltozott, s ma 70% magyar lakosság él a nagyközségben.
A fiatal település műemlékekkel nem rendelkezik. Egyetlen építészeti emléke a ma is eredeti rendeltetésének megfelelően működő, Ybl Miklós által tervezett, Nagyrátán álló raktár.

Gyomaendrőd Magyarország délkeleti részén, a Hármas – Körös bal partján fekvő 15383 lakosú város. A helységet érinti a 46-os és 443-as főközlekedési utak, valamint a 120-as/Lőkösháza-Békéscsaba-Szolnok-Budapest/ és 127-es/Körösnagyharsány-Vésztő- Gyoma/ vasútvonal is. 1982-ben a korábbi két nagyközség, Gyoma és Endrőd egyesüléséből jött létre. Gyoma neves szülöttei: Kner Izidor nyomdász, Kner Imre nyomdász, Pásztor János szobrász, Kiss Lajos nyomdász író, Pál Lénárd akadémikus fizikus. Endrőd szülöttei: Rózsahegyi Kálmán színész, Hunya István kubikus politikus, Polányi Máté kubikus, a földmunkásmozgalom harcosa és Tímár Máté író. Gyoma név jelentésére kétféle magyarázatot ismerünk: torok, torkolat; mivel a Körösök összefolyásánál helyezkedik el a település, a másik elmélet szerint a megnevezés személynévi eredetű. 1332-ben említi először hiteles adat Gama, majd 1444-ben Gyoma néven. A falu első birtokosai az iktári Bethlenek voltak. A hódoltság ideje alatt a falu sorsa azonos volt a többi alföldi településsel: hol a török csapatok, hol a tatár lovasok, hol a rácok pusztításait szenvedte meg a lakosság. Voltak évek, amikor teljesen elpusztult a falu. Csak a szatmári békekötéstől figyelhető meg ismét egy lassú benépesülési folyamat, amelyet Harruckern János György földbirtokos betelepítési akciója gyorsított fel. Harruckern az idetelepülőknek komoly adó és egyéb kedvezményeket ajánlott fel, és arra is figyelt, hogy egy településre csak egyfajta vallásúak kerüljenek. Így történt, hogy Gyomára főleg reformátusok, Endrődre inkább katolikusok telepedtek le. Gyoma újratelepülésének hivatalos dátuma: 1717. A letelepült lakosság állattartással, majd földműveléssel foglalkozott. A település történetének fontos alakja volt Csepcsányi Tamás, aki 1830-ban németajkúakat telepített Gyomára, ugyanezen évben megszerezte a vásártartási jogot, és szintén 1830-ban mezővárosi rangra emeltette Gyomát. A XIX. század legnagyobb földesura Wodianer Albert volt, aki óvodát, iskolát és templomot építtetett Gyomának.  Ennek az időszaknak a közteherviselése nagy gondot jelentett a lakosságnak. Példa értékű volt a település részvétele az 1848-as szabadságharcban. A jobbágyfelszabadítás után kialakult a tanyai gazdálkodás. A föld lényegében közép- és kisbirtokosok kezében volt. A legjellemzőbb földhasználati viszony a haszonbérlet volt, például 1935-ben 1179 bérlő művelt meg 12294 hektár földet. A bérlők a környező falvakból, főleg Endrődről kerültek ki. Gyoma ipara a XX. század elejére már megyei szinten is jelentős volt. Jellegét tekintve kézműipar volt, segédek nélkül vagy egy-két segéddel dolgoztak a mesterek. A foglalkoztatás szempontjából a malmoknak, az Ailer-féle téglagyárnak és a később világhírűvé vált Kner nyomdának (1882) volt jelentősége. 1858-tól már vasútja is, majd hídja is lett Gyomának, így lehetővé vált, hogy a település intenzíven bekapcsolódjon a környék gazdasági és kulturális életébe. 1877-től járási székhely lett a község bírósággal, ügyészséggel; vagyis a megye északi részének regionális központjává emelkedett. A kultúrában a felekezeti elemi iskolák adták az alapot. Gyoma létesítette a megye első óvodáját is (1841). Gazdasági iskolája, iparos tanonc iskolája működött. Nagy mecénása volt a kultúrának a Kner család. Könyvtárat működtettek, támogatták az iskolákat és a sportéletet, példát mutattak a városszépítésben. A nyomda kiváló termékei, a szép könyvek révén Gyoma nevét megismerte egész Európa. Az első újság Gyomán 1922-ben jelent meg (Gyoma-Endrőd és Vidéke). 1945 után az ipar a kezdeti kézműipari hagyományokra támaszkodva erőteljes fejlődésnek indult, és a foglalkoztatottságot tekintve hamarosan a mezőgazdasággal egyenrangú lett. Először az állami vállalatok fióküzemei kerültek Gyomára: Kötőipari Szövetkezet (1952), Sütőipari Vállalat (1953), Kazángyártó Vállalat (1967). A mezőgazdaságban a kis termelőszövetkezetek összevonása után két nagy termelőszövetkezet - a Győzelem és az Alkotmány -, egy állami gazdaság - a Kőrösi -, és egy halászati szövetkezet - a Viharsarok - működött. Mind a nagyüzemekben, mind a háztáji gazdaságokban eredményes volt a gazdálkodás, az emberek építkeztek, a város akkor alakította ki a jelenlegi arculatát.
Az általános iskolák mellett középiskolák is létesültek a településen. 1951-55 között óvónőképző működött itt, 1954-ben kezdte meg működését a mostani Kner Imre Gimnázium. Az ipari tanulókat képző intézetet 1955-ben szervezték újjá. A mezőgazdászokat képző Bethlen Gábor Szakképző Iskolát 1967-ben indították meg ismét. Zeneiskolát is létesített a település 1949-ben. A közművelődés szolgálatában állnak: Városi Könyvtár (1949-), Katona József Művelődési Központ(1952). A Kner nyomda 1970-ben nyomdaipari múzeumot létesített. 1977 óta helyi sajtóval is jelentkezett a település. Az intézmények közül a legnagyobb idegenforgalmi jelentősége a Liget Fürdőnek van (1954), de sok vendéget vonz a Körös völgyének ezernyi szépsége is.
Endrőd nevét feltehetően egy Endre nevű birtokosától kapta. Az első hiteles adat, amelyben említik, egy 1416-ban a váradi káptalan által kiadott oklevél. 1425-ben már jelentékeny településként említik a források, ahol 33 nemes család lakik. A hódoltság idején Endrődöt is elpusztították a törökök, a tatárok, a rácok. Az újratelepülés az 1700-as évek legelején kezdődött, több hullámban zajlott le, és az 1760-as években fejeződött be. Endrőd újratelepülésének hivatalos dátuma: 1731. Harruckern János György földesúr katolikus vallásúakat telepített Endrődre. Ez a tényező később döntően befolyásolta a falu sorsát. A letelepült lakosság eleinte csak a saját szükségletére termelt. Később állatokat tenyésztettek eladásra, majd ahogy az utak javultak, gabonafélék eladásával is kezdtek foglalkozni. Katolikusok lévén, a családok 6-8, néha még több gyermek felnevelésére is vállalkoztak, úgyhogy a XIX. század elején a környéken egyedülálló demográfiai növekedés indult meg. A XIX. század végére nyert létjogosultságot a tanyai gazdálkodási forma. Ennek a családi keretek között történő gazdálkodási módnak Endrődön nagy hagyománya lett, úgyhogy 1930-ra a lakosságnak több mint a fele tanyán élt és igen eredményesen gazdálkodott. A kézműipar szinte minden ágában találunk hírneves dinasztiákat. Főleg a mezőgazdaságot kiszolgáló kézműipar fejlődött: kovács, bognár, csizmadia. A bognárok olyan kocsitípust fejlesztettek ki, amelynek egy példánya ma is látható Ópusztaszeren. A kultúrában igen fontos szerepe volt a tanyán élő embereknek. Ez a zárt közösség őrizte legtovább a magyar kultúra kincseit: a szóbeli kultúrát, a szokás kultúrát, de a szőttes mintákban őrizte az ősi motívumokat, a fonott és faragott tárgyakban pedig a formaművészetet. Ebben a tanyavilágban 11 olvasókör működött. Endrődön is volt iparostanonc iskola (1896), mezőgazdasági népiskola (1916), és polgári iskolája is volt (1928-1948). A XX. század elején szülőotthon, szegényház, járványkórház, és három gyógyszertár fémjelezte az egészségügyet. Ebben az időben benzinkút működött, volt egy szálloda, és a megyében az elsők között nyitotta meg Endrőd a moziját. A Népház tekintélyes épülete 1930-tól működött, akkor még színházzal. Az Ipartestület felnőtt kórust tartott fent. Capkiads: Hármas Körös (1934-1964). A lakosság tovább nőtt, végül elfogyott a felosztható földterület. A föld nélküliek egy része a környéken, főleg Gyomán próbált legalább földbérlethez jutni. Ebben a törekvésben a legjelentősebb volt a póhalmi “földfoglalás”. A XX. század elején a megyében Endrődről vándoroltak ki a legtöbben Amerikába. De sokan elmentek kubikosnak, summásnak az ország legkülönbözőbb részeibe. Ezeknek a megélhetési gondoknak volt az egyik szomorú következménye az 1935-ös sortűz. 1945 után folytatódott az elvándorlás. Sok család elköltözött Újirázra, Ecsegfalvára, Dunakömlődre, Németkérre, Garára, majd végül a sokgyermekes családmodellt felváltotta az egykézés. A termelőszövetkezetek létrehozásával (1960-as évek) megszűnt a tanya világ, az emberek vagy beköltöztek a községbe. Ekkor települt be Rigedváros és Csókási, vagy elköltöztek más vidékre. Két nagy termelőszövetkezet működött: a Lenin és a Béke Termelőszövetkezet. Az iparban a nagy hagyományokkal rendelkező cipőipar fejlődött ki (1949), és a Szabóipari Szövetkezet. A kultúrát jelenleg egy igen jó színvonalú általános iskola (Rózsahegyi Kálmán Általános Iskola) a hozzá tartozó könyvtárral, a megcsappant funkciójú Népház jelenleg Közösségi Ház névvel, és az 1977. óta működő tájház képviseli. A sportélet a Barátság SC megalakulása óta igen szép eredményeket ér el. Sajnos, tovább folytatódik az elvándorlás. A népesség csökkenésére jellemző adat: míg 1930-ban megközelítette a 14000 lakost, jelenleg még a 6000 főt sem éri el Endrőd lakossága.
Ha Budapest felől érkezik a látogató, jobbról-balról láthatóvá válik a nyaralók sora a Körös holtágának két partján. A folyószabályozás nyomán létrejött holtágak és a folyó völgye télen a fácánra és apróvadra vadászók, nyáron a horgászok valódi paradicsoma. A Körös az ország egyik legtisztább vizű folyója. A táj az érintetlen természet igazi szépségeit kínálja. Várossá 1989-ben nyilvánították. A helység fő vonásaiban mezőgazdasági település, ugyanakkor a speciális vonások is figyelmet érdemelnek. Amikor a közúti hídon áthaladunk, az endrődi városrészbe érkezünk. Szemünkbe ötlik az 1799 -1805 között copfstílusban épült műemlék Szent Imre római katolikus templom. A Hősök terén látható a második Világháború áldozatainak emlékműve. A Sugár út 20. szám alatt tájház található korabeli, az endrődi tanyavilág és falu emlékeivel, a Fő út 2. szám alatt régészeti bemutató a környéken fellelt avar kori és Árpád-kori régészeti tárgyakkal berendezve. A Fő út vezet a Budapest-Békéscsaba vasútvonalon áthaladva a gyomai városrész központjába, a Szabadság térre, ahol a polgármesteri hivatal igen szép klasszicista épülete áll. A tér hangulatát meghatározza a középen álló, műemlék jellegű, copfstílusban épült református templom. Az utóbbi késő barokk stílusban épült, tornya 1791-ben, hajója 1805-1813 között. Orgonáját faragott kapuit, belső faragásait a Németh László által „zseniális dilettánsnak” nevezett helybéli parasztember, Papp Zsigmond készítette 1938-ban. A templomkertben áll Istók János első Világháborús emlékműve. A Szabadság térből leágazó Hősök útján a 43. szám alatt található az erdélyi magyaros stílusban épült gimnázium. Az Európa-hírű Motormúzeumban régi motorkerékpárok gazdag gyűjteménye látható, főleg a katonai célú remek példányokból. Említést érdemel még a Fő úton található, 1878-ban Hauszmann Alajos tervei alapján épült neoromán stílusú katolikus templom, nyerstéglaborítással, kazettás mennyezettel. A központból rövid sétával elérhető az Erzsébet-liget, a Liget-fürdő, mely a városjelentős idegenforgalmi nevezetessége. Gyoma hírnevét a Kner Nyomdának is köszönhette. Az 1882 óta működő nyomda melletti Kner házban található az ország egyetlen nyomdaipari múzeuma. A Kner családnak 1925-ben, Kozma Lajos tervei szerint felépült villájában 1970-ben nyílt meg a kiállítás. Vele szemközt a városi képtár látható.

Hunya 818 lakosú községet a 44-es főközlekedési útról Kondorosnál északra kanyarodva, vagy a Szarvast Mezőberénnyel összekötő útról érhető el. Hunya község helye a régészeti kutatások szerint a késő bronzkortól a török hódoltságig lakott terület volt, de akkor lakatlan pusztává változott. A területet Báró Haruckern János György telepítette újjá, majd 1751-ben az endrődieknek adományozta. A katolikus hívek 1896-ban templomot építettek, amihez telket Hunya József helyi gazda adományozott. 1910-ben csak 15-20 ház alkotta a települést, ám a fejlődés csak 1946-ban tette lehetővé, hogy önállósodjon előbb Endrődszentlászló, majd Hunya néven.

