January 5th, 2010 3406 Szeghalomi kistérség
Bucsa 2518 lakosú község Karcagtól 17 kilométerre, délkeletre fekszik. Két tájegység, a Nagy-Sárrét és a Nagykunság, valamint Békés, Jász- Nagykun- Szolnok és Hajdú- Bihar megyék találkoznak a határában. A települést átszelő 4206. számú közút jelenti a kapcsolatot az országos úthálózathoz, mely a falutól 13 kilométerre csatlakozik a 4. számú főközlekedési úthoz. A falu a Sárrét- csatorna partján fekszik a Hortobágy .- Berettyó főcsatorna közelében. A lakossága túlnyomórészt a mezőgazdaságból kíván megélni.
A községbe látogatókat szép, rendezett falukép fogadja. A település környéki erdők, a Hortobágy – Berettyó és a Sárrét kellemes kiránduló- és horgászhelyeket biztosít a természet és a vizek szerelmeseinek.
Dévaványa 8890 lakosú jellegzetes alföldi kisváros, mely Békés megye északi részén helyezkedik el a Nagykunság és a Nagy – Sárrét találkozásánál. Közigazgatási határai egyben Békés és Jász- Nagykun – Szolnok megye határai is. A települést három folyó veszi körbe, ezek a Berettyó, a Kettős- és a Hármas- Körös. A helységet érinti a 127-es/Gyoma- Vésztő- Körösnagyharsány/ vasútvonal is. A feltárt régészti leletek bizonyítják, hogy a település évezredek óta lakott volt, s az első írásos emléke az 1330-as évekből származik. A település neve Jana falu, majd 1334-ben Vana néven szerepel. Ekkor Dévaványa Békés megyéhez tartozik, de Luxemburgi Zsigmond király 1422-ben Heves megyéhez csatolta. A XVI. század elejére már a térség egyik legjelentősebb települése. Egy 1528-ban kiadott, hazánk településeit ábrázoló térképen is megtaláljuk Wama névalakkal. A század közepére eléri a török behatolás, melynek nyomán az egész Délkelet-Alföld török uralom alá kerül. A másfél évszázados török uralom következtében aprófalvak tömege tűnt el. Az életben maradt lakosság a nagyobb biztonságot nyújtó, kiváltságosabb településekbe költöztek, létrehozva az alföldi településszerkezetet máig meghatározó mezővárosi hálózatot. Viszonylagos védettséget élvező helység volt Ványa is, hiszen mint szultáni, úgynevezett khász birtok, lakosai a török császár jobbágyainak számítottak, így részben mentesülhettek a helyi hatalmasságok kizsákmányolásától. Erről tanúskodik Mehmed gyulai bég “patens levele” (oltalomlevele) 1600-ból. Mint khász várost, Ványát is a gazdasági fellendülés jellemezte. Ennek jele egyrészt, hogy a település lakosai hosszabb ideig képesek voltak elviselni a kettős, illetve többszörös adóztatást, másrészt hogy a település Heves és Külső-Szolnok vármegye XVI-XVII. századi jegyzékeiben csakúgy szerepel, mint a török adólajstromokban. A XVI. század második felében Ványa már a vidék legnépesebb helységeinek egyike. Az egész hatalmas szolnoki szandzsák harmadik legnagyobb települése. Ekkor már magyar és török iratok is gyakran városnak nevezik. Heves vármegye jegyzékében 1613-ban, mint “Vannia varassa”, 1618-ban pedig mint “Oppidum Vanya”, azaz Ványa mezőváros szerepel. A település jogállása tekintetében egyértelműen fogalmaz “Sakszuvár volt Boszniai Mir Mirán”, aki egy levelében szintén városként említi a települést. A XVII. század a ványai jobbágyságnak a gazdasági megerősödést és a földesúri terhek levetését jelentette. A hódoltság ideje alatt alakult ki az a református köznemesi réteg, amely hosszú távon meghatározta a község fejlődését. A ványai nemességről 1621-től kezdődően vannak adatok. Heves és Külső-Szolnok 1647 évi adóösszeírásában a 67 nemesből 14 Ványán lakott, akik az egész kettős vármegye legnépesebb együtt élő nemesi tömbjét alkották. Az 1650-es években végbement önmegváltással a jobbágyok örök szabadságot kaptak, s sokan armális nemességet szereztek. 