January 5th, 2010 3607 Szentesi kistérség

Árpádhalom 602 lakosú község Orosházától 10 kilométerre, északnyugatra fekszik.  Valahol a történelmi Magyarország a Kárpát medence közepe táján a Kórógyba ömlő Mágocs - ér bal partján alig tíz kőhajításnyira attól a helytől, ahol a Szalai tanyai hídnál belép Csongrád megyébe, állt valamikor Héthalom. Héthalmi dűlőnek nevezték ezt a karély formájú ormok sorát, le egészen a Sopáig és Kis Pál hídjáig, mert amikor először próbálták megszámlálni az ormokat soknak tetszett. Ismerős a kifejezés: hétrét görnyedni, a hétszázát, hetediziglen, hetvenkedni, stb. Valamikor kabalisztikus szám is volt a hét, de itt Árpádhalmán névadó lett. Az itt élő nép ajkán, csak sokat jelentett, hiszen összeszámlálni is nehéz volt. Legkönnyebb volt akkor, ha a legmagasabbra felmászott valaki és fölfelé és lefelé hozzátette még azt a hármat - hármat, ameddig ellátott. A hétről a honfoglaló vezérek Árpád, Szabolcs, Gyula, Örs, Kond, Lehel, Bulcs juthattak eszükbe azoknak a magyar elődeinknek, akik a legmagasabb halmot a vezérek fejedelméről, a négy évszázadig uralkodó Árpád ház névadójáról Árpád vezérről nevezték el. Elod unokája Álmos és Emese fia Levente, Tarhos, Üllő, Jutas és Solta apja, apja Fajsznak és Taksonynak, nagyapja Gézának és dédapja Szent István királynak. Árpád 907 - ig élt, I. István uralkodásának harmadik évében teremtette meg a keresztény magyar Államot, melynek ezredéves fennállását múlt évben ünnepeltük. Viharos száz év lehetett a 900-tól 1000-ig tartó, talán viharosabb az ezredéve, melyet mi apáink és nagyapáink éltek meg. Helyesen döntöttek tehát, a Mágocsi pusztai elődők, amikor Bach korszak vége felé 1863-ban az Árpád - halommal szemközti Mágocs - ér jobb partján kialakult puszta falut Árpádhalomnak nevezték el. Talán magának Szendrei Ignácnak Petofi apósának az érdeme, talán valamelyik polgárosult gondolkodású Károlyi grófnak, talán Nagy Áron uradalmi mérnöknek, aki később megalakuló község nevét az uradalmi térképre először felírta. Ma már nem tudni, de már ugyanolyan kísérteties és elgondolkodtató, hogy ezt az Árpádhalom nevű községet éppen 1956-ban a nekünk jutó viharos, XX. század magyar történelmének fókuszában szakították ki Nagymágocs határából és lett önálló községgé és 93,1 méterrel magasabban vagyunk a tenger szintjénél.  Ember nem járt még ezen a tájon, amikor a Mágocs-ér szalagja bekalandozta a vidéket, majd a mai csapdájába kerülve, hol megáradt, hol leapadt - évente többször is. Az uralkodó Észak-nyugati szél onnan lentről, a Jó tanya menti kiszáradt partjáról fel-fel terelgette a homokot. Év-tízezredek során alakult ki ez az orom, mely szalagszerűen követi az ér széllel szemközti bal partját. Füves puszta lehetett, őseink megtalálták a halban, vadban gazdag vízpartot és legelőnek a jó füves sztyeppet egyaránt. Legeltetve gazdálkodtak, a vizeken halásztak. A vizek mentén év mint év tavasszal felfelé terelték a friss legelők után, ősszel meg lefelé jöttek a téli szállásra. Itt éltek, itt haltak. Nagy családokban, zárt közösségben, ahol a családfő szinte királyi tiszteletben irányította népét. Bevándorló ősök nem is voltak oly vadak, mint egynémely régi és újabb ellenséges írók, őket csak rablók kalandjaik túlzott híréből ismerő szerzetes krónikások állítják. A természeti erők tiszteletén és imádásán alapult vallásuk, sokkal egyszerűbb, fejletlenebb és elégtelenebb volt, mintsem, hogy az értelem és a szív minden szükségeit és az anyagi és erkölcsi világfolyam titkait kibetűzni vágyó ész kíváncsiságát és a kebelnek a túlvilági élet, s hallhatatlanság utáni sóvárgásai kielégíthette volna. Egyik temetőjük az érparton felfelé Nagyszénás körül már részben napvilágra került, másikat talán még rejti a Mágocs-Lajosmajor Derek-Pappteleki erdő, innen csak szórványok kerültek elő, de a harmadikat és a Kórógy-Kurca-Tisza partjai felé megsűrűsödőket már feltárták Szentes-Borbás földön - Szegvár - Orom dűlőben. Nem ők voltak az őslakosok, előttük laktak germánok, még előbb a római korban letelepedett szarmaták és ezeknek