Kardos község a 44-es főközlekedési út mentén helyezkedik el. A hagyomány szerint a község területe a török időkben katona birtok volt, melynek alakja Jatagánra emlékeztetett, innen ered a község neve is. Kardos település a korábban Szarvashoz tartozó területen alakult meg 1952-ben. Előbb Örménykúthoz tartozott, majd 1969-ben lett önálló község. 1977-ben Örménykút lett Kardos társközsége. 1982-ben Kardos és Örménykút is csatlakozott a csabacsűdi nagyközség közös tanácsához. A lakosság 1988-ban népszavazással döntött a közösségtől való szakadás mellett, így 1989-től önállóan működik. A község lakossága 798 fő, melynek több mint a fele külterületen él.

Kondoros 5923 lakosú nagyközség Békés megyében a 44-es főközlekedési út és a 126-os/Kisszénás-Kondoros/ vasútvonal mentén helyezkedik el. A település Szent István király uralkodása idején alakult. A XIII. században már az egyik legnagyobb településként van feltüntetve a gyulai uradalom részeként. A tatár és a török hódítás következtében a falu elpusztult. 1875-ben telepítették újra a községet, bár a források szerint a XVIII. század derekán már állt a hét út találkozásánál épült Kondorosi Csárda, ahol többször megfordult az Alföld híres betyárja, Rózsa Sándor. Az emberek megélhetését régen is és most is a mezőgazdaság jelenti. Már az 1930-as évek végén a tanyás gazdálkodási rendszer továbbfejlődéseként a dán-holland mintájú szövetkezeti rendszer kezdett csírázni, majd 1945 után ezt felváltották a szovjet típusú szövetkezetek.
A település leghíresebb nevezetessége a Kondorosi Csárda. A Csárda 1740 körül épült, lakott helyektől távol, hét irányból összegfutó, az év egy részében járhatatlan utak kereszteződésében, az úton járóknak szállásul, postaállomásul. Arany János versének születése táján vele szemben a mai községháza helyén pandúrlaktanyát építettek a csárdát járó betyárok szemmel tartására.
Ezenkívül a látnivalók közé tartozik még a csákóz Batthyány -Geist kastély, amely sajnos jelenleg romos állapotban áll.
A neobarokk stílusú evangélikus templom a XIX-XX. századfordulóján épült.
A Szent József római katolikus templom 1884-ben épült, érdekessége, hogy benne őrzik a budapesti belvárosi plébániatemplom XVIII. századi barokk szobrait.
Jelentős emléke még az iskolaközpont udvara, ahol Petőfi Sándor testvérének, Istvánnak a sírköve található, ugyanis 1858-tól a szomszédos csákói majorban a gyertyaöntésből meggazdagodott gyulai kádárlegénynek, Geist Gáspárnak 300 holdas birtokán volt gazdatiszt. Amikor Kondoros önálló község lett, ő volt a község pénztárosa. Hamvai a nagymajori temetőben pihentek, míg fel nem vitték a Kerepesi temetőbe, a Petőfi-mauzóleumba.

Örménykút 530 lakosú község Szarvastól 19 kilométerre, keletre fekszik. A helység valamikor tanyavilág volt, Szarvas közigazgatási területéhez tartozott. Az 1950-es évek közepén önállósult. Nevét a legendák szerint arról kapta, hogy örmény kereskedők erre hajtották marháikat, és rendszeresen megálltak pihenni és itatni a jószágaikat. Területén főképp mezőgazdasággal, növénytermesztéssel, sertéshízlalással, szarvasmarha – és juhtartással foglalkoznak.

Szarvas 18498 lakosú város az Alföldön a Hármas-Körös holtágának bal partján, a 44-es és a 443-as utak találkozásánál , valamint a 125-ös /Mezőtúr- Orosháza- Mezőhegyes/ vasútvonal mentén fekszik. Környezetét a XIX.  század második felében végzett folyamszabályozások után kialakult másodlagos folyóártéri tájforma alkotja, amely Békés megye egyik legszebb része. A város határának uralkodó talajtípusa szikesedésre hajlamos réti agyagtalaj. A városra jellemző a nyílegyenes utcák sakktáblaszerű elhelyezkedése. Az első emberek megjelenése a város területén körülbelül az időszámításunk előtt 4500-4000, az úgynevezett „Körös-kultúra” idejére tehetők. Az időszámításunk előtt 2600-1900-ig tartó rézkorban jelentős volt az első fémek, a réz és az arany felfedezése, eszközt, ékszert készítettek belőle. A város határában feltárt kör alakú, erődített vallásos kultuszhely ebből az időből származik, valamint a sírhalmok, népies nevükön a kunhalmok nagy része is. A bronzkorban időszámításunk előtt 800-ig hosszú életű falvak alakultak ki, ennek a nyoma a Szarvasi Arborétum területén is megtalálható. Az időszámítás kezdetéig tartó vaskor idejében már ismertek voltak az itt lakó Szkíták és kelták. Az I. században a szarmaták jelentek meg, akiknek hatalmas falvaik és temetőik voltak. Az országban fellelhető tárgyi emlékek közül a szarvasiak a ritka szépek közé tartoznak. A magyar honfoglalást megelőző kort avarkornak nevezzük. Az avarok 568-ban jelentek meg a Kárpát-medencében. A legjelentősebb leleteket a város határában megtalált és feltárt temetők közel 600 sírjában találtak. Ezek közül kiemelkedik a VIII. századból származó első írásos emlék.  A magyar honfoglalók Anonymus szerint a Szarvashalomnál keltek át a Körösökön, a halom a mai Ótemplom helyén állhatott. Szarvas környékén a XIV. században alakultak ki a mai értelemben vett falvak: Décse, Halásztelek, Káka, Szarvas. Az előbbiek közül nem egy Szarvasnál is nagyobb volt. A XV. század közepén Szarvas a megye Csolt ősnemzetségétől származó Ábrahámfy-család birtoka volt, s még sokáig nevezték Szarvashalomnak. 1566-ban a gyulai vár elesett, és Szarvas is török kézre került. A stratégiai szempontból fontos szarvasi átkelőhely védelmére a törökök – a mai Ótemplom és a Tessedik Múzeum térségében palánkvárat építettek. Ez a török helyőrség kivonulása után elpusztult. A XVII. század végére a kis létszámú lakosság szétfutott, Szarvas pusztává vált. A megye más települései mellett Harruckern János György a szarvasi pusztát is megkapta. Megkezdte a betelepítést és felhívására Abaúj, Zólyom, Gömör, Pest megyékből és Békéscsabáról főként szlovák nemzetiségű jobbágyok érkeztek Szarvasra és 1722. július 23-án letelepülési szerződést kötöttek. A letelepült jobbágyok a mai Szarvas nyugati, a Köröshöz közel fekvő területeken építkeztek. Szarvas 1723-ban vásártartási jogot és ezzel mezővárosi jogállást kapott.
Szarvas anyagi és szellemi fejlődésében kimagasló szerepet töltött be Tessedik Sámuel, aki 1767-ben került ide evangélikus lelkésznek. 1820-ban bekövetkezett haláláig fáradhatatlanul dolgozott a hazai oktatás és mezőgazdasági termelés korszerűsítésén. 1780-ban megnyitotta Szarvason az ország első mezőgazdasági iskoláját, majd 1791-ben felépítette az új iskola épületét, ami jelenleg a Tessedik Múzeum. Falurendezési tervének egy része már életében megvalósult. A rendezetlen utcahálózatú Szarvast Tessedik elvei szerinti tervet mutatja be az a térkép, amely a múzeum kiállításán látható. Ennek alapján alakult ki a mai Szarvas utcarendje. A szarvasi letelepülőknek az 1722-ben nyújtott kedvezmények a XVIII. század közepén megszűntek. Ezen kívánt változtatni Mária Terézia úrbéri rendelete, amelyben meghatározták a jobbágyoknak, hogy mennyi robotot, mennyi pénzbeli és természetbeni szolgáltatásokat kötelesek megadni. A lakosság szaporodása nyomán a XIX. század elején újabb területeket vettek mezőgazdasági művelés alá. Kialakult a tanyarendszer, tanyasorok és –utcák formájában. 1845-ben létrejött az örökváltsági szerződés, amelynek értelmében a szarvasi jobbágyok önerőből megváltották magukat az úrbéri terhek alól. 1848-ban a magyar minisztérium rendezett tanácsú városnak ismerte el Szarvast. Szarvason 1818-tól jelentősek voltak a céhek, hiszen majdnem minden mesterség képviselve volt. 1872-ben tagjai szervezetbe tömörültek. A XIX. század végéig szőlőt is termesztettek Szarvason, ennek emlékét őrzik a határrész nevek: Ószőlő, Érparti-szőlő, Ezüstszőlő, Bezina, stb. Az 1890-es években bevándorolt bolgárok a Köröshöz közeli földeken meghonosították az öntözéses zöldségtermesztést. Szarvas mindig a művelődés, az oktatás és a kutatás egyik regionális központja volt. Békés megye első nyomdáját Réthy Lipót itt alapította 1847-ben.  Világhírű a város legjelesebb turisztikai értéke, a Szarvasi Arborétum. Az oktatási és kulturális feladatokat is ellátó intézet gondozza a 82 hektáros Országos Jelentőségű Természetvédelmi Területen fekvő öt fás gyűjteményt, mely közül három látogatható. A turisták megcsodálják a Tessedik építette evangélikus Ótemplomot, amely fából épült három emeletes oldalhajóiról és pneumatikus rendszerű, 36 regiszteres, 3 manuális, 2483 síppal ellátott orgonájáról híres.

January 5th, 2010 3404 Sarkadi kistérség

Biharugra 1108 lakosú határközség Vésztőtől 20 kilométerre, északkeletre, a Sebes- Köröstől délre fekszik. Múltja a régi időkre nyúlik vissza. Mintegy 1300-1400 évvel ezelőtt az avarok ittlétét tételezhetjük fel. Nevét Ugra magyar főúrról kapta, aki a Csák nemzetségből való volt. Ő alapított Váradtól 25 kilométerre, a Körös mentén monostort, amit később Ugra monostoraként említenek a források. A falu múltjáról beszélve nem szabad megfeledkezni Szabó Pál író munkásságáról, aki írásaiban nagyon szépen bemutatta a falusi élet sokszor keserves, de mégis gyönyörűséges dolgait, az itt élő emberek érzelemvilágát. 1918 előtt Nagyvárad vonzáskörzetébe, s mint a neve is mutatja, 1950-ig Bihar megyéhez tartozott. Neves szülötte Kiss Irén, művésze és Szabó Pál író.
A református templom 1712-ben, barokk stílusban épült.
A református parókia falán emléktábla őrzi a Mezőberényből Erdélybe induló Petőfinek 1849. július 18-i itteni éjszakázását. A másik tábla Kiss Irén emlékét jelzi.
A Bölöny-kúria a XIX. század elején klasszicista stílusban épült, a század második felében romantikus ízlés szerint átalakított Bölöny József földbirtokos és színházi intendáns 1911-ben iskola céljára a községnek adta.
A Szabó Pál Emlékház 1790-ben már álló szülőházát az író, mint kőműves maga bővítgette. Kedvelt munkahelye, napfényes verandája ma is úgy áll, mint életében. Az író hamvai a helyi temetőben nyugszanak.
Biharugra a Sárrét gyöngyszeme, különösen természeti értékei miatt. A falut mintegy 2000 hektáros halastó-rendszer veszi körül, amely amellett, hogy csodálatos látványt nyújt az ideérkezőknek, sok ritka madárfajnak a tartózkodási helye is. A település lakói főként a mezőgazdaságból próbálnak megélni.

