January 5th, 2010 3606 Szegedi kistérség
Algyő 5866 lakosú nagyközség a 47-es főközlekedési út és a 135-ös/Szeged-Békéscsaba/ vasútvonal mentén, Szeged mellett fekszik. A település 1997. október 1-jétől önálló.
A Szent Antal Plébániatemplom 1750-ben, barokk stílusban épült.
Deszk 3239 lakosú község a 43-as főközlekedési út és a 121-es/Békéscsaba-Kétegyháza-Mezőhegyes-Újszeged/ vasútvonal mentén, Szegedtől 4 kilométerre, keletre fekszik. 1490-ben Dezk néven említik először. A török hódoltságot túlélte;1746-ban kiszolgált szerb határőrök telepedtek itt meg. 1801-től a báró Gerliczy-család tulajdona. A szőregi csata során teljesen leégett, majd hamarosan újjáépült. Népességének már csak mintegy kilencede szerb nemzetiségű.
A klasszicizáló, később kibővített volt Gerliczy-kastélyban tüdőkórház működik, 10 hektáros parkjában értékes öreg fákkal és cserjékkel; ritka különlegesség az épület előtti kocsányostölgy sövény.
1859-ben emelték, a neogótikus római katolikus templom 1904-ben épült. Az oltárait, szószékét és a keresztúti stációkat tiroli mesterek faragták, az üvegablakok insbrucki műhelyben készültek.
A klasszicista görögkeleti szerb templomát.
Figyelmet érdemel az 1929-ben emelt mintaszerű községi típusiskola.
Dóc 827 lakosú község, Kistelektől délkeletre, 19 kilométerre fekszik. A volt Pallavicini uradalom területéből 1950-ben létesített kisközség. A határában települt középkori falu a török alatt elenyészett. Az 1760-70-es években szegedi dohánykertészek telepedtek meg és a kertészség rövidesen 5-600 lelkes kis faluvá fejlődött. Mai határában az uradalom több majort épített. Tájképi jelentőségű a Tisza-menti galériaerdő.
A petresi töltésen emlékoszlop jelöli az 1879. március 5.-i gátszakadást, amely után a Tisza Algyőt, Tápét és Szegedet elöntötte.
Domaszék 4169 lakosú község az 55-ös főközlekedési út mentén, Szegedtől 11 kilométerre, nyugatra fekszik. Az egykori Alsótanya Szegedhez legközelebb eső része az 5.214 hektárnyi területen fekvő Domaszék. Csak mint falu számít fiatal településnek, a tanyavilág több évszázados fejlődés eredményeként alakult ki. Ez a folyamat elválaszthatatlan Szeged és határa történetétől. A község elnevezése családi eredetű, már 1552. évi tized lajstromban szerepel a Doma család neve. A “szék” toldat a feudális Magyarországon közigazgatási egységet jelentett. A homoki szőlőkultúra fellendülésével egyre több tanya épül a területen. Újabb növényi kultúrák (paprika) terjedésével, a szegedi földek bérbeadásával ez a folyamat tovább erősödik. Másik lökést jelentett a szegedi árvíz általi pusztítás. Egyre többen telepednek le itt, megszüntetve ezzel a oly jellemző kétlakiságot. Erdei Ferenc írja: “túlfejlődött tanyás várossá” lett. A város műút építéssel, majd az alsótanyai vasút megindításával (1926) igyekezett magához kapcsolni a tanyavilágát.