1693-ban egy tatár sereg kifosztotta a községet, lakóinak egy része 1694-ben a Borsod megyei Tiszabábolnára menekült. Dévaványának A török hódoltság megszűnésével megkezdődhetett a falusi lakosság visszatelepülése. A rövid békeidőszakot a szabadságharc 1703-as kirobbanása törte meg. A tartós béke a Rákóczi szabadságharc befejezése (1711) után köszöntött a községre. A község nemesi származású lakosságának nagy száma miatt is kiemelkedik a térség településeinek sorából. Heves megye 1711. évi összeírása a községet ismét “Oppidum Ványa”, azaz Ványa mezőváros címmel illeti. A családok közül a legtöbbnek neve már a XVI-XVII. századi összeírásokban is megjelenik, vagyis Dévaványát a korábbi lakói telepítették újjá, lakosságának kontinuitása a XVI. század második felétől bizonyítható. 1723-tól nevezték a települést, a mai területén valamikor négy helység állt: Wanya, Ecseg, Kérsziget, Varsányegyház. 1753-ban az elzálogosított határ megváltása következtében a ványaiak csupán házaikat és szőlőiket tarthatták meg, minden más javadalmuk visszaszállt az uraságokra. Ezzel mint „taxás nemesek „ maguk is földesúri befolyás alá kerültek, s a határ további használatáért évente megújított szerződés értelmében bérleti díj (taxa) fizetéssel tartoztak. Ettől kezdve gyorsan emelkedik a betelepülő parasztok lélekszáma. 1769-ben az akkora már nagy számban betelepülő adózó, elsősorban pásztorokból és parasztokból álló lakosság létrehozta a saját közigazgatását: a működő nemesi tanács mellett megszervezték a paraszt tanácsot. Bár már a XVII. században is illették oppidum névvel, Dévaványa hivatalosan csak 1774-ben kapott mezővárosi rangot, s azt 1872-ig meg is őrizte. A római katolikus egyház helyi közösségének 1793-as megalakulásával megszűnt a református egyház kizárólagossága. A XIX. század első felében Dévaványa vált egy nagyobb területet átfogó izraelita hitközség székhelyévé.
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc ideje alatt néhány hétre Dévaványa lett Heves megye “székhelye”, ugyanis a menekülő vármegyei adminisztráció itt talált menedéket. A településen tartották az utolsó megyegyűléseket is, s itt értesültek a világosi fegyverletétel híréről. A vármegyei törvényszék utolsó ülését is Dévaványán tartotta. A szabadságharc leverését követő közigazgatási átszervezések során különválasztották Heves és Külső-Szolnok megyéket, Dévaványát pedig az összevont Békés-Csanád vármegye szeghalmi járásához csatolta. A járási összeírás szerint 1854-ben Dévaványa 8165 lakosú. Az 1871. évi XVIII. törvénycikk választás elé állította a mezővárosokat a tekintetben, hogy vállalják-e a rendezett tanácsú várossá alakulást, annak minden anyagi terhével együtt, vagy a kisebb terheket jelentő “nagyközség” rangot választják. Dévaványa sok más mezővárossal együtt nem tudta vállalni a rendezett tanácsú városi státust, s 1872. áprilisában az addig minden tekintetben városi jellegű település nagyközséggé alakult. Az 1876. évi XXXIII. törvény értelmében Külső-Szolnok tiszántúli részéből, valamint a Jász és Nagykun kerületekből Szolnok székhellyel megalakult Jász-Nagykun-Szolnok vármegye, s Dévaványát ezen új vármegyéhez csatolták. Az új vármegye 1879. évi kiadványában a község területe 54370 katasztrális hold, lakosainak száma 10626 fő. 1920-ra a község területe 54546 katasztrális holdra nőtt, lakosainak száma elérte a 14768 főt. A XIX-XX. századfordulón a lakosságszám gyarapodása jelezte Dévaványa népességvonzó- és megtartó képességét, amit mindvégig megőrzött. A polgárosodást a kereskedelem, a szolgáltatások bővülése, a civil szervezetek növekvő száma is elősegítette. Az egyletek száma az 1920-as évekre jelentősen gyarapodott: a Gazda Szövetség, a Római Katolikus Népolvasó Egyesület, az Iparos Olvasókör, a Tőkerészi