Geszt település nevével, első alkalommal az 1213-as Váradi Regestrumban találkozhattunk. Geszt határközség 877 főt számláló település a román határ mellett, Békés megye északkeleti térségében. Az Anjouk korában feltehetően adománybirtok. Lakosai kezdettől fogva mind magyarok voltak, akik a XVI. század első felében protestánsok lettek. 1514-ben a Dózsa parasztháború idején Gesztről Dózsának 9 katonája volt a 200 lakos közül. 1602-ben a török felégeti a falut. A Rákóczi szabadságharc bukása után a település birtokjogáért több főúr pereskedett. A királyi tábla előtt folytatott pert végül is Tisza László nyerte meg és 1766. augusztus 9-től birtokolta. A Tisza család birtoka korábban Borosjenőben volt. A Tiszák évszázadokra visszamenően kimutatták családjuk nemesi származását. Bizonyították kapcsolataikat Rudolf királlyal, akitől 1578-ban kapták a nemességet, majd I. és II. Rákóczi Györggyel való kötődésüket. Itt születtek a grófi család nevezetes tagjai a XIX. és XX. században: Tisza Lajos, Bihar megye nagyhatalmú adminisztrátora. Jókai róla és gyermekeiről mintázta a Kőszívű ember fiai című regényének szereplőit. Tisza Kálmán, “az öreg kegyelmes”, a “bihari pontok” szerzője, a szabadelvű párt élén 1875-től 15 éven át miniszterelnök. Tisza Lajos, a szegedi árvíz újjáépítési királyi biztosa. Az ifjúkorában elhunyt Tisza Domonkos költő, Arany János tanítványa. Tisza István, a vasakaratú, következetes államférfi, a dualizmus legkoncepciózusabb védelmezője. 1772-ben épült barokk stílusban a Tisza-kastély. 1790 körül oldalszárnnyal bővítették. A Tiszák 1944 őszéig birtokolták az uradalmi jogokat. A nevezetes történelmi személyiségek között kimagasló irodalmi örökséget hagyott ránk a XIX. század költőóriása. Amire Geszt lakossága jogos önérzettel gondolhat, az Arany János itt tartózkodásának története. A költő is szívesen emlékezett Gesztre, az itt töltött néhány hónapra. 1851. május 13-án érkezett Gesztre, mint a Tisza család legkisebb fiának megfogadott házi nevelője, s október végén költözködik, hogy elfogadja Nagykőrösön a felkínált tanári állást. Szállást a kastély emeleti “pavilon”-szobájában kapott, de ő szívesebben tartózkodott a kis kerti lakban. Tanítványával - Domokossal - komolyan, nagy hozzáértéssel foglalkozott. A geszti tartózkodás költői élményforrássá is alakult. Négy verse Geszten született: a Hajnali kürt, A dajka sírja, A gyermek és szivárvány és a Domokos napra. Másutt született, ám témaválasztását tekintve geszti vonatkozású a híres Ágnes asszony című ballada és a tetemre hívás. Gesztnek 1850-ben 1300 lakosa volt. 1920-ban 1821 volt a lakosok száma, majd fokozatosan csökkent, különösen 1960-tól. 1960-ban 1468 lakos. A lakosság jelentős része mezőgazdaságból élt, 1960-tól a legtöbben a termelőszövetkezetben dolgoztak. A szövetkezet felszámolása után egyre több a munkanélküli. Jelenleg elöregedő, lassan elsorvadó falu képét mutatja a település. Jelentősen megnőtt a roma kisebbséghez tartozók száma.
A község közepén 37 méter magas református templom emelkedik ki a gesztenyefák közül. A török időben lényegesen kisebb volt és zsúpfedeles. A templom 1745-ben, a barokk tornya 1776-ban épült. Többször is átalakították, utoljára 1928-ban.
A templom és a lelkészlak között keskeny gyalogút vezet a Tisza-család hajdani kastélyához. A kastély klasszicista stílusban épült egy erkéllyel és két terasszal. Magasföldszintes, középső része emeletes, kupolás tetejű épület. Hozzá nagy kiterjedésű park tartozik. Eredeti fundamentumán épült ujjá, berendezése a Petőfi Irodalmi Múzeum irányításával alakult ki. Az emlékház gyakori látogatottságát a vendégkönyv tanúsítja. A házikótól kőhajításnyira emlékoszlop őrzi halhatatlan költőnk nevét.
Az ótemetőben található Tipold Antal Honvéd ezredes és édesanyja sírja, aki a szabadságharc bukása után Geszten, a Tisza családnál kapott menedéket. A sírkövön a következő felirat olvasható: “Itt nyugszik Tipold Antal Honvéd ezredes és dandárparancsnok, Az 1848/49 diki magyar Szabadság Harcznak egyik nemes áldozata. Szül. Pápán 1814 Octóber 14-én Megh. Geszten 1868 Február 15-én” Az ezredes sírját az általános iskola tanulói tartják rendben.

Körösnagyharsány 677 lakosú határközség Békés megye északkeleti részén a román határ mellett található. A helységet érinti a 127-es/Gyoma-Vésztő- Körösnagyharsány/ vasútvonal is. Az egykori Sebes – Körös árjairól védett dombvonulat ősidők óta lakott volt, s a honfoglalás után is hamarosan benépesült. A község neve már 1214-1236 közötti Váradi Regestrumban szerepel, mint kápolnával rendelkező település. 1605-ben Bocskai István erdélyi fejedelem hajdúvárosi rangra emeli Harsányt, s ez által a lakosok hajdújogokat kapnak. A település életében változást csak az 1990-es évek eleje hoz, ekkor sok nehézségek közepette is, de szabadon megkezdi lassú fejlődését.

Kötegyán 1555 lakosú, az ország délkeleti részén fekvő határközség, melyet a Körös folyóból kiváló Gyepes – Csatorna szel ketté Sarkadtól 11 kilométerre, keletre. A helységet érinti a 128-as /Püspökladány- Vésztő- Kötegyán- Békéscsaba/ vasútvonal is. A település a X-XI. század környékén jött létre. Az itt letelepedett családok földműveléssel, állattenyésztéssel és halászattal foglalkoztak. Neve és a  lakott területek elhelyezkedése többször változott. A legnagyobb pusztítást a tatárjárás okozta, majd az újratelepülést követően a török dúlás következtében a XVII. század végére ismét elnéptelenedett. A később visszatérő lakosok új helyen, Remete községben telepedtek le, s amikor az egykori Kötegyán területét is hozzácsatolták már Kötegyánremetének hívták. A község neve utóbb ismét Kötegyánná változott, s a XVIII. század második felében egyre nőtt a lakossága. Az iskola működésének megkezdése mellett az itt lakók életére nagy hatást gyakorolt az akkoriban épült és ma is álló református templom. Az első Világháború után Kötegyán határfaluvá vált, külterületének egy része Romániához került. A Trianoni békeszerződés miatt a vasútja is veszített jelentőségéből. A falu élete minden területen megbénult, a lakosság száma nem gyarapodott. A második világégést követően a birtokosok elmenekültek, és az itt élő emberek termelőszövetkezetekbe tömörültek.

Méhkerék 2318 lakosával, Békés megye északkeleti részén a román határ közelében helyezkedik el a 98%-ban rom nemzetiségűek lakta település. A helységet érinti a 128-as/Békéscsaba- Kötegyán- Vésztő- Püspökladány/ vasútvonal. Az első írásos emlék 1359-ből való. Méhkeréken, mint román településen a görögkeleti ortodox egyházi élet a jellemző. A román népi hagyományápolást nagyon fontosnak tartják: román népi zene, román bihari táncok és a Román-Bihari tájra jellemző népviselet.

Mezőgyán 1322 lakosú határközség Komáditól délre, 16 kilométerre fekszik. Hajdan Bihar, ma Békés megyéhez tartozik. Területe ősidők óta lakott. Írásos adatok bizonyítják, hogy a XIII. században „A Szent király jobbágyfiai” lakják. A település hitéletére jellemző, hogy már 1214-ben temploma volt, román stílusú keresztény temploma még 1721-ben is fennállt, református templomát 1794-ben építették.

Okány 2971 lakosú község a 128-as/Püspökladány- Vésztő- Kötegyán- Békéscsaba/ vasútvonal mentén, Vésztőtől keletre, 8 kilométerre fekszik. Egy nyomtávú vasútvonalán teherforgalom is bonyolítható. Okány község múltját, történelmét, sorsának alakulását 1220-tól II. András király idejéből származó írott forrásbeli említésétől lehet nyomon követni. A mai Okány község területén az őskori előzmények, a régészeti leletek közvetítésével ismerhető meg. A település lakóinak túlnyomó többsége ma is a mezőgazdaságból próbál boldogulni.

Sarkad 10820 lakosú város Békés megye északkeleti részén, a Fekete – Körös jobb partján, néhány kilométerre a román határtól fekszik a Gyula – Debrecen összekötő út és a 128-as/Püspökladány- Vésztő- Kötegyán- Békéscsaba/ vasútvonal mentén. Sarkad területe a honfoglalás előtt is lakott hely volt. Ezt bizonyítják az eddig előkerült régészeti leletek. A bronz és a későbbi korok leggazdagabb lelőhelyének Peckes-vár környéke bizonyult. Az erdélyi hegyekből elinduló Körös és Gyepes folyók magukba gyűjtve a források és erek vizeit, folyóvá duzzadva érték el Biharországot. A vízszabályozás előtti időkből ránkmaradt térképeken látni, hogy az állandóan vagy időszakosan vízzel borított rész milyen nagy földterületre terjedt ki. Ez a földművelés helyett inkább az állattenyésztésnek kedvezett. Ha Sarkad nagy kiterjedésű határában a lápokból, erek által körülfolyt, kiemelkedett szigeteket végigjárjuk, megtaláljuk az őskori és a későbbi népesség telepnyomait.  A honfoglaló magyarok Sarkadon való letelepedését bizonyítják azok a régészeti leletek, melyeket Peckesvár körzetéből hoztak elő. Hogy mely törzs nemzetségei telepedtek meg itt, arról írásos emléket nem ismerünk. Beszélőek viszont a helynevek, a korán elpusztult, de a dűlőnevekben megmaradt Árpád-kori falvak nevei. Sarkad határában a Peckes-vár közelében Nyék és Jenő törzs emlékét őrzi Nyék-puszta és Jenő-puszta. Sarkad fejlődését az 1241-es tatárjárás állította meg. Ekkor pusztult el Nyék és Jenő falu is, mely nem épült újjá. A megmaradt lakosok a pusztítás elől olyan helyekre húzódtak be, melyek jobban védhetők voltak. Feltehetően Peckesvára is ekkor rongálódott meg annyira, hogy a későbbiekben csak őrtoronyként használták. Az ősi falut Bihar várhoz tartozónak tekintjük, a XII. század derekán adománybirtokként kapta a várnép eredetű Lél. Ezen Lél nemzetség utódainak tekintik magukat a ma is Sarkadon élő Leel-Őssiek. E név viselői minden században szerepeltek a település történetében.  Sarkad a XIV. és XV. században oklevelekben is többször szerepel, melyek bizonyítják, hogy lakosainak száma folyamatosan növekedett, és a település gazdaságilag is gyorsabban fejlődött, mint a környező falvak. A XV. századi oklevelekben többször városként emlegetik Sarkadot. Hogy mikor nyerte el mezővárosi rangját, arra írásos anyagot nem találtak. Oklevélben Sarkadot mezővárosként először 1510-ben említik meg.  A török veszedelem közeledtével a sarkadiak új erősség kiépítését határozták el, feltehetően közös megegyezéssel Sarkadi Boldizsárral, az akkori idők legnagyobb helyi földbirtokosával. Az ő kastélyát vélték legjobban védhetőnek, melyet a Gyepes folyó ölelt körül. A megerősítési munkálatokhoz 1516-an fogtak hozzá. A földvárrá való átalakítás három időszakát jegyezte fel a történelem. Az első időszak 14 évig tartott. A vár erődítési rendszere főként a természeti adottságokra épült. A várhoz őrtornyok is tartoztak. A sarkadi földvár megerősítési munkálatait siettette az 1514-es parasztháború. A dél-bihariakkal együtt a sarkadiak is harcba szálltak Dózsa oldalán.  A Mohács utáni új helyzetben Magyarország önállóságának fennmaradását az Erdélyből elindult Szapolyai János támogatásában vélték. A hatalmi határok pontosan nem alakultak ki ebben az időben, eleinte Sarkad is olyan senkiföldjén terült el, melyet mindenki igyekezett megsarcolni. Sarkad először 1571-ben került török kézre, öt évvel később, mint ahogy Gyula vára elesett. A sarkadi földvár első kapitánya Sarkadi Boldizsár lett, akit fia, Farkas követett. Az ő irányítása mellett folyt 1566-tól 1571-ig a megerősítés második szakasza. 1596-ban a fejedelem hajdúkkal erősítette meg a várat. A reformáció a hajdúk révén korán eljutott Sarkadra. 1552-ben Dévai Bíró Mátyás, 1553-ban Szegedi Kiss István a sarkadi prédikátor. 1600 februárjában a sarkadi hajdúk nagyvárad védelmére siettek, s ezt a gyulai törökök megtudták. A befagyott tó jegén, mely a gyulai vár északi sarkáig terjedt könnyen átjutottak Sarkadra, s az ottmaradt kevés várőrséget és a lakosság egyrészét (mintegy 400 főt) lemészároltak. E tömegsírt a református templom szomszédságában találták meg.  1604-ben Bocskay István fejedelem ismét hajdúkkal erősítette meg Sarkad várát. Ez időben Dormán Péter volt a várkapitány, akinek még ma is határrész őrzi nevét. 1620 és 1659 között Csatári János és hasonló nevű fia volt a várkapitány.  A fejedelemség védelmének növelése érdekében I. Rákóczi György Sarkad várának megerősítését rendelte el 1636-ban. Ez az erődítési munkálatok harmadik szakasza, mely nyolc évig tartott. Rákóczi 1644 július 9-én több sarkadit nemességgel jutalmazott, és e naptól nevezhetjük Sarkadot hajdúvárosnak. A hosszantartó háború a fejedelemség gyengüléséhez vezetett, és Sarkad is végleg török kézre került 1660-ban. Sarkad Nagyváraddal egyidőben szabadult meg a töröktől, ezt követően viszont a Habsburg uralom következett. II. Rákóczi Ferenc 1703-ban történt zászlóbontása ismét reményt ébresztett a sarkadiakban. Hozzákezdtek öreg váruk kijavításához, és a bihari gyűlésen ismertté vált Szabó Sándort választották meg várkapitánynak. Még 1703 nyarán 300 sarkadi hajdút küldtek Rákóczi seregébe.  Szálka is volt a sarkadi vár az aradi császáriak szemében. Parancsnokuk a rácok biztatására ágyúkkal és hadinéppel jól ellátva rohamozta meg 1707. február 13-án a sarkadi várat, ám Szabó Sándor e támadást visszaverte.  1709-ben a sarkadiak között kolera tört ki, és az aradi rácoknak sikerült a várkapitányt foglyul ejteni. 1711. január 11-én a sarkadiak különbékét kötöttek a Nagyváradon székelő Lőwenburg császári ezredessel. Sarkad várát és a környező lakóépületeket még ebben az évben földig lerombolták. A lakosság a mocsár és erdők világába keresett menedéket. Ezt használta fel a gyulai új földesúr, Harruckern báró, hogy birtokához csatolhassa a sarkadi tóterületét. Bármilyen eredetű volt is Sarkad mezővárosi jogállása, minden vita ellenére a XIX. századig megmaradt. Sarkad város pecsétje 1677-es keltezéssel a mezőváros előjogait mutatja. Sarkad gazdasági fejlődését lassította a Gyepes és a Körös folyók gyakori kiöntése. A gátak építése 1777-ben kezdődött, de csak a XIX. század második felében rendeződött megnyugtatóan a vízszabályozás. 1799-től Sarkad új földesura Almássy Ignác lett, akinek utódai 1945-ig itt maradtak. Az iparosok és kereskedők létszáma állandóan nőtt. 1836-ban kísérleti jelleggel cukorgyár létesült Sarkadon. A nemzeti megújulás reformmozgalma Sarkadon is éreztette hatását, 1848-ban a helyi nemzetőrök (119 neve ismert) a különböző csatatereken derekasan helytálltak.
Világostól a fegyvert letévő honvédek többsége Nagyvárad helyett Zerinden keresztül, a sarkadi fogolytáborba került. Az ide érkező nemzetőröket és vezetőiket a mostani katolikus templomnál lévő téren fogadták a sarkadiak. A foglyok többségét itt szabadon engedték. A magasabb rangú tiszteket az Almássy kastélyban szállásolták el. Köztük volt Nagy-Sándor József és Knézich Károly tábornok is, akiket később Aradon kivégeztek. 1866. május 1-én tűzvész pusztította el a város központi részét. A leégett házak száma 73, s közte volt a református templom is. A városháza is leégett, az itt őrzött iratokkal együtt. 1869-ben alakult meg a 48-as és Függetlenségi Népkör. Díszelnökének Kossuth Lajost választották meg. Kossuth száműzetéséből küldött köszönőlevele a II. Világháború idején pusztult el. Fiai két alkalommal is voltak Sarkadon. Sarkad mezővárosi jogát 1887. április 25-én vesztette el. A XIX-XX. századforduló idején is tartott a gazdasági fellendülés. 1904-ben cserép és téglagyár létesült, 1909-ben a Sarkadi Gazdasági Takarékpénztár is megkezdte működését. 1910-ben beindultak a cukorgyár építésének munkálatai. A trianoni békeszerződés új helyzetet teremtett a térségben. Sarkad határmenti község lett. A tanácsrendszer bevezetésével, illetve a megyerendszer korrekciójával 1950. március 15-én megszűnt Bihar megye. Azóta Sarkad Békés megyéhez tartozik. Városi rangját 1989. március 1-jén kapta vissza.