az óriási halomnak, mint temetkezési helynek a népe - még annak előtte emelte ezeket a sírhalmokat. Soha nem építettek völgyre. Természetesen magaslatokat kerestek, itt az érparton sokat találtak és abba temették halottaikat. A rangos halottak fölé óriási dombot hordtak össze egy nagyjából kör alakú árokból, melynek a Nap delelése irányából úgynevezett “bejárata” volt. Esetükben ez éppen Siromfalu irányába esik, még ma is megfigyelhető, hogy egy kis szakaszon megszűnik a gyűrűs árok. Évekig hordhatták, primitív eszközökkel, talán egészen addig, míg a nagycsalád emlékezete kitartott. A Kárpát-medencében több ezer, Csongrád megyében majd félezer ilyen és többnyire kisebb halom van még ma is. Majdnem tizet régészeti eszközökkel sikerült feltárni és megállapítani, hogy majd minden embertörténeti kor képviseltetve van ezekben a földpiramisokban. Sajnos a sírrablók sem kímélték soha az ilyen helyeket. Az Árpád-halomnak titkát még nem sikerült megfejtenünk. Kevés ilyen szerencsés földpiramis van az Alföld keblén, mint ez a halom. Az uradalmi mérnökök még az egyébként egyenes-négyzetrácsos meliorációs rendszert is felborították miatta és a Szentetornya-Gádorosi bekötő utat a megye határon megtörték, a Medicsák tanyánál, felhozták majdnem a Dénes tanyáig, hogy egyenest neki futtathassák Árpád-halomnak - itt két ágra szakítva a sávot közrevegyék és ezáltal óvják a nagyüzemi gazdálkodás kártételeitől. Keletről nyugatra fut ez az út, miként honfoglaló elődeink jöttek. Árpádhalomnak vannak e halmon kívül még olyan értékei, melyekkel lehet kérkedni. A Szente-Mágocs birtokosoktól a Bór-Kalán nemzetségében Pósa fiakon keresztül Országh Mihály nádor és Ongor János korán át a Porkoláb-Keglevich családig. Soha sehol nem volt a Károlyi családnak olyan jól meliorált gazdasága, mint Szenrei idejében-alkalmasint a Mágocs-ér parti istállóban ringott Petofi Zoltánka /Sasfiók/ bölcsője is- és a XX. század elején itt kísérletezte ki Székács Elemér a róla is nevezett nemesített búzát. Ibyl Miklósnak sehol nincs fölépítve ilyen teljességében a major - és magtár - major rendszere. Mindezekkel és még a kis fagerenda-vázas templommal is, mely több mint 100 évvel ezelőtt épült, de későbbiek folyamán gróf károlyi Lajos kápolnává alakította át. A mai iskola és kultúrház épülete is ebben az időben épült és a Károlyi család vadász-kastélya volt.

Derekegyház 1794 lakosú község Szentestől 8 kilométerre, délkeletre fekszik. Ősmagyar falu volt a honfoglalás korától kezdve. Egyesek első birtokosának nevéből származtatják néveredetét. Dereg nevű tulajdonosa után az általa emelt templommal, mint összevont nevek alkotják. Ennek ellentmondani látszik, hogy a későbbi századokban miért nevezték “Dögegyháznak?” Az Árpádkori templom maradványát a múlt század elején még látták. A tatárjárást megelőzőleg semmi adat nincs a falu életéről. A tatárjárás végzetes volt a falu életére, fél évszázad kellett ahhoz, hogy a szeri Pósa- család népessé tudták tenni. A Pósafi család István nevű tagjával 1471-ben, férfiágban kihalt. A birtok az ősiség elvén visszaszállt a koronára. Számos földesura volt, többek között a Hunyadiak is. Általában Hódmezővásárhelyhez tartozott. Legnagyobb része puszta, csak kisebb része volt lakott terület. A falu életéről egy panasz kapcsán tudunk: 1499-ben az Ongor család panaszt tett a király előtt, hogy a szomszéd falvak / Dónáttornya, Királyság / 150 főnyi jobbágycsapata a határban elterülő Kórógyház nevű halastavat lecsapolták, halkészletét kifogták, sőt tetézték hatalmaskodásukat avval, hogy az itt élő derekegyházi halászok hálóit összeaggatták, kunyhóikat a bennük lévő halászati eszközökkel együtt elégették, a szembeszegülőket megsebesítették. A király elé terjesztett ügynek valószínűleg nem volt foganatja, mert két hónap múlva a derekegyháziak betörtek a donáttornyai határba, s rétjeiket lekaszálták. A sérelmek egész sorát követték el mindkét oldalról. A Kéktó nádasairól, mely addig Dónáttornya, Mágocs és Derekegyház közös használatára volt, a derekegyháziakat kitiltották. Az 