Olvasókör, a Munkások Önképzőköre, a Népolvasó Egylet, a Földművelési Olvasókör, a 48-as Olvasókör, a Dévaványai Kaszinó valamint az Iparos Dalárda. A település gazdasági gyarapodását jelzi, hogy 1925-ben 157 iparos dolgozott Dévaványán, s a község emellett gépjavító műhellyel és három gőzmalommal is büszkélkedhetett. A kor helyi pénzintézetei: a Dévaványai Takarékpénztár Rt., illetve a Dévaványai Hitelszövetkezet. Az újjáépítés éveit az erőszakos kollektivizálás és az államosítások váltották fel, ami Dévaványa esetében egybeesett a község tudatos visszafejlesztésével. A település “mostohagyermekként” történő kezelésére példa, hogy 1945-ben visszaminősítették nagyközségből községgé, s a nagyközségi címet csupán 1970-ben szerezte vissza. A nagyközség öntudatra ébredése a nyolcvanas évek közepén kezdődött, ami nem kis mértékben a vezetés irányváltásának köszönhető. Az 1985-ben alakult önkormányzati társulás élére állásával Dévaványa előkelő rangot vívott ki magának a térségben, s a rendszerváltás után is innovatív képességével kiemelkedő szerepű települése a térségének. A dinamikusan fejlődő település lakói megélhetését elsősorban a mezőgazdaság biztosítja. 2000. augusztus 17-től Dévaványa város.
A Szent Anna-templom késő barokk, klasszicizáló stílusban a XIX. század elején épült. Főoltára az empire stílus kiváló alkotása.
A református templomát klasszicista stílusban 1891-ben emelték.
Az idegenforgalom terén az ökoturizmus évente mintegy 4-5000 látogatót vonz a településre, elsősorban a Körös-Maros Nemzeti Park területén található, Közép – európa legjelentősebb túzok állományát magáénak mondható Túzokrezervátumba. A puszta természetes közegében az ősi állatfajták közül a szürke szarvasmarha, a racka, a bivaly és ezenkívül még számos védett madár, állat és növényfajta is megtalálható. Jelentős vonzerőt képez a város strandfürdője, mely több medencével rendelkezik.
Ecsegfalva 1192 lakosú község, Dévaványától északra, 14 kilométerre fekszik. Eredete az Árpád-korba nyúlik vissza, már az 1200-as években templommal büszkélkedhetett. Az első írásos emlékek 1219-ben említik először, ekkor még Heves megyéhez tartozott. A falu a török időkben 1606 körül elpusztult. A helység újratelepítése 1920-ban kezdődött, a régi falutól két kilométerre, keletre, a vasút és a Berettyó találkozásánál.
Területének jó része természetvédelmi terület. A táj mindmáig megőrizte a vízszabályozások előtti idők sajátos szépségét, jellemző élőhelyeit. Csodálatos a madárvilága és megtalálhatók itt a jellegzetes vízinövények is. A természet értékei miatt igazán vonzó a turisták számára. A környék kiváló vadászati lehetőségeket tartogat a vadászok számára, a vadászturizmus jelenleg is működik. Érdekes, látványos a szép katolikus templom Ray Lajos amerikai-magyar festő oltárképével.
Füzesgyarmat 6431 lakosú város az Alföld délkeleti, Békés-megye északi határán a Sárrét egyik legrégebbi települése, már a XIII. században lakott hely volt. A helységet érinti a 128-as/Püspökladány- Vésztő- Kötegyán- Békéscsaba/ vasútvonal is. A településről szóló első írásos emlék 1210-ből származik, de az ásatások alapján feltehető, hogy már a honfoglalás korában is laktak itt. A tatárjárás, majd a török hódoltság idején többször is elpusztult ez a város, míg az 1600-as évektől egyenletesen fejlődve elérte mai arculatát. A korábbi évtizedekben a gazdasági fejlődés dinamikus volt, a mezőgazdaság kiszolgálására jellemző ipar jellemezte. Jelentős változást hozott az ipar szerkezetében a gáz-olajkutatás és termelés megindulása az 1980-as évektől. Füzesgyarmat elsősorban csodálatos termálvizes, gyógyhatású strandja teszi kiemelkedő idegenforgalmi célponttá. 2000. júliusában várossá nyilvánították.