Sarkadkeresztúr 1848 lakosú település, részei Varsányhely és Kisnyék. A helység a 128-as/Püspökladány- Vésztő- Kötegyán- Békéscsaba/ vasútvonal mentén, Sarkadtól 8 kilométerre, északra fekszik. A község területén végzett ásatások leletanyagai bővelkednek őskori /pl. bronzkori és kelta/, illetve népvándorlás kori /szarmata/ valamint Árpád-kori leletekben. A csapháti ásatások során X-XI. századi temető, míg a medgyesi ásatások során Árpád-kori templom és település romjait tárták fel. A feltárások bizonyítják, hogy ez a hely ősidők óta lakott, s azt is, hogy Keresztúr Árpád-kori elődje templomos település volt. A Keresztúri Református Egyház a régebbiek közül való.  A török támadások idején, Sarkad pusztulásakor felégették Keresztúrt is.
A Rákóczi szabadságharc kezdetén 1704-ben labancok támadták meg a települést, lakossága a sarkadi földsáncokba menekült. Később néhányan visszamerészkedtek elpusztult helységükbe. 1717-1725 között újraépült a falu. A településen a munkanélküliségi ráta jelenleg 25 %- os. Az egyetlen jelentős munkaadó a helyi önkormányzat. A helyiek főként a közeli városokban: Gyulán és Békéscsabán vállalnak munkát, s naponta ingáznak munkahelyük és otthonuk között. A termelési és gazdasági körülményeket figyelembe véve a sarkadi körzet az országos összehasonlítás szerint hátrányos helyzetű, Békés megyében is a szélsőségesen nehéz körülményektől szenvedő térségek közé tartozik. Természeti adottságai /éghajlat, talaj/ kedvezőtlenek, ezek szerencsétlen egybeesése megnehezíti az eredményes mezőgazdasági termelés folytatását, mindezek ellenére a lakosság nagy része földműveléssel és állattenyésztéssel is foglalkozik. Hektáronkénti átlagos aranykorona érték 15,2, ami igen rossz minőségű talajt jelez. A termelési és gazdasági körülményeket együtt vizsgálva meg kell állapítani, hogy sem a mezőgazdaság, sem az ipar nem teremt megfelelő alapokat olyan fejlődéshez, ami a községnek a kívánt ütemű előrejutást lehetővé tenné. Elsősorban erre vezethető vissza, hogy Sarkadkeresztúr népessége tartósan és folyamatosan csökken.  A községben egy nyolcosztályos általános iskola működik, jelenleg 176 tanulóval. Párhuzamos osztályok nincsenek. A közművelődési, kulturális tevékenység leginkább az iskola berkein belül, illetve a helyi könyvtárban zajlik, hiszen Keresztúron nem működik művelődési ház. A községben gyógyszertár, postahivatal és Takarékszövetkezet üzemel. Az Idősek Klubja hétköznap fogadja a kikapcsolódni vágyó idős embereket. Az egészségügyi ellátás megfelelő. A sportélet igen színes: a helyi sportegyesületben felnőtt focicsapat, ifjúsági focicsapat és női kézilabda-szakosztály is működik. Egy technikai tömegsport klub is létezik, melynek fő profilja a lövészet. Sarkadkeresztúr egyetlen sporttelepéhez öltöző és büfé is tartozik, valamint füves focipálya és egy aszfaltos edzőpálya szolgálja ki a sportolni vágyók igényeit. A településen több vallási felekezet is együtt él: református, római katolikus, görög- keleti és baptista. A településen egy templom és három imaház található. Az ünnepi alkalmakkor az I. és II. Világháborús emlékhelyet és a Millecentenáriumi emléktáblát koszorúzzák meg az itt élők. Az 1848-49-es szabadságharc tiszteletére a Szabadság téren kopjafát állítottak a keresztúriak.

Újszalonta 135 lakosú határközség Sarkadtól 15 kilométerre, északkeletre fekszik. A település története összefügg Nagyszalonta történetével, 1920 előtt annak egyik tanyája volt. A XVI. század végéig az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott, majd a hajdúk fennhatósága alá került. A törökök miatt lerombolták a falut. I. Rákóczi György valószínűleg, a mai Újszalonta határában vívta meg 1636. október 6-án győztes ütközetét a török ellen. A falu csak a XVI. század végén kezdett benépesülni. A trianoni határrendezésig Nagyszalonta közigazgatási területéhez tartozott. Külön érdekessége, hogy 1922-ig Románia része volt, majd ezt követően a Kötegyánon áthaladó vasút miatti határkiigazításkor került végleg Magyarországhoz. Rövidesen önálló településsé vált előbb Kisszalonta, azután Nagyszalonta, utóbb 1927-től Újszalonta néven. 1950-ig Bihar megyéhez tartozott, s csak ezután vált Békés megye mai napig legkisebb településévé. Az 1975-ig önálló Újszalontát Kötegyánhoz csatolták, s ekkor kezdődött meg a falu visszafejlődése. Bár 1990-től ismét önálló, a korábbi évek falurombolását nehéz helyrehozni.

Zsadány 1783 lakosú község Komáditól délre, 9 kilométerre fekszik. Az írott emlékek közül 1219-ben a Váradi Regestrum tesz először említést Zsadányról. A XIX. század elején Zsadány már tekintélyes település volt, nem elhanyagolható Gazdaságtörténelmi adalék, hogy 1811-ben szárazmalom épült a községben, ahol a környéken termelt gabonát dolgozták fel.
Zsadány legfőbb nevezetessége az 1794-99 között épült református templom, a biharugrai tavakhoz tartozó Begécsi víztározó, a természetvédelmi területként nyilvántartott Holt Sebes-Körös part, a Körös – Maros Nemzeti Parkhoz tartozó Orosi, Vátyoni puszták és a több évszázados tölgyfás.

January 5th, 2010 3403 Orosházai kistérség

Békéssámson 2640 lakosú község Tótkomlóstól 12 kilométerre, nyugatra fekszik. Talán az első lakójáról, vagy alapítójáról kapta a nevét. Nagyon sokáig Sámson néven jegyezték a települést, egészen addig amíg Békéshez nem csatolták. Már a bronzkorban éltek ott emberek, sőt a XI. században Árpád-kori temploma is volt a községnek. A középkorban a tatár és török miatt több alkalommal elnéptelenedett a település. 1765-ben gróf Károlyi Antal dohánytermelőket telepített Sámsonra, s ezt követően a település fejlődésnek indult. 1852-ben már másfélezer lakosa volt. A falut 1860-ban átköltöztették a jelenlegi helyére, a Száraz-ér bal partjára. Az 1920-as évek végéig A Károlyi család birtokolja a területet, majd Zselénszky Gábor gazdálkodik ott, s a növekedés eredményeképpen  1949-re a lakosság létszáma meghaladja a 4500-at. A sámsoni emberek többségének egészen a II. Világháború végéig a földművelés volt a fő megélhetési forrása. Több mint 12000 holdat tett ki a szántó, a többi terméketlen terület. A települést akkoriban majorság övezte.
A település legfontosabb látványosságai: a felújított református templom, a katolikus templom, a millecentenárium tiszteletére emelt székelykapu és az I. Világháborús emlékmű.

Csanádapáca nevét a honfoglaláskor itt megtelepedő „abaca” névcsoportról kapta. Az első település a tatárjárás idején pusztult el. A község csak a XV: században alakult újjá. Ebből a korból, 1488-ból származik Csanádapáca első írásos emléke: egy oklevélen „Apachya” néven szerepel. Ekkoriban már huszonöt portából álló és templommal rendelkező, középkori viszonylatban is jelentős falunak számított. 1596-ban a török csapatok pusztították el a települést. A török hódoltság után a terület kisebb része Harruckern János György hadiszállító tulajdonába került, nagyobb részét pedig 1723-ban a kincstár birtokolta. A területet legelőnek és kaszálónak használták. A jelenlegi község 1821-ben települt újjá. Ebben nagy szerepe volt egy Hengelmüller Mihály nevű bérlőnek, aki dohánytermesztés céljából bérelte a pusztát a kincstártól és ötven családot telepített itt le az ország különböző pontjairól. A község 1836-ban került hivatalosan is bejegyzésre „Nagy Apátza Kertész Község” néven. Az első iskola 1857-ben épült, a római katolikus templom 1859-ben, az evangélikus templom pedig 1896-ban. 1908-tól nevezik Csanádapácának. A településen jelentős tanyavilág alakult ki. Az úgynevezett Vilma-major a községtől délre, Kisapáca pedig északkeletre volt, melyek önálló iskolával is rendelkeztek. A településnek 2883 lakosa van.

Csorvás nagyközség, 5764 lakosú nagyközség Békéscsabától 22 kilométerre, délnyugatra, a 47-es számú főközlekedési út és a 135-ös/Szeged-Békéscsaba/ vasútvonal mentén helyezkedik el. A település háromszor települt újjá, már az 1150-es években „templomos falu” volt. Az utcák jelenlegi szabályos, párhuzamos elrendezését az 1850-es években történt újjáépítés kapcsán tervezték meg. Vasútállomással 1857 óta rendelkezik. A lakosság száma mérsékelten csökkenő tendenciát mutat. 1970 óta nagyközség.
A település jellegzetessége a főtér köré épített három templom és az Erdélyi Hérics, amely kirándulási cél is lehet.

Gádoros, 4077 lakosú nagyközség Békés megyében, a Mágocs-ér partján, Orosházától északnyugatra, 16 kilométerre található. A helységet érinti a 147-es /Kiskunfélegyháza- Orosháza/vasútvonal is. Régészeti leletek szerint már 3500-4000 éve lakták, és három Árpád- kori település nyomaira is bukkantak. A falut Dezséri Rudnyánszkí Sándor, a megye akkori főjegyzője, a környező Gádoros puszta tulajdonosa alapította 1826-ban. Birtokosáról először “Bárófalva”-nak nevezték, majd a nép ajkán “Bánomfalva”-ként jelent meg, később “Bánfalva”, majd 1901. június 1-jével nyeri el mai nevét. A “gádor” átriumot, tornácot, előcsarnokot jelent. a történészek szerint az ősi Gádorost a település templomának kis előcsarnokáról nevezték így. Az 1848-49-es szabadságharcban 18 helybéli küzdött, köztük báró Rudnyánszky Gyula is. 1871-ben már nagyközség, lakosainak száma megközelíti a 2500-at. 1890 és 1910 között ötven család hagyta el a falut, és kivándorolt az Újvilágba. 1920-ban a falu lélekszáma 4490 volt, tíz évvel később pedig 4525. Igazi fejlődése az 1950-es években kezdődött, és mára infrastruktúrája teljeskörűvé vált. Jelenleg is a mezőgazdaság a fő kereseti forrás, a szövetkezet mellett a kárpótlás biztosította földeken is sokan gazdálkodnak. Kisebb ipari üzemek is működnek helyben, de a két közeli város, Orosháza és Szentes nagyvállalatai is sokakat foglalkoztatnak. A művelődési, oktatási egészségügyi ellátás megfelelő szinten biztosított.
A nagyközség nevesebb személyiségei: a Justh család tagjai, Békés József író, dr. Hidasi László egykori orvos és Némann Valéria tanárnő. Udvardi Kossuth Lászlóné, Papp Károly jegyző.  A községben található látványosságok közül kiemelkednek: Just Zsigmond és családjának síremléke a nagyközségi temetőben, valamint a róla elnevezett Művelődési Házban megtekinthető állandó kiállítás. Udvardiné Kossuth Lászlóné felújított síremléke szintén a községi temetőben tekinthető meg. Látványosságként még említhető az evangélikus templom, mely 1888-ban, a katolikus templom, amely 1891-ben és a református templom, mely 1929-ben épültek. A falu jövőjének szempontjából lényeges lehet a határában kőolajkutatás közben feltárt termálvíz.