Tanyai népiskolák már 1853-tól működtek a község területén, orvosi ellátás 1911-től van. 1949-től közigazgatási kirendeltség működött a területen, 1952. január 1-jén megalakult a községi tanács, önálló község lett. Kezdetben nehezen indult a “falu”. Az első 10-15 évben kevés betelepülőt vonzott, igazi fejlődése a 60-as évek közepétől indult meg. Egyre több beruházás valósul meg nagyrészt lakossági, tanácsi és önkormányzati pénzekből, illetve központi, állami támogatásból. Megépült a községháza, a törpevízmű a víztoronnyal, orvosi rendelő, iskola, óvoda, tornacsarnok, kiépült a gázhálózat, néhány utcában a szilárd burkolat, járda, jelenleg épül a szennyvízhálózat. Szeged iparosítása nem okozott jelentős elvándorlást. A város közelsége miatt a munkaerő-utánpótlást inkább ingázók biztosították. A mezőgazdasági termelés feltételének biztonságosabbá válása is stabilizációs tételként hatott. A szakszövetkezet megszűnésével ismét kialakulnak a kis magángazdaságok, aminek következménye az egyre gyakoribb tanyai építkezés.
Bojárhalmon egy fejedelemasszony öltözetének ezüst díszeit tárták föl, amelynek alapján a régészek először rekonstruálták a honfoglalás kori magyar női viseletet.
Kübekháza 1537 lakosú határközség Szegedtől 10 kilométerre, délkeletre fekszik a román-szerb-magyar hármashatár közelében. A Kübeck Károly bécsi kamarai elnökről elnevezett, szabályos utcahálózatú falut a kincstár 1844-ben alapította. Az odatelepült magyarság szinte teljes egészében szegedi gyökérzetű. 1851-ben svábok is kezdtek beköltözni. Földjük egy meghatározott részén a falubeliek dohányt tartoztak termeszteni. A haszonbérbe kapott földeket a XIX-XX. századforduló táján örökáron megszerezhették. A németek egy részét 1946-ban kitelepítették.
Főutcáján néhány eklektikus, vakolatdíszes oromzatú német gazdaház látható.
Röszke 3170 lakosú határközség, a jugoszláv-magyar határátkelőhelye az 5-ös és a valamikor megépülő M5-ös autópálya, valamint a 136-os/Szeged- Röszke/ vasútvonal mentén, Szegedtől délnyugatra, 10 kilométerre fekszik. Régészeti leletek alapján több, mint száz lelőhely bizonyítja a település lakott voltát. Közülük kiemelkedő, európai jelentőségű a Bálint néven ismert Nagyszéksósi avar lelet, melyet 1926-27-ben Móra Ferenc tárt föl, másolatai a szegedi múzeumban tekinthetők meg. A Ladányi-dűlő környékén feltárt két honfoglaló sír bizonyítja, hogy a honfoglalók kiemelt települése volt a Tisza mellékének ez a része. A “Tisza sor”-nál talált Árpád-kori templommaradványt és a körülötte lévő sírkertet a tatárdúlás rombolta le. A falu “fölvégén” található Rácz-köröszt (rácz temető) és a sok szerb eredetű név, (Osznovics, Polovics, Marinkovics és Szulcsán, stb.) továbbá a “rácok dűlője” bizonyítja, hogy a ma már elmagyarosodott dohány és paprika kertészek elődei itt szlávok voltak. Ha Röszke településtörténetét vizsgáljuk, azzal a sajátos tényezővel kell számolnunk, hogy 1950-ig nem önálló településként szerepel a korabeli írásos anyagokban. Jóllehet a település már 1730-ban megkapta királyi adománylevelét, de a terület nagy részét Szeged vagy polgárai használták. A község neve az első írásos emlékekben 1439-ben Rezke alakban szerepel. Kézenfekvőnek látszik a rez szóból való származtatás: ennek erdőbeli irtás a jelentése, melyhez később a ke kicsinyítő képző társult. Igazolni látszik ezt a feltevést az, hogy Szegedtől egészen Röszkéig a Tisza árterén terjedő nagy erdőségek faanyagából került ki a szegedi vár gerendázata, az alsóvárosi templom faanyaga és a híres szegedi hajóácsok is használták ezeket a fákat. 1730-31-ben a térképeken mint Reska szerepel, a XVIII. században pedig Reszke néven ismerhették a települést.