A főtéren található a műemlék jellegű református nagytemplom, mely a kecskeméti nagytemplom mintájára épült 1808-ban.
Különleges látványosság a városközpontban Szőke Sándor szobrászművész Szent Borbála-szobra, aki a bányászok és tűzoltó védőszentje.
A Tájház több mint 200 év távlatában mutatja be a füzesgyarmati és egyben a sárréti emberek életét, életmódját. Itt található Hegyesi János parasztköltő emlékszobája is.
A Füzesgyarmathoz tartozó Kertészsziget tanyaközpontból alakult Kertészsziget község 1952. január 1-jén. A település lakossága 467 fő. A község határa még a XIX. században is víz alatt állt, mocsarak, nádasok ölelték körül. A víz levezetése után egyre több termékeny talaj maradt hátra, mely alkalmas volt kertészkedésre. A mai Barnasziget, mely valószínűleg először emelkedett ki a vízből, jókora földjéről kapta a nevét, de a község mai neve is hasonló eredetű, mert régi lakosai a mai Kertészsziget helyén kertészkedtek. Sajnos a kertészkedés hagyománya mára kiveszett, az elmúlt évtizedekben a lakosság a Füzesgyarmattal közös termelőszövetkezetben dolgozott.
Körösladány 5133 lakosú nagyközség a Kelet – Magyarország északi és déli részét összekötő 47-es főközlekedési út és a 127-es/Gyoma- Vésztő- Körösnagyharsány/ vasútvonal, valamint Sebes – Körös találkozásánál fekszik, Szeghalomtól délnyugatra 11 kilométerre. Évszázadok óta fontos átkelőhely és a kisrégióban fontos közlekedési csomópont. A község nevét a szláv eredetű Nadan szóból eredeztetik, töltést, nádasgátat jelent. Először az 1067-ben keletkezett Zásti apátság levelében említik, ahol a latin nyelvű adománylevélben „Ladan”-ként fordul elő. A XIII. század közepétől a Nadányi család birtoka volt, majd a Harruckern család birtokolta, s ezt követően a Wenckheimek tulajdonába került. Arany János 1852-ben írott „ A hamis tanú” című költeményében örökítette meg a Körösladány és Köröstarcsa közötti 1728. évi határpernek a helyi szájhagyományban élő különös históriáját, az idős tanúnak, Márkus Jánosnak perdöntő, furfangos vallomását.
A római katolikus templom Czigler Antal építette 1821-ben, klasszicista stílusban, majd 1911-ben bővítették.
A református templom középkori maradványokra épült 1776-ben, késő barokk stílusban. 1794-ben megnagyobbították. Valószínűleg tornya is ekkor épült. Belső berendezése a népi ízléstől módosult copfstílusú építmény.
A település látnivalói még: Weinckheim kastély 1805-ből, az I. Világháborús emlékmű, Kallós Endre alkotása 1928-ból, valamint a Weinckheim család családi sírboltja, mely Ybl Miklós tervei szerint épült 1830 körül klasszicista stílusban.
A község területén található 85 Celsius fokos termálvíz készlet, amely ugyanahhoz az érrendszerhez tartozik, amely a hajdúszoboszlói gyógyfürdőt táplálja.
A község neves szülötte Tüköry Lajos, a szabadságharcban Bem hadnagya, majd az olasz szabadságharcban Garibaldi vezérkarának őrnagya. Palermo ostromában szerzett sebébe halt meg.
A település nagy turisztikai vonzereje a halászat és a vadászat. A halban gazdag folyók, az apróvadban és az érintetlen természeti értékekben gazdag határ sok városi és külföldi turista számára jelent gondtalan kikapcsolódást és szórakozási lehetőséget.