Gerendás 1569 lakosú község a 47-es számú főközlekedési útról leágazva Csorvástól 7 kilométerre található. A település neve először 1418-ban fordult elő egy oklevélen „Gerendaseghaz” formában, amikor is Maróthy János a falu délkeleti részét magának követelte. A XVI. század elején a tulajdonjog visszaszállt Hunyadi Mátyás királyra, aki ezt Corvin János hercegnek adományozta. E terület a török uralom alatt elnéptelenedett. Gerendás újratelepítése az 1700-as évektől az új főúri uradalmak munkaerő-ellátásához szükséges szlovák ajkú jobbágyok letelepítésével történt. A község az 1910-es évek óta tekinthető egységes településnek, s 1924-ben vált önállóvá. A Munkácsy Mezőgazdasági Szövetkezet 1949 óta létezik, s ma is meghatározó Gerendás életében, hiszen felvállalta az integrációt a növényvédelem kérdéseitől az értékesítésig. A település a 1960-as évek óta stranddal is rendelkezik. A gyógyhtású termálvíze 32-34 Celsius fokos. A víz teljes analízise alapján a gerendási víz gyógyvíz.
Műemlék nincs a településen. A katolikus és evangélikus templom mellett, csupán a második Világháború áldozataikra emléket állító emlékmű kínál látnivalót.

Kardoskút 979 lakosú községe Orosháza és Tótkomlós városok között fekszik a 125-ös/Mezőtúr- Orosháza – Mezőhegyes/ vasútvonal mentén. 1950-ben a hódmezővásárhelyi tanyavilágból önállósult. Híressé kőolaj -és földgázlelőhelye tette. Ebben az időszakban került Békés megyéhez, mert korábban Csongrád és Csanád megye része volt Nagyon hosszú ideig Kardoskút területe puszta volt, amit orosházi és vásárhelyi telepesekkel népesítettek be. A betelepítést segítette, hogy az 1893-ban megépített Tótkomlós- Orosházi vasútvonal érintette a pusztát.
A Kardoskút- Fehér-tavi Természetvédelmi Terület központi része a kelet-nyugati irányban elnyúló Fehér-tó. A Fehér-tavat régészeti emlékei, a pusztákhoz kapcsolódó növénytakaró és állatvilág együttese, illetve a madárvonulásban betöltött rendkívül fontos szerepe miatt Magyarország legértékesebb természetvédelmi egységei között tartják nyilván. Kardoskút a vizes, pusztai élőhelyekhez kötődő vonuló madarak egyik legfontosabb alföldi megállóhelye. A tómeder az éjszakázó- és a pihenőhelyet biztosítja, a környező puszták és mezőgazdasági táblák pedig a táplálékforrás szerepét töltik be.
A fészkelő madarak közül a fokozottan védett gulipán emelhető ki. A Fehér- tónak az európai madárvonulásban betöltött szerepe szinte egyedülálló. Egyes években a vonuló vadlibák száma eléri a negyven-ötvenezret, a vadrécéké a százhúszezret és a megritkult darvak tizenöt-húszezres őszi éjszakázó állományai is gyakoriak. Az alkalmilag idevetődő madárfajok közül a vékonycsőrű póling, a pártásdaru, a vörösnyakú lúd, a kislilik, a vándorsólyom és a récecsapatokra vadászó rétisas nemzetközi jelentőségű. Az UNESCO e jelentős pihenőhelyet nemzetközi értéknek minősítette. Kardoskút- Fehér-tó értékeit a helyszínen található bemutatóteremben lehet tanulmányozni. Ugyancsak érdeklődésre tart számot az itt található szürkemarha, valamint a cigája és a racka juhnyáj.

Nagyszénás 5708 lakosú nagyközség Orosházától északra, 10 kilométerre a 125-ös/Mezőtúr- Orosháza- Mezőhegyes/ és a 126-os/Kisszénás-Kondoros/ vasútvonalak mentén helyezkedik el. A település létezéséről Zsigmond király 1403. november 23-án kelt adománylevele tesz először említést. Történelmi tény tehát, hogy az 1403-as esztendőben, és már a korábbi években is Szénásegyháza lakott terület volt. Mátyás király 1482-ben Corvin Jánosnak ajándékozta Szénást. A mohácsi csatavesztés után a település birtokosa Czibak Imre váradi püspök lett. Szénás a XVI. század közepén igen jelentős, a második legnagyobb település volt a megyében, és a század végéig töretlenül fejlődött és  gyarapodott. Az 1596-os törökdúlás a megye más településeivel együtt az ősfalut is elpusztította, s majd csak 1818-tól beszélhetünk újra folyamatos lakosságról. Nagyszénás 1893-tól bekapcsolódott az országos vasúti forgalomba. Az I. Világháború után kialakult az Újfalu nevű rész, majd utána létrejött a falu többi része, és lényegében kialakult a falu mai képe. Hírnevét olajkutatás közben 1954-ben 3000 méter mélyről feltörő 82 Celsius fokos meleg alkalikus jódos gyógyvize teremtette meg.
A település neves szülötte Mendöl Tibor egyetemi tanár, földrajztudós.

Orosháza 31768 lakosú település, Békés megye legnyugatibb városa a 47-es főközlekedési út, valamint a 125-ös/Mezőtúr- Orosháza- Mezőhegyes/, 135-ös/Szeged- Békéscsaba/ és 147-es/Kiskunfélegyháza – Orosháza/ vasútvonalak mentén: fejlett infrastruktúrával, kedvező mezőgazdasági adottságokkal, sokszínű iparral rendelkezik, jó megközelítési lehetőségekkel. Gyors fejlődése ellenére ma is őrzi a hajdani kisváros előnyeit: a pormentes tiszta levegőt, a hangulatos parkosított, virágos utcákat, a nyugodt életritmust. A város környékének történelme az újkőkorig nyúlik vissza, melyet a környéken talált régészeti leletek igazolnak. Első lakói között a kutatók az úgynevezett „Körös-kultúra” képviselőit tartják számon. Nevét birtokosáról, Orostól kapta. Orosháza nevével legelőször egy 1466-ban keletkezett oklevélben találkozunk. Eredetileg Zaránd megyéhez tartozott, annak a XV. századi végleges megszüntetése után került Békés megyéhez. Egy, a mohácsi csata előtti évben keletkezett oklevél Orosházát, mint a Békési uradalom központját említi, tulajdonosai ekkor a Komlóssyak voltak. A török uralom idején a település a pusztulás sorsára jutott. A mai város története a vidék XVIII. századi újratelepítésével kezdődik. A Tolna megyei Zombáról evangélikus hitük miatt elüldözött jobbágyok 1744. április 24-én mint szabad árendások vették birtokukba az orosházi pusztát. A betelepülő lakosság elsősorban földműveléssel és állattartással foglalkozott, de hamarosan kifejlődött a kertkultúra is, majd a XVIII. században az iparos réteg is kialakult. Az orosháziak 1869-ben Táncsics Mihályt választották képviselőjükké. A reformkortól kezdődően lassan megindult Orosháza mezővárosi jellegű fejlődése, melyet felgyorsított az 1870-ben megépített Nagyvárad – Fiume vasútvonal. A hamarosan csatlakozó szárnyvonalak révén a község a Körös- Maros- Tisza közének vasúti csomópontjává vált. Virágzásnak indult a mezőgazdasági feldolgozó a mezőgazdasági feldolgozóipar: baromfifeldolgozás, malomipar, melyhez rövidesen csatlakozott a helyi kisipar, kereskedelem és építőipar. A XIX-XX. századfordulón a „Viharsarok” központja, a szegényparaszti mozgalmak góca. 1891. május 1-jén „az orosházi zendülés” indította el a környék nincstelenjeinek lázongását. A XX. század első felében Orosháza „a legnagyobb magyar falu”. A két Világháború között Orosháza, mint a „legnagyobb magyar falu” szerepelt a köztudatban, 1936-ban már közel 25000 lelket számlált. A trianoni békeszerződés után a város egyszerre a „kis Magyarország” határmenti régiójában találta magát, s ez a tény további fejlődés meghatározója lett. A II. Világháború pusztításai után újraéledő település 1946-ban Rákóczifalva és Szentetornya csatlakozásával emelkedett városi rangra. A környéken felfedezett nagy szénhidrogén-mező és termálvíz feltárás eredményeire alapozódva alakult ki a fejlett gépipar, üvegipar és kohászat. A hagyományos baromfifeldolgozás világhírnévre tett szert, ugyanúgy a biokémia előállítása, mely orosházi szabadalom. Orosháza mára a megye legprivatizáltabb, legnagyobb termelési és beruházási értékkel bíró, legtöbb külföldi tőkét vonzó városa lett, sokszínű kulturális és sportélettel. Itt született Székács József evangélikus püspök, költő, műfordító, Thék Endre asztalosmester, a hazai bútorgyártás megteremtője, Jászai Horváth Elemér költő, újságíró, Boldizsár István festőművész és Darvas József író és politikus.
A város központjában áll a műemlék jellegű késő barokk stílusú evangélikus templom, melynek oltára előtt őrzik a Zombáról elhozott harangot. Először 1777-ben az egykori fatemplom mellett a tornya épült fel. A fatemplom helyén 1786-ban emelték a mait. 1830-ban bővítették a hajóját, és összekötötték vele a tornyot. Szószékoltárát 1798-ban Péky József, orgonadíszét 1832-ben Dunaiszky Lőrinc készítette. A templomkertben álló oszlop az 1831-i kolerajárványra emlékeztet.
A református temploma 1917-ben neogót ízlés szerint épült.
Fennmaradt néhány parasztbarokk és népi építészeti stílusban épült „napsugaras” faormú ház is.
A Könd utca 1. szám alatti  víztoronyban Magyarország egyetlen Kútmúzeumának gyűjteménye kapott  helyet.
A város kultúrtörténetében mindig meghatározó szerepet töltött be a művészet, különösen a képzőművészet. Számos alkotó indult innen a világhír felé, akik később sem feledkeztek meg szűkebb szülőhazájukról, műveikkel megajándékozták Orosházát. A millecentenárium évében megnyílt Városi Képtár, mely 500 m2-es kiállítóterében olyan neves alkotók kiállítása tekinthető meg, mint Boldizsár István, Bolmányi Ferenc, Pap Gyula és Csáki-Maronyák József festőművészek, valamint a Spanyolországban élő világhírű orosházi szociofotós Müller Miklós alkotásai.
A városközponttól mintegy három kilométerre fekszik Gyopárosfürdő, az „Alföld gyöngye”. A három tóból álló tórendszer 1869-től vált közismertté, mint gyógyhatású fürdő.
Orosháza határában található a kardoskúti Fehér-tó, mely a Körös- Maros Nemzeti Park része. A 488 hektáros szikes vízi világ hazánk egyik legértékesebb madárrezervátuma. A sziki legelőn természetes életkörülmények között él az ősi magyar rackanyáj és a szürkemarha gulya, mely szintén védett.
A közeli nagytatársánci ősgyep igazi természeti ritkaság.
A városkörnyéki tanyák ma romantikus szálláshelyek, lovaglási és vadászási lehetőségekkel.

Pusztaföldvár Békés megye délnyugati vidékén, Orosházától mintegy 12 kilométernyi távolságra fekszik. A község nevének Földvár első előfordulásának bizonyítékául Szilágyi Erzsébetnek, Hunyadi János özvegyének 1463-ban latinul írott „Feldwar2 levelét jelöli a szakirodalom. A XV. században Fekete- Földvárnak, a XVI. században Varjas Földvárnak nevezték. A korabeli adatok szerint 1557-ben 30 család lakta a községet. A kincstár, később mint „uratlan” birtokra rátette a kezét földvárra, hozzávásárolt még több mint 7 hold területet, pusztát, ezután kezdték Puszta- Földvárnak nevezni. 1841-ben, az újratelepítéskor Torontál megyéből érkeztek Földvárra az első lakók. A dohánytermesztés kifejlesztése végett kertészközséggé vált Földvár. A mai földvár a főútvonalaktól félreeső „kis szigeten”, a világtól elzártan elhelyezkedő 1971 lakosú falu. A község két településrészből áll. A régebbi öregfaluból, helyi elnevezéssel Nagyfaluból és a másik, az újabb telepítésű Újfaluból. A település lakosainak megélhetését a mezőgazdaság biztosította.