1500-as évek elején a Jaksics család birtokaikon rácokat telepítettek le. Ezek voltak később is legtovább megmaradó lakosai a falunak. Az 1514. évi parasztlázadás a falut is elérte, veszteségeiből csak évek múlva lábalt ki. 1546-ban 6 lakott portája van a falunak, legnagyobb fele pedig elhagyatva állt, mert a török portyázások gyakran ismétlődtek. A törökök váratlan támadásai késztették a lakosságot, hogy védettebb helyekre költözzön át. Ennek eredménye volt, hogy 1553-ban az előző évi törtök háborúk hatására az elpusztult és elhagyott falvak között szerepel. Pestyéni Gergely országbíró kapta meg Vásárhely tartozékában Derekegyházát. Ebben az időben már névlegesnek tekinthető a földesúri jog. A török hűbérúr nem engedte, hogy a kevés jobbágytól még a magyar földesurak is beszedjék a követelésüket. A sok hadviselés, mely Gyula vára ellen irányult, mindig komoly veszteséget jelentett az éhínséggel küzdő jobbágylakosságnak. A királyi udvarban Ferdinánd király emberei a török befolyás ellenére is számon tartották a gazdátlan tulajdonokat. Ezekkel fizettek pénz hiányában. Zay Ferenc, a királyi naszádosok kapitánya hadiszolgálatainak jutalmául kapta Szentgothárdi János kancelláriai tanácsos barátjával együtt a derekegyházi határt. 1560-ig Telegdi Miklósnak is voltak Derekegyházán részbirtokai, de hűtlensége miatt Csanád megyei birtokait is elvesztette, melyhez a falut is számították. Az oklevélen a falu neve Deregegyháza, másként Dögegyháza szerepel. A falu a török uralom miatt részben elhagyott volt, amely rész pedig mégis jövedelmezett, Csáky Pál és Farkas testvérek tiszttartóinak irányítása alatt ált. Adózásilag Gyula várához tartozott. Mindenkor a gyulai kapitányok rendelkeztek a hódolt faluk jobbágyai felett. Ferdinánd király adománylevelének végrehajtásával Kun Balázst, Gyula várának várkapitányát bízta meg. Első teendője volt elűzni Gyuláról a birtokbitorló tiszttartókat, mert a török parancs miatt már ezek sem mertek a faluba lemenni. A falu élete a török adózáson kívül Gyula várának sorsával kapcsolódott egybe. Évente végzett adóösszeírások mindig a jobbágy erejének és munkájának a gyümölcsét kopasztották meg. Kerecsényi László gyulai kapitánysága alatt rég nem látott mértékben szaporodott a panasz. Az elmaradt zsoldokat és készkiadásokat mindenkor a falvakon szedte be az erélyes kapitány. A gyér lakosság a határnak alig egynegyed részét tudta megművelni. Adózásuk a termésre, állatállományra vonatkozott.  1551-ben tartott adóösszeírás szerint Derekegyház névleges birtokosai Tarczy Tamás, Zay és társai. A lakott részek összesen 6 portát képeztek, mely után 6 forint 60 dénárt szedtek be. 1566-ban Pertáf basa parancsára a Gyula ellen vonuló török csapatokhoz tartozó tatárok elpusztították a kis falut. A császáriaknak és Gyula várának teljesített adózásokról jól értesült török sereg vezetősége, ez volt a falu bűne. Gyula várának elfoglalásakor a közelben nem maradt egyetlen lakott helység sem, mert a magyar érzésű lakosság, még ha rác származású volt is, inkább a császári uralmat választotta, mint a török kizsákmányolást. Utolsó halvány vonása a falu feléledésének az 1572. évi török adójegyzék, mely 38 adózó lakóházzal van említve. A XVI. század végén megindított harcok újból hadszíntérré változtatták át a tiszai vonalat. Az 1596.-ban a falu végleg elpusztul. A régi lakhelyeire visszamerészkedett lakosság töredéke soha nem volt állandó lakó, mert félt az adószedőktől. A XII. század második felében a szomszédos rác telepek hatására néhány vállalkozó jövevény család megkísérelt fészket verni a régi falu helyén. Ezek között magyar nem volt, mert az ösztönös tartózkodás a rácoktól, nyelvben és szokásaiban azonos testvérei közé űzte a Tisza másik oldalára, vagy Vásárhelyre. Az első évek nyugalmassága bizalommal töltötték el a lakosokat. Minden adó fizetése nélkül éltek itt, míg Széll Mihály szendrői hadnagy erőszakkal jött zsarolni a lakosságot, hivatkozva a királyi adománylevélre és megerősítésre. Zay az utódok mellőzésével pontosan beszedte az évi adót, sőt 