Körösújfalu 722 lakosú északkelet-békés megyei község, Vésztőtől 13 kilométerre, keletre, valamint a 127-es/Gyoma- Vésztő- Körösnagyharsány/ vasútvonal mentén fekszik. A falu régi neve Irázpuszta volt, 1955-ben kapta a mai nevét. A település látnivalói közé tartozik a Sebes – Körös és környéke, az egykori Káptalan –birtok kastélya, a mai Polgármesteri Hivatal, és a hivatal előtt található több mint százéves japán akácfa.
Szeghalom 10201 lakosú város a 47-es főközlekedési út és a 127-es/Körösnagyharsány – Vésztő – Gyoma/ és a 128-as/Békéscsaba- Kötegyán- Vésztő- Püspökladány/ vasútvonalak mentén helyezkedik el Békés megye északi részén, a Berettyó és a Sebes-Körös deltájában fekvő mintegy 7 ezer éve lakott hely. Az első írásos emlék az 1067-es keltezésű Zástyi apátság alapító levele, amely szerint Péter comes az apátságnak adományozta a falut. Kétségtelen, hogy Szeghalom Békés megye legrégibb települése, hiszen már a honfoglalás idején is létezett. Erre utal Anonymus a Gesta Hungarorum XXVIII. fejezetében, amikor az; írja: “Tas és Szabolcs vezérek lovasai, a szerepi mocsár irányából jőve Szeghalomnál (Zeguholmu) akartak átkelni a Körösön…” A XIII. századi krónikák szerint Szeghalom főesperességi székhely. A XV. század végétől vámszedő joggal felruházott mezővárosként szerepel. A török uralom idején a település a Nadányi család birtokába került, így, ellentétben a megye más helységeivel, megőrizte színtiszta magyarságát.
Szeghalom címerének mindmáig fennmaradt legfontosabb motívumai a honfoglaló Barsa nemzetségtől eredő, két egymással szemben úszó hal, már ebben az időben megjelenik és az 1711-es visszatelepülés idején a község önálló pecsétjén is szerepel. A közismert formája a későbbiek során alakul ki, ezen a Nadányiaktól származó két sárkány alak tartja a kékszínű pajzsot a benne úszó halakkal, fölötte koronával. Az évezredek során a Nagy- és Kis- Sárrétet elválasztó szárazulat többször benépesült. A végleges letelepülés évszáma 1711, s ezt követően rövidesen Békés után a megye második legnépesebb helysége. A tiszta református népesség 1715-ben templomot és iskolát épített magának. A mai templom 1784 és 1794 között épült fel. A XIX. század elejétől, a felvilágosodás és a reformkor hatására, megindult a polgári fejlődés a falu értelmiségének vezetésével. Az 1848-49-es szabadságharc küzdelmeiben több mint 200 szeghalmi ifjú vett részt. A XIX. század közepétől az első világháború kitöréséig tartó időszak a település életében a civilizációs fejlődést hozta el. Megkezdődött 1854-ben a Sebes-Körös és a Berettyó szabályozása. 1884-ben új épületbe költözött a községháza (D’Orsay-kastély), 1885-ben megnyitotta kapuit a Simay Kisdedóvó. A gazdaság fellendülésében nagyon jelentős szerepet játszott, hogy 1891-ben megindult a közlekedés a Gyoma- Nagyvárad közötti vasútvonalon. Az 1914-ben kirobbant háború ezt a fejlődést derékba törte. A háborús évek, az 1919-es események és Trianon megrázkódtatásai után nagy változást a helyi építkezések és a középfokú oktatás megszervezése hozott. Az 1920-as években megindult gazdasági, kulturális, egészségügyi fejlődés világosan mutatta, hogy ez az ősi település a várossá fejlődés útjára lépett. Közel két évtized alatt kövesutak, közúti híd, középületek, iskolák épültek. 