Jelentős emléke a tatársánc, mely i.e.VIII-V. századi sáncmaradványt rejt. Az egyik a félkör alakú Nagytatársánc, a másik az ősfolyó túloldalán lévő Kistatársánc.
A 6550 lakosú város a Békési- hát kistáj középső részén fekszik. A helységet érinti a 125-ös/Mezőtúr- Orosháza- Mezőhegyes/ vasútvonal. Tótkomlós a honfoglalás kori leletek tanulsága szerint a település és a környéke különböző népek által lakott volt. Ennek a korai időszaknak egyik máig is fennálló emléke a nagykopáncsi kápolna. Első okleveles említése 1453-ból származik, de a település századokkal korábban keletkezhetett. A török időkben, a XVI. század végén, a magyar népességű falu teljesen elpusztult. Az elnéptelenedett komlósi birtokra báró Rudnyánszky József 80 szlovák családdal 1746. január 8-án meg is kötötte a telepítésre vonatkozó szerződést, akik Szexty György lelkész vezetésével 1795-ben megépítették a most is pompázó, barokk stílusban épült monumentális evangélikus templomot.  A település népe jól megőrizte a szlovák tradíciókat, a nyelvhasználat mellett a díszítőművészetben (festett bútorok, szőttesek, hímzések, kerámia) is. Hosszú évtizedekre meghatározta a falu sorsát, a település lakosságának szerkezetét az 1946-48-as szlovák-magyar lakosságcsere. A lendületes fejlődésnek köszönhetőe, hogy a nagyközséget 1993. november 1-jén várossá nyilvánították.
A városba látogatókat számos látnivaló, nevezetesség és kikapcsolódási lehetőség várja. A településen a szlovák tradíciókat megőrzése végett, több régi lakóház műemlékké nyilvánítva. Ilyen többek közt az 1886-ban épült és gazdagon berendezett lakóház is, mely ma már tájház, s melyben minden egyes tárgy a népi hagyományok megörökítője. A tájházban található, a város egyik híres szülöttjének: Tomka Juditnak a berendezett emlékszobája is.
Ugyancsak a népi kultúra színtere a XIX. században épült Szép utcai Szlovák Ház is. Az emlékház berendezését a korabeli festett tótkomlósi bútorok, illetve lakberendezési tárgyak gazdagítják.
A tótkomlósi tanyavilág emlékét őrzi a Tanyamúzeum. A tanya előkertjében nő a város nevében és a címerében szereplő növény, a komló.
A városházával szemben álló egyemeletes épületben tekinthető meg az 1067 darabból álló szlovák néprajzi gyűjtemény, mely Koppány János evangélikus lelkész, nemzetközi hírű magángyűjteményéből alakult ki.
Gyűjtemények sorát gazdagítja a település neves költőjének, Juraj Dolnozemsky magángyűjteménye is, mely a helyi szlovákság népi kultúrájának jellegzetes tárgyait foglalja magában. Az egyedülálló gyűjtemény a költő szülőházában tekinthető meg.
A város büszkesége és gyakran látogatott idegenforgalmi központja a Rózsa Fürdő, mely 1942 óta áll folyamatosan a környék, és a helyi lakosság rendelkezésére. Kellemes kikapcsolódásra ad alkalmat a falusi turizmus láncszemeként emlegetett, Gyúrós tanya. Az idillikus környezetben az idelátogatók bepillantást nyerhetnek a falusi életmód mindennapjaiba. A szabadidő hasznos eltöltését szolgálja a Komlós pusztán kiépített Lada- cross pálya, a Szekeres panzió automata tekepályája, a könyvtár a különböző szolgáltatásaival, valamint a Korzó mozi. A természetet kedvelők számára pedig őz, nyúl és fácán vadászatára van lehetőség. Természeti érték még a Száraz-ér, mely a Maros hordalékkúpján kialakult természetes vízfolyás. A ökoturizmus kedvelői számára túraútvonal kialakítását tervezi a Száraz-ér Társaság.

January 5th, 2010 3605 Mórahalomi kistérség

Ásotthalom 4382 lakosú határközség az 55-ös főútvonal mentén, Mórahalomtól 10 kilométerre, nyugatra fekszik. A mai település tájának földje sivár, terméketlennek hitt futóhomok; amelyet sokáig csak jószáglegeltetésre használtak. A homokbuckás tájat itt-ott vízállások, nádasok tarkították. A területen már a bronzkorban is laktak Átokházán bronzkori tárgyakat találtak a földművelés során. Az idős emberek sokat emlegették a határban lévő “Templomhalmokat”, melyet a környezetükből 6-7 méterre emelkednek ki. Ahol templom épült, ott falunak, sőt egymáshoz közeli településnek is lennie kellett. A domboz közeli partokon nagy számú Árpád kori edénytöredék, köztük egy 1300-as évek közepéből származó cserépbogrács-darab került elő. Ebben az időben a 20-40 házas település már tekintélyes falut alkotott. A török hódoltság alatt a táj elnéptelenedett, a lakosság a védelmet nyújtó városba, Szegedre húzódott. 1280 táján a környékre kunokat telepítettek. Átokháza neve a török hódoltság után gyakran szerepelt a kun puszták pör-irataiban. Az Ásotthalom helynév 1778. évi szegedi határtérképen és a vele egykorú városi iratokban bukkan fel először. 1850-es évektől Szeged városának földbérleti politikája elősegítette a határ további benépesedését. Ebben az évben a “város” a mai község központjában tanyát építtetett, ebből ered az 1950-ig használt Várostanya helységnév. 1883-ban nyílt meg az “Alerdészeti iskola”, melyre Ferenc József is hivatalos volt, és a látogatás emlékére a település hivatalos neve Királyhalom lett. 1927-ben megépítették a mai keskenyvágányú vasutat, ami közelebb hozta a tanyavilágot a városhoz. Béke Filmszínház 1948-ban épült. Községi pénzintézet 1958-ban. Művelődési Otthon 1951-től működik. Könyvtár 1962-től működik. A millenniumra és a XIX-XX. századfordulón épített tanyai iskoláit: a gátsori, a halastelki, az irodasori és a köröséri népiskolát az 1960-70-es években bezárták, ma művelődéstörténeti emlékhelyek. A község lakosságának többsége római-katolikus. Amíg nem volt templom, a lakosság vasárnaponként és ünnepnaponként egyes tanyaházakban, vagy a külterületi iskolákban gyűlt össze. Az összejöveteleken egy idősebb, írástudó asszony volt az előimádkozó énekes.
1928-ban épült fel a plébánialak, ezt követte a templom felépítése 1930-ban. A terveket Kövér Tibor és Szojka Jenő városi mérnökök készítették. Berendezései műemlék jellegűek, ugyanis a templom padjai és orgonája a Szegedi Szent Demeter templom lebontása után kerültek község templomába. A freskókat Parobek Alajos készítette.
A Szent Erzsébet-kápolna és az Emlékerdő az 55-ös főközlekedési útról közelíthetőek meg. A hagyomány szerint az itteni Ruzsa-fa ágai közt húzódott meg egyszer Rózsa Sándor a híres betyár.

Bordány 3147 lakosú község a Szegedet Kiskunhalassal összekötő országút mentén, Szegedtől 21 kilométerre fekszik. A Bordány községi tanyavilágot négy dűlő alkotja, melyek a következők: Bordány dűlő, Béke dűlő, Mező dűlő, Seregélyes dűlő. A dorozsmai tanyákon a tanyaközpont kialakulását a Halas és Majsa felé haladó két törvényhatósági út tette lehetővé. Az egyik kövezett út, Szegedről indul ki és Dorozsmát Halassal köti össze. Ezen főútvonal mentén alakult ki a dorozsmai községházától számított 13,4 km-nyire fekvő Kistemplom-tanyaközpont. A Szeged környéki települések feltárásából igen sok Móra Ferenc néprajzkutató nevéhez fűződik, aki Tömörkény István 1917-ben bekövetkezett halála után átvette a múzeum igazgatását. A Szeged története című könyvben a gepidák kora (454-567/568) tárgyi hagyatékuk (155. oldalon) kapcsán került a legkorábbi időben említésre Bordány neve. “A szegedi határ - egyelőre szórványos - leletei arra mutatnak, hogy a Duna-Tisza közének gepida érdekeltségű része valószínűleg egy keskeny Tiszamenti sávra korlátozódott. A Baksról, Bordány-Mező-dűlőről és Kunhalomról előkerült, jellegzetes formájú és díszítésű edénytöredékek gepida településekről, vagy sírmellékletekből származnak. A Kiskundorozsma délnyugati határrészén végzett terep bejárások V-VI. századi gepida településnyomokat is eredményeztek.” A Szegedi Móra Ferenc Múzeumban találhatók az 1972-ben Kürti Béla ásatásakor Bordány, Mező-dűlőben előkerült 75.2.28., 75.2.36-40. leltári számú töredékek. A honfoglalás után megtelepülő magyarok kisebb csoportjai a Dél-Magyarországi területen is megtelepültek - “Dienes István: A bordányi (Csongrád megye) honfoglaló magyar asszony lószerszáma.” Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1956. 46-50. oldal. “A vezető rétegbe tartozó urak sírjait a magányos temetkezések jellemzik, ezen túl a gazdagon díszített ruházat (vertes öv), sok ékszer (kar-, láb- és nyakperecek, hajfonat díszek), lovas temetkezés, gazdagon díszített lószerszám és ezüstből készült, gazdagon aranyozott, palmetta díszes edénykék jellemzik. Nemzetségfők feleségeit rejthetik magukban a legelőkelőbb magányos női sírok (Balotaszállás, Bojárhalom, Bordány, stb.)”. A lovas sírokból a kardok, kengyelek, oldalpálcás zabla, nagyméretű övveret töredék kerültek elő. 1850-es évektől Dudáskápolna, vagy Dudásközpontnak hívták. Ezt az elnevezést onnan kapta, hogy Dudás István és neje, Czékus Franciska, tanyai lakosok a saját birtokukból körülbelül 800 négyszögöl földet engedtek át fele részben piacnak, fele részben pedig templom építés céljainak. 1910. április 24-től a Községi Elöljáróság a “Dudáskápolna” elnevezést megszüntette és “Kistemplomtanya Központ” lett az új település hivatalos neve. Kistemplomtanya 1945 után Kiskundorozsma kirendeltsége lett.  “A belügyminiszter 5203-11-8/1949. (I. 8.) számú rendeletével Kistemplomtanya községgé alakulását elrendelte.” (Magyar Közlöny 94. sz. 1949. V. 4.) Az első Tanács 1950. augusztus 9-én alakult, melynek első testülete 25 tagból állt.