1642-től még birtokostársat is szerzett Széki Péter, szintén szendrői vitéz személyében. A terület újból puszta lett, melyet legelőnek használtak a mártélyi rácok. Puszta telek a neve az egyezségben, amely szerint részben a szentesiek bérelték Széki Pétertől évi 36 tallérért és 4 karmazsin csizma fizetségért, részben a mártélyi rácok 20 tallérért. A rácok hamarosan elmaradtak a fizetéssel és ezért 1650-ben a szendrői gyűlésen Széki eltiltotta a mártélyiakat a legelő használatától és kizárólagosan a szentesieknek engedte át. A hódoltság végső időszakában már szentesi és vásárhelyi jobbágyok használták legelőnek. Felszabadító háborúk után az évekig elhagyott pusztaság minden határjelével együtt embermagasságú fű és bozótok tengere volt, ahol ember csak nagy nehézségek árán tudott áthaladni. Kezdettől fogva a szegedi provizorátus hatáskörébe tartozott, itt volt nyilvántartva. A kamarai kiküldöttek többször jegyzékbe foglalták a puszta nevét és 1702-ig kezelték. 1702-ben a karlóczai béke körüli munkásságáért br. Schlick Lipót császári tábornok kapta a csongrádi uradalommal egy részében, míg a Békés megye felé eső negyedrész a kamarai igazgatás alatt maradt. Ennek eladományozása 1720-ban történt báró Harruckern György részére kiállított adománylevél szerint. Báró Schlick földesurasága alatt vásárhelyiek bérelték legelőnek évi cenzus mellett. 1722-ben gróf Károlyi Sándor vétel útján megszerezte báró Cchlicktől az egész uradalmat, így lett az előző idők gyakorlata szerint egyezség alapján a vásárhelyieké. Bár puszta volt, a Zay és Viczmándy örökösök igényperrel támadták meg Károlyi földesúraságát. 1732-től megszakítás nélkül folyt a hol békés, hol szenvedélyes pereskedés. A Harruckern családdal történt megállapodás szerint csak a fele illette a Károlyi uradalmat, amiről gróf Károlyi Sándor készségesen le is mondott. A pereskedés ideje alatt is az idetartozó puszta része legelő maradt. 1767-ig szerződésük volt a vásárhelyieknek évi 156 tallér árenda kialkudott bér mellett. A teljes összeg kifizetésével végérvényesen befejezték a hosszadalmas birtokpert. A vásárhelyiekkel kötött szerződést 1767 után már nem hosszabbították meg az egész pusztára. A nagyobbik felét urasági tehertől mentes, szabadon örökölhető birtoknak rendezték be 1765-ben. Nagy számban emeltek itt gazdasági épületeket a földesúr parancsára, akinek kedvenc tartózkodási helye is volt. A kétemeletes urasági kastély is igazolja, hogy gróf Károlyi és utódai nagyobb szabású uradalmi központnak akarták kiképezni Derekegyházát. A minden kényelemmel és díszítéssel pompásan felszerelt kastély kedvelt nyaralóhelye volt a grófi családnak . Népessége nagyon kevés, legnagyobb része gazdasági alkalmazott volt. Például az 1784-85. évi népszámlálás adatai szerint 9 lakóházban élt 17 család. Az összeírás pusztának jegyzi. A birtokot 1827-ben rendezték gróf Károlyi István és testvére gróf Károlyi Lajos között. Az előbbié lett Belső- Derekegyháza, utóbbié Külső- Derekegyháza, Lajosszállás, Lajoskedvi gazdaság és Lászlótelek nevű bolgár dohánykertészet. Az uradalmi gazdálkodás az úrbérválságig elég súlyossá tette a jobbágylakosság helyzetét. Annak megszűntével a polgáriasodásnak vált alapjává. A község Istvánmajor, Kenyeresmajor, Közkuti major, Ördöngős és Tompahát nevű részekből állt, tipikus tanyai település. 1935-ben Derekegyház és Nagymágocs községek hátárából alakult a vármegye újabb községe: Kiskirályság. Az addig Derekegyházhoz tartozó Kisujváros, Nagyujváros, Kiskirályság, Csereszentlászló, Ivánhegyes és Terehalom nevű határrészek 1668 főnyi lakossággal, 305 házzal az új községhez csatoltattak. Így a község lélekszáma az elcsatoláskor 1449 főre tehető. E lakosság tisztán magyar nemzetiségű, felekezeti szempontból túlnyomó többségben római katolikus vallású, rajtuk kívül a református egyháznak van kb. 200 híve. A római katolikus hívők anyaszentegyházat alkotnak, amely a váci püspökséghez tartozik, 1860-ban Nepomuki Szt. János tiszteletére épült. A református hívek lelki gondozását a szentesi lelkészek látták el.