Sándorfalva a most 7807 lakosú nagyközség Szegedtől északra, 12 kilométerre, sakktáblaszerűen települt: a régi falu mellett az 1950-60-as évek óta új falurész alakul ki. A szegedi táj egyik legjobban fejlődő, az utóbbi években gyarapodó népességű települése. Az 1879. márciusában árvíz sújtotta Algyő lakóinak Pallavicini Sándor őrgróf 597 ingyen háztelket parcellázott birtoka ármentes homokhátságán, ahol évekkel azelőtt dohánykertészek éltek.
A szakrális népélet jeles emléke az út bal oldalán látható, késő barokk Nepomuki Szent János-szobor. Már Balla Antal 1778. évi térképe feltünteti, így a tájon legrégibb emléke a mártírhalált halt prágai püspöknek, aki az útonjárók, vízenjárók védőszentje. A megcsonkított kőszobrot a közelmúltban Kalmár Márton szobrászművész újította meg. A faluszéli útelágazásnál állt a szintén XVIII.. század végi “Romafő Csárda “.
Az I. Világháború után bontották el, helyén később gépállomás épült. Sándorfalva központja a nagyméretű, árnyas, lombos Szabadság tér, közepén a Szűz Mária tiszteletére szentelt, eklektikus római katolikus templommal (1882). Főoltárképe Szűz Máriát ábrázolja. A falait borító seccok a biblia jeles személyiségeit és a magyar szenteket örökítik meg (1945). A templom körüli kálvária stációinak domborműveit a pécsi Zsolnay- gyár készítette.
A Széchenyi utca felőli oldalon látható Petőfi Sándor és Arany János mellszobra. Mindkettő Kelemen Kristóf alkotása (1972, 1979), csakúgy mint a Szent István-szobor, mely a főtéren áll. Néhány utcában (Aradi u., Dózsa György u.) még találunk jellegzetes, századforduló táján épült házakat.
A falu neves szülötte Budai Sándor citerakészítő, a népművészet mestere. Alapítója volt az országos hírű helyi citera-együttesnek, csikófejes citeráin sokan játszanak, számos darabja külhoni gyűjteményekbe is eljutott. Sajátos naiv festményeit a kecskeméti Naiv Művészek Múzeuma és a szegedi Móra Ferenc Múzeum őrzi.
Ha a központból az 5-ös út felé indulunk, a falu szélén hamar kiérünk a sándorfalvi rétre, melyet tamariszkusz bokrok takarnak az út felől. Székaljnak is nevezik, hiszen mézpázsitos, sziki zsázsás, szikfoltos terület ez, ahol még költ néhány pár sziki lile, nagy goda, bíbic, piroslábú cankó, sárga billegető, s mezei pacsirta.Utunkon északra haladva, a dűlő utolsó háza - nádtetős, ma már roskatag - volt sok évtizeddel ezelőtt a “szentferenci csárda”. Szemben, az út túloldalán fakereszt látható: helyén valamikor Szent Ferenc kőszobra állt. Az 1970-es években Juhász Antal jegyezte fel a következő mondát: “A szentferenci csárdába betért egy juhászembör. Szűrét a csárda előtti szoborra terítette. Iszogattak, múlatták az időt. Esteledett, mire a juhász hazaindult. Hát nem találja a szűrt! Mérgében a kampósbottal leütötte a szobor fejét: Szent Ferenc, nem őrözted mög a szűrömet…” Az útszéli kereszt lábánál terméskő látszott ki a földből. A monda gyűjtője kiásta a követ. Kámzsás, barokk jellegű szoboralak törzse került elő. Törzsének felső része, feje hiányzott. Így hát a mondabeli eset megtörténhetett.