Forráskút 2299 lakosú község Szeged-Kiskundorozsmától 13 kilométerre, északnyugatra fekszik. Dorozsma valamikor ősrégi halásztanya volt. Drusma vagy Durusma nemzetség nevét vette fel. Ennek a nemzetségnek itt volt az ősi fészke és itt állott e nemzetség által alapított bencés monostor is, amelyet az 1237. évbeli Árpád-kori okmány említ. A monostor a tatárjárás idején elpusztult. Durusmai Bernát 1300 körül újra felépíttette e települést és 1478-ban már kőből épült szép temploma volt. A törökök kiűzése után 1719-ben Orczy István, a német lovagrend adminisztrátora Dorozsmára jászokat telepített, Jászapátiból, Jászfényszaruból. Ezek voltak az első települők. Később a Mátra vidékéről, a Bükk hegységből palócok is jöttek. Az újra települt Dorozsma szabad kun terület lett és az is maradt 1876-ig. Mária Terézia királynő 1745 május 6-án kiadott levelében megengedte, hogy a jászkunok megválthassák a német lovagrend jogutódjától az elzálogosított jászkun területeket. 1838-ban kapta meg a városi címet. 1872-ig szerepelt így, ekkor alakult nagyközséggé. 1903-ban hivatalos neve Kiskundorozsma lett. Nagy terület tartozott ide, a jelenlegi Zsombó, Forráskút, Bordány és Üllés határa. A majsai törvényhatósági út mellett két tanyaközpont alakult: az egyik Zsombó, amely 19 kilométerre, a másik Forráskút, amely 16 kilométerre fekszik Dorozsmától. Forráskút régebbi eredetű. Itt már az 1900-as évek elején megkezdődött az élet. A falu nevét a hasonló nevű dűlőtől kapta, ahol a régi időben a Sija nevű patak folydogált, nevét még ma is őrzi a Sia dűlő. Ez a Sia patak a Pest megyéből leszivárgó vadvizek levezető medre volt. A kiszáradt meder még most is megvan, a hóolvadás és esőzések után megtelik vízzel. A járás felosztása előtt puszta legelők voltak erre, mindenfelé vadvizes, nádas és vízforrásos területek. Innét kapta a nevét a terület: Forráskút. Az út szélén kiépített települést pedig Forráskút központnak nevezik. Forráskúton a templom 1906-ban épült közadakozásból. A szükséges 1000 négyszögöl nagyságú telket Sándor János ottani gazdálkodó, templomgondnok adományozta. A templomba 97.000 tégla van beépítve. A templom szentélyének hossza a rácstól a falig 3,86 m, szélessége 7 méter. A templom hajójának hossza a templom belső falától, az ajtótól, a szentély rácsozatáig 12 m, a szélessége 8,42 m. A kántorkórus szélessége 8,92 m, hossza 2,50 m. Mindezek 154 négyzetméternek felelnek meg, amelyen négyzetméterenként 3 embert számítva, 462 ember részére van férőhely. A templomban 13 pad van, padonként 7 férőhelyet számítva, összesen 91 ülőhely van. A torony magassága 23 méter. A sekrestye 1913-ban épült. Az egész templom égetett téglából készült. A templom Jézus mennybemenetelének emlékére van felszentelve. Kiskundorozsma területéből a községek kiválása 1948-tól kezdődött. 1948. augusztusában kiszakadt és önálló községgé vált Árpádközpont / Üllés/. A Tanyai Tanács tanyaközpontokként községegyesítési céllal Forráskutat, Kistemplomtanyát /Bordány/ és Zsombót jelölte ki a dorozsmai tanyavilágban. Ezek a területek 1950. január 1-től önálló községek.
Mórahalom 5456 lakosú határváros az 55–ös főközlekedési út mentén, Szegedtől 20-25 kilométerre fekszik Csongrád megye nyugati szélén. A település XVI. században Szeged lakosainak birtokában volt. Szállásnak nevezett majorságokon földműveléssel és állattartással foglalkoztak. Móra puszta pontos kiterjedése nem ismert, névadójáról viszont tudjuk, hogy a Szeged-alsóvárosi származású Móra család volt. A család birtoka a “Móra halom” homokdomb környékén volt. A Móra halma nevű puszta 1730-ban került Szeged birtokába, így a szabad királyi város határának szerves része. Móra halma is elszórtan állattartó szállásokkal megült, itt-ott szántogatott területből vált a hódoltság alatt műveletlen pusztasággá. A török hódoltság után a szegediek a város határában szabadon foglalhattak földet. 1770-es évekig a mezőgazdasági művelésű területek Móra halmon, Madarásztón és Széksós környékén volt található.  Nagy Szék Sós, Kis Szék Sós, Madarásztó mellett és Ásotthalom felé több száz holdas kaszálók terültek el. Általában e nagy kiterjedésű kaszálókon épültek szállások. A szálláson elsősorban a jószágok téli takarmánybázisát, teleltetését biztosították. A város határa két, területileg elkülönülő egységre. Alsóváros és Felsővárosi részre tagolódott, melyek közé 1718-19-ben jász családokkal benépesített Dorozsma és terjedelmes határa ékelődött. A kaszálók egy része fokozatosan szántófölddé váltak. Földművelő és állattenyésztő tanyás gazdálkodás folyt. Legsűrűbben tanyásodott Nagy és Kis Széksós környéke. A szállásföldet birtokló parasztcsaládok Szeged-alsóvárosról települtek ki földjükre. A tanyafejlődés első időszakában ezeket a földeket ülték meg. A nagy távolság miatt  a gazdaság központját fokozatosan a tanyára helyezték át. Itt a földeken is épültek tanyák. Az 1848-as szabadságharc leverése után a Habsburg abszolutizmus megpróbálta fölszámolni az alföldi tanyarendszert. A közbiztonság helyreállítása érdekében a tanyák lerombolását és lakóinak falvakba történő telepítését tervezték. az abszolutista rendszer törekvése meghiúsult az alföldi városok tanyás gazdálkodásban érdekelt polgárainak ellenállása miatt. Mórahalom mai területének közel egyharmadán az 1850-es évek elejéig a Szeged-alsóvárosi puszta terpeszkedett, e területet Csordajárásnak, Belsőjárásnak jelölik. 1852-ben Szeged város vezető testülete, jövedelem növelésének érdekében 10 000 holdat jelölt ki a Belsőjárásból bérbeadásra. 1854-ben újabb 12 000 hold bérbeadását határozta el. Itt hosszabb bérleti idő volt, így nagyobb tanyásgazdálkodás alakulhatott ki. Szeged külterületén a XIX. század közepén tanyai kapitányságokra osztották. Kapitányságokat már határrészek szerinti megnevezéssel tüntették föl - pld. Mórahalmi, Nagyszéksós, Ásotthalmi kapitányság stb. 1884-ben új bérbeadási feltétel megadta azt a lehetőséget, hogy a tanyával bíró bérlők megtarthassák földjeiket és a rajta levő felépített épületeiket. 1861-1863 közötti adatok alapján a homoki szőlőhegyek Nagyszéksós és Madarásztó között szőlőtelepet alkottak. Szeged 1853-ban a Nagyalföldön elsőként létesített külterületi elemi népiskolát. 1853. április 19-én az alsóvárosi határrészen egyszerre négy elemi iskola nyílt meg, s ezek közül három - a nagyszéksósi, mórahalmi és a külső ásotthalmi. E határrész Szeged egyik legsűrűbben benépesült határrésze volt. A tanyatartozék település volt. Nyáron lakott kint a család, télen csak az állatfenntartó személy lakott kint. 1830-ban már sok család már állandóan a tanyán élt. Az emberek kisebb határbeli földekre építettek. 1892-ben Szeged városa Alközpont néven közigazgatási kirendeltséget létesített, amely lassan kiépülő tanyaközpont, majd a Mórahalom község magvát képezte. A közigazgatási központ köré intézményi és ellátási hálózat is kapcsolódott. A XX. század elejétől tehát Szeged- Alsóváros szerepét az egyházi és vallásos élet, a társas élet, kisebb szükségletek beszerzése tekintetében Alsóközpont vette át. 1945 évi földosztás idején sok ember a városi bérföldek tulajdonosai lehettek. A szegény parasztok, kisparasztok a belsőjárási földeken építettek tanyát. Így volt a Belsőjárás az 1950-ben önállóvá vált Mórahalom községnek, Széksóstó környéke mellett - legsűrűbben lakott tanyás határrészévé. A lakosság jelentős része tanyán élt. Az 1950-es évek folyamán számos humánbirtokot kisajátítottak, a családokat kitelepítették. A már jól felszerelt tanyás gazdálkodást szétverték és termelőszövetkezetek kezébe adták. 1949-ben rendelettel külterületen bebiztosították az új építkezést. A tanyavilág életébe mesterségesen avatkoztak be. A városba akarták a tanyai népességet, a tanyán élők száma az utóbbi 80 évben harmadára csökkent. 1970-ben már nagyközség, majd 1989-ben Mórahalom megkapta a városi rangot a helység. Az azóta eltelt évek alatt városiasodott, de mindig meghatározza Szeged Megyei Jogú Városa, ahonnan 1950-ben vált ki, és mégse tud meglenni nélküle.
Határában természetvédelmi terület a Csipak semlyék és a Tanaszi rét, melyek zsombékos területén növényritkaságok virulnak.

Öttömös 806 lakosú község Mórahalomtól 21 kilométerre, északnyugatra, teljesen sík vidéken. A Bács-Kiskun és Csongrád megye határán fekvő kisközség helyén már az Árpád-korban falu állt. Neve török családnévi eredetű. A helység úgynevezett pusztaközség, nagyobbrészt tanyai település. A török alatt elnéptelenedett pusztán az 1897. évi parcellázás után nagyrészt szegedi szegény- és kisparasztok települtek meg. 1908-ban vált önálló községgé. Határában az 55-ös úttól nem messze szép homoki erdőség terül el. A XIII. század közepén népesített puszta. A kóborló kunok e részükre kijelölt területeken letelepedtek, az egyes nemzetségek földjét szállásnak vagy ülésnek (desceusus ) nevezték. Ezekből a szállásföldekből alakult ki a XV. században a kunszéknek nevezett összefüggő terület, amelyhez Öttömös is tartozott. 1436-ban Hytemes néven puszta, gyér, kun földművelő lakossággal (Gyárfás: Jászkun tört. 598-99.). Zsigmond király e szállás kapitányságban Magossa Tóth Jánost megerősítette. A kunok, mint jobbágylakosok 1560-ig laktak e pusztán, mikor a tatár-török csapatok pusztításai elől Jászberény körül és más védett vidéken kerestek oltalmat. A XVII. században Szeged városához tartozik e puszta. Ilyen minőségben 1715-ben is Szeged tartozékaként vették fel. 1729-ben nádori adományból Keresz és Csorva pusztákkal együtt Andrássy Zsigmond alispán és neje Kun Zsuzsanna kapta. Szeged városa igényt jelentett be a korona ügyészségénél. A város érvei elég alaposak lehettek, mert 1731-ben új adományban Szeged visszakapta e pusztát. Népessége szegedi lakosokból került ki, számuk 1869-ben 63, 1880-ban 91 személy. 1886-ben Magyar Imre, e puszta birtokosa, a vármegye törvényhatósági bizottságához fordult, hogy a tulajdonát képező Öttömös pusztát közigazgatásilag Sándorfalvához csatolják. Kérelme alapján 1886-87-ben e puszta Sándorfalvához tartozott. 1897 január 1-én Horgoshoz csatolták Öttömös pusztát. 1908-han vált el Horgostól, mikor lélekszáma alapján önálló községgé alakult. Lakossága színmagyar és 6 lélek leszámításával római katolikus vallású. A lélekszám 1930-ban 940, ténylegesen 78-cal több, mint 1920-ban. A természetes úton való szaporodás azonban 185 volt. 1920-30 között az elvándoroltak száma tehát 107. A római katolikus lakosság egyházi tekintetben a pusztamérgesi lelkészséghez tartozik, a hívek lelki gondozása az ottani plébános teendője.

Pusztamérges 1346 lakosú község Csongrád megye déli részén Kiskunhalastól 26 kilométerre, délkeletre fekszik. Pusztamérges neve a középkorban Asszonyszállása volt, Kun László király kedvenc tartózkodási helye, kun kedveseinek nyári laka volt. Kun László király megszállt és mulatozott kun asszonyaival, innen ered a név, Asszonyszállása. Pusztamérges címerének motívumai ezt a kort elevenítik meg. A török csapatok 1566-ban elpusztították a falut. A XVII. század elején néptelen pusztaság. A Jászkunság eladásakor 1702-1745-ig a Német Lovagrend tulajdona, 1745-től Jászberény város közbirtokosságának néptelenül álló pusztája lett. 1800-as években a Mérges nevű kisasszonyok tulajdona, ettől kezdve nevük öröklődött a falunévben, Ebben az időben nagy kiterjedésű puszta közepén elhelyezkedő lakott helyként említik. Ekkori neve: Mérgespuszta. A XIX. század második felében cserélték fel a helységnevet adó két szót, a község neve azóta Pusztamérges. 1902-ben Ormódi Béla szegedi földbirtokos örökáron megvette a kisasszonyok földjét. Azóta őt Pusztamérges megalapítójaként említjük. Az 1903-1908-ban létrehozott szőlőtelepek biztosították a megélhetést és a község fejlődését, és hosszú távra meghatározták a település jövőjét, sőt bora által hírnevét. Munkáslakosság, állandó népesség költözött ide a szőlőmunkák elvégzésére. Később vétel útján tanyákat szereztek a határban. Lakossága 1902-ben 184 fő, lakóház nem volt, földbe vájt kunyhókban laktak. 1908. június 1-én lett önálló település. Kivált Pest vármegyéből és Csongrád vármegyéhez lett csatolva 1910-ben 2021 fő lakos volt és 380 lakás.  1926-ban kisvasutat létesíttek, vásártartási engedélyt megszerezték.. 1933 - Pusztamérges - Kígyós összekötőút megépítése, melynek során megindulhatott az áruforgalom. 1937. szeptemberében megkezdődött a templom építési munkálata, lakossági adományokból, vitéz Orgoványi mérnök vezetése alatt, mely 1939. október 15-én adatott át rendeltetésének.