1926-ban, Péter András gazda hagyatékából, megnyitotta kapuit a gimnázium. Az Oncsa lakásépítő programja keretében kialakult az Újtelep. Ekkor jött létre a villanycentrálé, mely egy időben Füzesgyarmatot is ellátta. Ezt a nagyléptű fejlődést az újabb háború közeledése szakítja meg. A hadviselés okozta anyagi károknál sokkal jelentősebb a szellemi értékek elvesztése. A második Világháború után Szeghalom életében ugyanazok a történelmi események zajlottak le, mint az ország bármelyik településén, korábbi központi szerepe sok tekintetben elhalványul, nyoma sincs a városias fejlődésnek. Változást az 1960-as évek hoztak, a vidék iparosításának jelszavával több üzem települt ide. Az 1970-es években kezdődött a lakótelepek építése többszintes épületekkel, s a várossá válás siettetésére számos középület létesült. 1984-ben Szeghalom végre elnyerte a városi rangot, bár a fejlesztések ellenére nem voltak még adottak a várossá válás igazi feltételei. Az elkövetkező évek gazdasági nehézségei miatt az előrehaladás újra lassúbb üteművé vált. Főként az infrastruktúra fejlesztésében maradt le a kívánalmaktól a település, ami mind a mai napig kihat a város életére. Az 1990-es évek óta ezekből a gondokból néhány már megoldódott. Napjainkban változások sora járult hozzá a település arculatának kedvező alakulásához, több középületet korszerűsítettek, felújítottak, miközben a vállalkozói szféra is jelentős létesítményekkel gazdagította Szeghalmot. A Sárrét hagyománytisztelő “fővárosa” jelent formáló és jövőt építő törekvései mellett, méltóképpen őrzi, becsüli történelme során szerzett anyagi és szellemi értékeit.
Vésztő 7182 lakosú Kis-Sárrét nevű tájegység egyik városa, a 127-es/Körösnagyharsány- Vésztő- Gyoma/ és 128-as/Békéscsaba- Kötegyán- Vésztő- Püspökladány vasútvonal mentén fekszik. Vésztőről írásos emlék 1350-ből való. A község akkori neve „Vejzetheu” volt, ami a Sebes-Körös lecsapolatlan, eredeti medre mentén lévő kiterült, vízjárta, lápos tájon élő ember halászó életmódjához szükséges eszközt a „vejsze”-t jelölő szóból ered. A Körös-vidék sárréti részének egyik jellemző települése, népes nagyközség. A település gyökerei az Árpád-korba nyúlnak vissza, lakossága vélhetőleg a török időkben sem pusztult el teljesen. Határának nagyobb része az 1880-as években befejezett vízszabályozások óta került szántóföldi művelésbe. Vésztő belterületének ékessége az 1780-1797 között épült, késő barokk stílusú, karcsú tornyú, nagy belső térrel rendelkező, műemlék jellegű református templom. Közelében található Sinka István költő szobra és emlékkiállítása. 2001. július 1-jétől város.
A református temploma copfstílusban, 1873-ban épült. A toronyban berendezett kiállítás egyházművészeti kincseket, ruhákat mutat be.
A város egyre szélesebb körben ismert, tavasztól késő őszig látogatható nevezetessége a Szeghalom felé vezető út bal oldalán található Vésztő- Mágori Történelmi Emlékhely. A Sebes-Körös egykori medrének szeszélyes kanyargásával körülzárt természetvédelmi területen egymás mellett két különleges értékű, kilenc-tíz méter magas, kiterjedt halom áll. Az 1968-1982 között elvégzett régészeti feltárás eredményeként az országban egyedülálló látvány tárul a vendégek elé. Az egyik földhalomba vágott szelvény mintegy hatezer év egymásra rétegződött településnyomait, leletanyagát szemlélteti. Sikerült kibontani a táj 10-13. századi nagy hatalmú családja, a Csolt nemzetség Árpád-kori monostorának maradványait. A háromhajós bazilikával, szerzetesi cellákkal, belső udvarral rendelkező kolostort a 11-12. században emelték, igényes kőmunkákkal. A kolostor gazdag leletanyagát a később épített, hatalmas borpincében állították ki. Vésztő- Mágort számos szobor díszíti. Szent László lovas szobrát 1996-ban emelték. Külön parkban állnak az A1föld és különösen a Sárrét felemeléséért küzdő írók, költők, tudósok szobrai.