A falutól északra, a volt “Kővágói szőlőben” sok szegedi családnak van hétvégi kertje és “hobbitanyája”. A határ elnevezése arra utal, hogy - a szőlők telepítése előtt - itt réti mészkőre bukkantak, amit a középkorban templomok, középületek falazatába, utóbb a tanyaiak alapozáshoz, házaik lábazatához, csirkeitatónak és sok minden egyébre használtak. A szemléletes hasonlattal “darázskű”-nek nevezett réti mészkő a környéken Pusztaszer, Kistelek, Kiskundorozsma határában is megtalálható, “vágásával” a hatvanas évekig foglalkoztak. A hobbikertek második dűlőútján balra fordulva jutunk a Nádas-tóhoz, melyet korábban védelemre javasoltak, ám aztán homokbányászatba kezdtek itt, s az így kialakult két gödröt halastóvá, illetve stranddá alakították át - horgászási, csónakázási lehetőséggel. A csongrádi út jobb oldalán a sándorfalvi homokerdő már egészen Dócig elér, s azon túl a hantházi erdőben folytatódik. Itt is a Pusztaszeri Tájvédelmi Körzetben járunk - az erdészet földútjain sétálva gazdag gombalelőhelyeket fedezhetünk föl, ha értünk a válogatáshoz!
Az erdő észak-déli fekvésű, s párhuzamos a Tiszával, ezért a madárvonulásban is szerepet játszik. A vadászok apróvadas területként tartják számon.
Vadászházként működik ma az egykori Csikós-csárda, mely régen a szeged-pusztaszeri uradalmi út pihenőhelye volt.
Szatymaz 4280 lakosú község az 5-ös főközlekedési útvonal és a 140-es/Szeged- Cegléd- Budapest/ vasútvonal, valamint a valamikor tán megépülő M5-ös autópálya mentén fekszik, Szeged melletti Fehér-tó közelében. Szatymaz nevét 1676-ban említik először írásos emlékekben egy II. József –korabeli térképen a Szeged – Kistelek közötti postaállomás, ló-váltóhely neveként szerepel. Ma itt a Postakocsi csárda működik. A postaút mentén már a XVIII. század első felében számos állattartó és földművelő szállás épült, később a homokon szőlőt és gyümölcsöt telepítettek. Az 1880-as évektől a szatymazi szőlők a szegedi polgár családok kedvelt nyaralóhelyévé váltak. A település őszibarack kultúrája Európa hírű. Szatymaz 1950-ben vált önálló településsé, területe 5372 hektár, ebből belterület 170 hektár, zártkerti terület 227 hektár. Körülbelül 4000-en lakják, de a lakosság fele a külterületen él. A település széles utcarendszerű előkertes családi házas beépítésű sok zöld területtel. A település belterületén és a sűrűn lakott tanyás területen a közmű hálózat jól kiépített.
A településen jelentős a mezőgazdasági termelés: ezen belül a szántóföldi növénytermesztésen túl a szőlő és gyümölcstermesztés: őszibarack továbbá fóliás zöldség és virágtermelés. Szatymaz a Csongrádi borvidék része. Idegenforgalmi szempontból említést érdemel a Pusztaszeri Tájvédelmi Körzet fehér-tavi részén található madárrezervátum, madárfigyelővel, a Forráskút – Balástya út mentén lévő Enyingi –féle szélmalom és a kialakulóban lévő lovascsoport.
Szeged 168276 lakosú határváros, a Dél- Alföld legjelentősebb szellemi, gazdasági központja a 43-as, 47-es, az 5-ös és az 55-ös főközlekedési utak találkozásánál, a valamikori M5-ös és M43-as autópályák közelében. A helység a 135-ös/Szeged-Békéscsaba/, 136-os/Szeged-Röszke/ és a 140-es/Szeged-Cegléd-Budapest/ vasútvonalak gócpontja. Az évszázadok sodrásában a különféle népek és kultúrák egymást követték ezen a vidéken. A város a kereskedelem és az utazás központja, hiszen a Tiszába itt ömlik a Maros folyó. Lovat, fát és aranyat szállítottak ezeken az útvonalakon. A város nevének eredete mind a mai napig vitatott. Az egyik felfogás szerint Szeged neve „sziget” szóból származik, és annak az időnek az emlékét őrzi, amikor a település első lakói az árterületekből kiemelkedő szigeteket foglalták el. A másik változat szerint a városnév gyökere a szeg – sarok, kiszögellés – szónak képzővel ellátott alakja. Ezen a néven a város szegletet formáló fekvése értendő a Tisza nagy kanyarja mentén. Az első hiteles írásos adat a városról 1183-ból származik: III. Béla magyar király oklevelében Szeged a sószállítás központjaként szerepel. A tatárjárás 1241-ben elpusztította a települést, de újjáépült. A város védelmére kővárat emeltek. Szeged jelentősége növekedett, ennek egyik jeleként IV. Béla városi rangra emelte. A török uralom Szegeden 1543-1686-ig tartott. A polgárság elmenekülésével eltűnt a virágzó reneszánsz kultúra. A törököket az osztrák császár katonái űzték ki. III. Károly 1719-ben írta alá a királyi szabadságlevelet. Ez a nap 1990 óta „Szeged Napja”.