Ruzsa 2798 lakosú község Mórahalomtól nyugatra, 26 kilométerre az 55-ös főközlekedési út mentén fekszik. A jelenlegi Ruzsa község a régi Csorva és Kereset helységek területén alakult ki. A Kaltschmidt Ábrahám által készített XVIII. századi térkép Csorván és Kereseten templomhelyet jelöl. Reizner János, a régi Szeged kutatója mindkét helyet megásatta a XIX. század végén és Kereseten egy harangot, Csorván pedig egy belvilágában 8 méter hosszú, 3,5 méter széles egyenes záródású, szentéllyel rendelkező templom alapjait ásta ki. Ugyancsak Csorván Szűcs Tamás egy gazdasági épület földmunkája közben 2 darab 40-45 cm átmérőjű vasabroncs maradványai között egy bronz templomi füstölőt talált. A füstölőről régészek és művészettörténészek megállapították, hogy XII. századbeli készítmény és királyi műhelyből került ki. A füstölő jelenleg Szegeden a Móra Ferenc Múzeumban található. Sem Kereset, sem Csorva nevét a török előtti idők oklevelei nem említik, bár létezésük abban a korban régészeti leletek alapján bizonyítottnak tekinthető. Kereset és Csorva valószínűleg a törökdúlásig fennállott. Reizner János “Szeged története” c. munkájában régi oklevelekre hivatkozva azt állítja, hogy Csorván 1620-ban még volt szállás, azt azonban, hogy ebben az időben hányan éltek ott, és hogy nem csak a régi falu helyén megszálló pásztoremberekről volt-e szó, nem lehet tudni. Annyi bizonyos, hogy a törökdúlás után Kereset mint falu eltűnt. Neve mint puszta szerepel még oklevelekben, sőt az 1700-as évek térképén még a templom helye is fel van tüntetve. Nagyobb számú földműveléssel foglalkozó lakosság azonban csak a tanyavilág kialakulásakor, a XIX. század elején tűnik fel itt. Csorván a török alatt elpusztult falu helyén az 1700-as években már feltűnik a lakosság ismét, és a XIX. század közepén a környék legsűrűbben lakott tanyavilága. 1729-ben Andrássy Zsigmond Csongrád megyei alispán és neje Kun Zsuzsanna, nádori adományozás címén jogot szerzett Keresetre, Csorvára és Öttömösre nézve. /Szeged városi titkos levéltár 141. számú akta/. A város azonban Andrássyékkal megegyezett és a fent nevezett pusztákat megszerezte magának. Ezek birtokában III. Károly király 1731. május 11-én kelt oklevelében Szeged várost megerősíti. Mária Terézia 1750-ben “Bilisin, Engi homokja, Csikóssemlyéke, Kántorszéke, Mórahalma, Paphalma, Reszke, Kistelek, Kereset, Csorva és Öttömös” birtokra nézve az adományt megerősítette. A török idők után Szeged város hatalmas földterületekkel bírt. A város közvetlen közelében úgynevezett belső legelők terültek el. Ezt a fekete földek övezték, a városi földek legtávolabbi pontjain pedig a homokpuszták voltak. A város határát Szeged polgárai közösen birtokolták. A török idők előtt Szeged a Szerémségben nagyobb földterületekkel rendelkezett, melyeken szőlőt termeltek. Messze földön híres volt a szegediek termelte szerémségi bor. A török világ után ezeket a területeket a város elveszítette. A polgárok azonban nem akartak lemondani a bortermelésről, így lassan kióvakodtak szőlőikkel a külső területekre. A fekete földeken folyt a földművelés. A távolabbi homokpusztákon pedig jószágot legeltettek, melyeket a telelésre az úgynevezett belső legelőkre hajtottak. A lakosság azonban Szegeden élt, ahonnan csak időszaki munkákra, a földművelő munkák idejére, vagy a legeltetés idejére költözött ki a szállásokra, de télire ismét visszaköltözött a városba. Az idők folyamán azonban egyesek szívesebben telepedtek volna le a földeken, amelyet műveltek. Már az 1700-as évek elején - bár szórványosan - megindult a kirajzás a városból. 1733. júniusában Csorván és Feketehalom körül kaptak többen szállást. Az örökeladás legrégibb esete pedig 1725-ből ismeretes. Ekkor a Kónya család a Bodótelek felét 15 forinton vásárolta meg. Kezdetben a város hallani sem akart arról, hogy egyetlen darab föld tulajdonjogáról is lemondjon, és nem engedte meg, hogy a lakosok a pusztán végleges szállást építsenek maguknak. Még 1743. április 24-én is a tanács azt a határozatot hozta, hogy: “Akinek a Nemes Magistratus teleket vagy valami földet ád, ne légyen szabad nekie pénzen eladni, hanem visszaadja a Nemes Városnak, ha nem szükséges nekie, avagy lakóul innen elmegyen”. /Szeged város tanácsi jegyzőkönyve 1743. 178. lap/ Bár a lakosság a falakon belül szaporodott, szüksége volt a földekre, hogy megéljen belőle, de a város részéről indokolt, hogy ragaszkodott a tanyák felosztatlanságához. Ebben az időben ugyanis az állattenyésztés még jól jövedelmezett. Gulyák, ménesek, birkanyájak tucatjai legeltek a szegedi pusztákon, amelyeket azután külországokba hajtottak. A közös legelőn olcsó volt a legeltetés. A legelő járásokra volt osztva. Innen kapta Ruzsajárás is a nevét. A mai Ruzsa határa, mint a szegedi tanyák legtávolabb eső része, csak a XVIII. század végén, a XIX. század elején kezdett benépesedni. A XVIII-XIX. század fordulóján az állattenyésztés mellett előtérbe került a földművelés. Ennek az volt az oka, hogy a gabona ára felszökött. Ezen kívül a népesség szaporodása, másrészt a földjáradék törvény hozta magával, hogy mind nagyobb területeket vettek művelés alá. A városnak azon kellett gondolkodnia, hogy az eddig műveletlen területeken valamennyire művelhető területeket alakítsanak ki. Ezért egyrészt a vízzel, mocsarakkal borított területeket lecsapolták, másrészt erdőket kezdtek telepíteni a sívóhomok megkötésére. Az erdőtelepítés szószólója a szegedi Vedres István volt. Kezdeményezésére telepítettek először Kistelek környékén egy nagyobb erdőt, és amikor ott bebizonyosodott, hogy a homoki földek megkötésére kiválóan alkalmas, akkor a XIX-XX. századfordulótól kezdve telepítettek erdőket az alsó- és felsőtanyákon. A Ruki erdőt 1805-ben telepítették /553 kh./, míg Csorván 413 kh. erdőt telepítettek ekkor. A második szakaszban telepítették a Klauzál erdőt, a mai Pálfy erdőt 1869-ben ültették. A település ma is jelentős erdőterületekkel rendelkezik. Az öregcsorvai rész az 1800-as évek elejétől kezdett benépesülni, s felvetődött egy iskola építésének szükségessége. A mai Öregcsorvai iskola helyén 1856-ben épült egy vert falú zsindely tetejű iskola épület. Az alacsony tanterem mellett egy szoba konyhából álló tanítói lakás is volt benne. Az iskola védőszentjéül a pásztorok védőszentjét, Szent Demetert választották, ez is bizonyítja, hogy a lakosok között a pásztorkodó embereknek még nagy szavuk volt. A XIX. század közepére a csorvai részen és a vágói részen volt különösen elterjedt a tanyavilág. Az itt nyert földek általában örökföldek voltak, amelyeket Szeged várostól művelőik megvásároltak. A kereseti részen és a mai község helyén bérletföldek voltak. Ugyanakkor még nagy területeket hagytak meg legelőknek is. A laposdűlői részen, a laposjáráson ökörcsorda legelt. Az úgynevezett Kereset járásban magyar tarka tehén és ökörcsorda, a vágió járásban szűzgulya, az átokházi részen magyar tehén, tarka tehén, két ökörcsorda és egy szűzgulya legelt. Az I. Világháború végére az utolsó maradványai is eltűntek annak a pásztor életmódnak, amely a honfoglalástól a XX. század elejéig megőrizte a nomád magyarok életformájának néhány hagyományát. Sajnos a mai Ruzsán ennek nyomai sem lelhetők fel, mert a pásztorok helyét a XIX. század közepétől egyre inkább átvették a Szegedről kiszoruló, földműveléssel foglalkozó bérlők. A pásztorok csak a mesékben éltek tovább, mint örök ellenfelei vagy segítői a híres Rózsa Sándor féle betyároknak. Rózsa Sándort a mai Ruzsa területén a volt Paplógó féle tanyán fogták el 1857. május 1-jén. Akkor ezen a tanyán három család lakott. Az egyik közülük Katona Pál családja volt. Katona Pál pedig Rózsa Sándor keresztkomája. A hagyomány szerint Rózsa Sándor és Katona Pál Majsára mentek a vásárba, ahol Rózsa Sándornak megtetszett egy csikó. Meg akarta venni, alkudozott rá, de kevés pénz volt nála. Elment, hogy pénzt szerezzen, de a pénzzel már nem mert visszamenni a csikó gazdájához, mert félt, hogy felismerték. Komájának, Katona Pálnak adta oda a csikó árát, de ő meg ökröket vett a pénzen. Rózsa Sándor fejére ekkor már 10.000 forint volt kitűzve. Rózsa Sándor 1857. május 1-jén állított be komájához, hogy számon kérje tőle a csikó árát. Lóháton odaállt Katona Pál ajtaja elé, azt gondolván, hogy Katona Pál bent van a házban, ő azonban az ólak közül került elő egy vasalt lőccsel, és szóváltás közben megütötte vele Rózsa Sándort. Dulakodni kezdtek, s Rózsa Sándor előrántva pisztolyát, Katona Pál bal karját megsebesítette. Közben a három család népe összeszaladt, és Katona Pál Maris nevű lánya egy baltával úgy fejbe vágta a betyárt, hogy elájult. Ekkor összekötötték és pandúrkézre adták. A 10.000 forinton, amit Rózsa Sándorért kaptak, a három család osztozott. A XIX. század folyamán a birtokviszonyok megkövetelték, hogy kataszteri térképet készítsenek, s pontosan felmérjék a pusztákat. A népesség szaporodásával pedig szükségessé vált, hogy közigazgatási egységekre osszák a vidéket. A pusztát két nagy részre osztották, Felsőtanyára és Alsótanyára. A mai Ruzsa az Alsótanyához tartozott. Alsó- és Felsőtanyát kapitányságokra osztották. A mai Ruzsa a volt csorvai és átokházi kapitányság egy részén alakult. E két kapitányságban a következő dűlők voltak: Ruki-, Mérges-, Kereset-, Vágó-, Külső-, Belső-csorvai-, Ruzsajárás-, Átokháza I-, Átokháza II- és Városi dűlő. Alsó-és Felsőtanyán két központot létesítettek, ahol a tanyavilág legszükségesebb ügyeit intézték. A központokban, melyeket Várostanyának neveztek, tartózkodott a pusztai kapitány felügyelete alatt a rendőrség, az orvos, állatorvos, szülésznő. Itt volt a központi iskola és a plébánia hivatal is. Ruzsa a mai Mórahalomhoz tartozott. A szegedi árvíz után egyre többen települtek ki a városból, s a 25-30 évre bérletbe kiadott földön próbáltak megélni. A XIX-XX. századforduló idején ezen a vidéken még gyakori volt a faeke, a cséplőgépet csak hallomásból ismerték. A gabonát úgy nyomtatták ki, vagy kézi erővel csépelték. A nyomtatás munkamenete a következő volt: a tarló földjét egy részen kapával feltörték és lelocsolták vízzel. Utána újból felkapálták és ledöngölték., majd még egyszer meglocsolták és szikkadni hagyták. A gabonát, amelyet nem kötöttek kévékbe, hanem “vontatókba” raktak össze, vontatónként behúzatták a ledöngölt területre és ott vastagon elterítették. Utána kocsival addig jártak körbe a kiterített gabonán, míg laposra nem tapostatták. Akkor megfordították, felrázták és ismét tapostatták. A kitaposott gabonából először a szalmát távolították el, majd a pelyvát szelelték ki, végül a felszedett szemet szelelték és rostálták. A tanyarendszer kialakulásával egyidőben megjelentek a tanyai települési mód ellentmondásai is. A tanyasi ember ezért a legritkább esetben fordult orvoshoz, inkább kuruzsló asszonyokkal gyógyíttatta betegségét. A jószágok betegségét is kuruzslókkal gyógyíttatták. Távol volt az iskola is. Az Öregcsorvai iskola után 1896-ban egy tanteremmel felépítették az Öregiskolát, majd a Ruki I-es iskola épült fel 1908-ban egy tanteremmel és a Honvéderdei iskola 1912-ben kettő tanteremmel. Ezek az iskolák távol voltak egymástól és a közbeeső tanyáktól is. A gyermekeknek több kilométert kellett gyalogolniuk, hogy eljussanak az iskolába. A gyerek csak addig tanult, amíg az otthoni munkában hasznát nem tudták venni. A mezőgazdasági munkák idején igen nagy volt a hiányzások száma. Emiatt magas volt az analfabéták száma. A tanyasiak egy héten egyszer a templomban jöttek össze. Az 1920-as, 1930-as években a nyomorban élő bérlőket külön sújtotta a bérleti díjak emelése. Csonka Miklós dr. városi tanácsnok, a gazdasági ügyosztály vezetője “Csongrád megye története” Szeged című fejezetének 14-15. oldalán így ír: “Nem csak a haszonbérrel maradnak hátralékban, hanem megélni is képtelenek, csak tengődnek a bérföldön… A makacs nem fizetőket bírósági úton kellett kilakoltatni. Ez bár sajnálatos tény, de a város arról a jogáról, hogy birtokával szabadon rendelkezzék, közérdekből le nem mondhat”. A tanyákon gyakori a kilakoltatás. A város a kilakoltatottaknak a városi kertészetnél szükségállást biztosított, szükségszállásokkal. Végül a város az 1930-as évek folyamán többször kényszerült a bérletek árának csökkentésére, sőt elengedésére is. A magántulajdonban lévő földek zömmel a mai öregcsorvai és jakushegyi részen voltak. 1945-ben a bérletföldekből 1313 földigénylő 8773 katasztrális hold földet kapott. 1948-ban a Szeged-Pusztamérges vasútvonal helyi állomása környékén megindult az építkezés és kezdetét vette a település mai belterületének kialakítása. A területen 1947-ben Szeged- Ruzsajárás néven alakult jegyzőség, mely 1950-ben önálló tanácsú községgé vált, Csorva néven. Ezt a nevet 1957-ben változtatták Ruzsára, Ruzsajárás nevének rövidítésével. A Ruzsa elnevezés arra az időre utal, amikor még ezen a területen pásztorkodás folyt. Még egy XIX. század közepén készült jegyzőkönyv is ezt a területet “Ruzsa Jakab féle baromjárás” néven említi. Más vélemények szerint a Ruzsajárás elnevezés a vidék szülöttje Rózsa Sándor és őseinek nevét őrzi, az itt élők tájszólásának megfelelően. Jellemző vallás a római katolikus. A település a régi templomok elpusztulását követően nem rendelkezett templommal. Az egyházi szertartásokra az Öregiskolában, majd később a jelenlegi templom helyén lévő kis épületben került sor. Az 1980-as években kezdődött az új templom építése Takács János tervei alapján. Az új templomot 1987. augusztusában szentelték fel.

Üllés 3158 lakosú község Mórahalomtól 14 kilométerre, északra fekszik. A középkorban kun puszta. Benépesedése a jászkun redempció (1745) után indult meg, amikor a dorozsmai redemptusoknak a pusztán tanyaföldeket osztottak. A puszta nagyobb része azonban a múlt század végéig göböly- és marhajárás volt. Innen eredt az 1900-as években bontakozó tanyaközpont Göbölyjárásközpont elnevezése. Utóbb Árpádközpontnak nevezték. Kiskundorozsma határából 1949-ben vált önálló községgé

Zákányszék 2805 lakosú község Mórahalomtól 10 kilométerre, északra fekszik. Nevét a szegedi Zákány családról vette. 1842-43-ban a szintén szegedi Lengyel család kápolnát építtetett, majd 1925-ben a helyén új templomot emeltek. A templom, az iskola, a szatócsbolt, kocsma és a posta vált a kis tanyaközpont, Lengyelkápolna magjává. 1950-ben szervezték önálló községgé Szeged zákányi tanyai kapitánysága területén. 1960-ban még népességének még csaknem egésze tanyán élt, azóta a falu szépen kiépült és népessége gyarapodott. Homoki tanyáin fejlett szőlő- és gyümölcskultúra, újabban fóliás növénytermesztés virul.