Szeged közismert, jellegzetes képe a XVIII-XIX. században alakult ki. Az szegedi papucs török eredetű, a paprikát a ferences barátok honosították meg. A város bérbe adott földjein jött létre a Szeged környéki jellegzetes tanyavilág, ahol jelenleg belterjes szőlő- és gyümölcstermesztés folyik. A város aktív szerepet vállalt az 1848-as forradalom idején. 1849-ben itt ülésezett a szabadságharc kormánya. A forradalom bukása után ismét visszaesett a város fejlődése, és csak 20 év múlva vett lendületet. 1879-ben ismét nagy csapás érte a várost: március 12-én a nagy árvíz majdnem a föld színével tette egyenlővé. A világ minden tájáról érkeztek adományok. Ez a pénz, és a szegedi nép akarata építette újjá a várost. A legtöbb adakozó városok emlékét a róluk elnevezett körútszakaszok őrzik: Berlini, Bécsi, Brüsszeli, Londoni, Párizsi, Római, Moszkvai körút. Szeged az Osztrák-Magyar Monarchia fénykorát tükröző palotáival, birtokaival vitathatatlanul Budapest után az ország második városa lett. A Trianoni békeszerződés Magyarország új határát Szeged közvetlen közelében húzta meg ezzel nagyban befolyásolva a város déli és keleti kapcsolatainak alakulását. Emellett azonban a 1920-as évek Szeged nagyarányú fejlődését hozták. Ide települt Kolozsvárról a Tudományegyetem, Pestről a Tanárképző Főiskola, és ide helyezte át székhelyét a csanádi püspök Temesvárról. Az áttelepült Egyetem erős tudományos és szellemi bázist teremtett. Rengeteg világhírű kutató, tudós élt és dolgozott itt. Közülük kiemelkedik a Nobel- díjas Szentgyörgyi Albert professzor. 1973-ban nagy tudományos előrelépés történt: Szegeden létesült Közép-Európa legnagyobb biológiai kutató intézete, a Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Biológiai Központja. Ez az intézmény, a József Attila Tudományegyetem Biológiai tanszékével közösen létrehozta a Bay Zoltán Intézetet, amely élen jár a biotechnológiai ipar szegedi meghonosításában. Munkájukat külföldön is nagy elismeréssel illetik.
1930-ban készült el a Fogadalmi templom, amelyet fogadalomból, az újabb árvizektől való megmeneküléséért építettek a város polgárai. A katedrális a városkép legjellemzőbb eleme, hazánk negyedik temploma, melyben ötezren férnek el benne. Öt harangja közül az egyik, a Hősök Harangja Magyarországon a második legnagyobb. Több mint tízezer síppal rendelkező orgonája Közép-Európában a legnagyobb, hangversenyek rendezésére is alkalmas. A Dóm előtti téren 1931 óta kisebb-nagyobb kihagyásokkal minden nyáron a Szegedi Szabadtéri Játékok előadásai láthatók. Emellett olyan kulturális események színhelye Szeged, amely méltó hírnevéhez: Szegedi Nyári Tárlat, Táblafestészeti Biennálé, Muzsikáló Udvar, Városházi Esték, Alternatív Színházak Nemzetközi Találkozója, Nemzetközi Néptánc-fesztivál. A kétévente megrendezésre kerülő Szegedi Ipari Vásár külföldön és belföldön is egyaránt nagy megbecsülést vívott ki magának.
A II. Világháború után elsősorban a határszéli helyzet miatt, lassan indult meg a város fejlődése. A hagyományos iparágak — fa-, paprika-, kenderfeldolgozás, szalámi-gyártás, kézműipar – mellé az 1950-es évektől újak települtek: textil-, kábel-, gumi-, és kozmetikai ipar. 1996 óta termel a szegedi szénhidrogén medence, amely Magyarország legnagyobb kőolaj- és földgázlelőhelye. Jelenleg is élénk a város gazdasági élete, több mint 5000 vállalkozás és majd 2000 vállalkozó működik Szegeden. A város folyamatos fejlődése a délszláv háború miatt megtorpant, hisz az embargó nemcsak az érintett országokat sújtotta, hanem azokat is, akik gazdasági, kereskedelmi kapcsolatban álltak velük, mint Szeged. Szerencsére a háború befejeződésével minden visszatért a régi mederbe. Ez a nyugalom már érezhető a város gazdasági, társadalmi és kulturális életében.
Tiszasziget 1638 lakosú határközség Szegedtől 5 kilométerre, délre fekszik. Korábbi neve Ószentiván. A temesvári bánsághoz tartozó területre a csanádi tiszttartóság 1746-ban szerbeket telepített 1783-ban a királyi kamarától megvásárolta Szeged városa, mire a szerbek átköltöztek a mai Újszentivánra, ezt a falut pedig szegedi magyarok népesítették be. A későbbi zsellérek kubikus munkával keresték hosszú időn át kenyerüket. Területén, közvetlenül a jugoszláv határ mellett fekszik
Térvár a maga kétszáz lakosával. Elsőként 1450-ben Therwar-ként említik. Az 1777-ben Szegedről érkezett magyar dohánykertész családok szinte egyedi településformát hoztak létre.
Vedresháza-pusztát Vedres István ármentesítette, majd 1808-ban szegedi dohánykertészeket telepített ide, magas színvonalú, kísérletező gazdálkodással. A gyönyörűen bontakozó falut az 1816. évi hatalmas tiszai árvíz tette tönkre egyszer, s mindenkorra. Tiszasziget területén található Magyarország földrajzi mélypontja: 76 méter.
Újszentiván 1653 lakosú határközség Szegedtől 2 kilométerre, délre fekszik. Első említése 1411-ből való: Zneth Iwan. Kezdettől fogva kisebb nemesi családok birtokolták. Magyar jobbágyok lakták a 17. század közepéig, amikoris elpusztult. 1783-ban Ószentivánról (Tiszasziget) ideköltözött a szerb lakosság. A XIX. század derekán Őscsanádról rajnai frank eredetű, jómódú németség települt be, példamutató istállózó jószágtartással. A Szegedről kirajzott dohánykertész, illetőleg bérlő, cselédsorban élő magyarság képezte hosszú időn át a legszegényebb réteget. Szinte napjainkig szigorú endogámiában él a falu három népe. Az utóbbi évtizedekben népessége gyarapodik.
Szerb pravoszláv temploma műemlék jellegű.
Zsombó 3236 lakosú község Szeged-Kiskundorozsmától északnyugatra, 7 kilométerre fekszik. 1950-ben Kiskundorozsma határából szervezték községgé.
Nevezetessége a XIX. században telepített, gazdag flórájú, turista úttal megközelíthető Zsombói erdő, benne az alföldi lápok megmaradt zsombéksásos részével. Zsombói tanyán élt Tombácz János (1901-1974), a szegedi táj híres mesemondója.
A Rózsa Sándor Csárda a hagyomány szerint a török időkben épült. Írott forrás először 1742-ben említi a Forrósombó-i csárdát, ahol a hagyomány szerint Rózsa Sándor is mulatozott. A csárda és környéke névadója a homokos talajú határtól eltérő vizenyős, zsombékos terület lehetett.