Eperjes 668 lakosú község Szentestol északkeletre, 26 kilométerre, Békés megye határánál. Több pusztából alakult 1935-ben Kiskirályság néven. A községet alkotó puszták közül Kiskirályság és Újváros a középkorban népes helységek voltak. Kiskirályság nevét Mátyás király iránti tiszteletből kapta, annak emlékére, hogy Szilágyi Mihály egy birtokvitát követően Hunyadi-birtokra telepítette át az általa lerombolt Zeleméres falu lakosságát. A XV. század végétől a margitszigeti apácák birtoka. Az 1552. évi török pusztítást még kiheverte, de 1596-tól több mint kétszáz éven át pusztaként említik. A kiskirálysági puszta a XIX. században gróf Károlyi István birtoka, melyet szentesi taksás jobbágyok béreltek földesuruktól az örökváltságig (1837). A taksát nem a jobbágytelek nagyságának arányában fizették, hanem a kialkudott összeg szerint. Határában, Csereszentlászlónál jelentős ipartelep alakult 1921-ben: a Szegedi Kenderfonó Rt. kenderkikészítő gyára, amely a közelmúltig a kenderföldolgozó ipar fontos, kiemelkedő központjának számított. Maga a község a II. Világháború után települt, korábban a lakosság 80 százaléka tanyákon élt. A Kiskirályság nevet 1954-ben változtatták Eperjesre. Címerében Szilágyi Mihály címerének motívuma és a királyi alapítást jelképezo korona látható. A határbeli szikeseken mindig jelentős volt a juhtenyésztés. Az 1980-as években országos juhászversenyeket szerveztek, amelyek mindig sok érdeklődőt vonzottak.

Fábiánsebestyén 2282 lakosú község a 147-es/Kiskunfélegyháza-Orosháza/ vasútvonal mentén Szentestől keletre, 16 kilométerre fekszik. Első lakói minden bizonnyal az 1280-as hódtavi csata után letelepített kunok voltak. Nevét XIII. században épült, Szent Fábián és Szent Sebestyén vértanúk tiszteletére szentelt templomáról kapta. A XV. század második felében már népessé vált falu a Hunyadi-, majd az enyingi Török-család birtoka. Az 1552-es török támadás érzékenyen érintette, s az 1596-os török-tatár pusztítást már nem is élte túl. Még 1852-ben is pusztaként szerepel, ettől kezdve települ be kizárólag magyarokkal. A két háború között a Rosenthal Adolf birtokolta Jánosmajor modernül fölszerelt gazdasága és két négyhengeres motorosmalom érdemel említést. Ez idő tájt még tipikus tanyai település, úgynevezett pusztaközség, a későbbiekben fokozatosan csökkent a külterületi népesség aránya.
A község központja a Szabadság tér, itt találjuk a polgármesteri hivatalt, a többi közintézmény nagy részét és szép szobrokat, emlékműveket. Az orvosi rendelő előtti nőalak Tóth Valéria alkotása, a mackókat Samu Katalin faragta kőbe, a II. Világháborús emlékmű alkotója Návay Sándor.
A község Árpádházi Szent Erzsébet tiszteletére szentelt temploma a Honvéd utcában 1932-ben épült.
Becses népi műemlék a falutól három kilométerre lévő Cserna-féle szélmalom, melyet a gádorosi úton közelíthetünk meg.
A községtől nyugatra, négy kilométerre, a Kórógy-ér közelében, kis dombon áll a hajdani falu Puszta-templomának romja. A szentesi úttól mintegy 500 méterre, északra található, legkönnyebben a sertéstelepen keresztül engedéllyel közelíthető meg.
A trágyaszikkasztó tavakat ritka madarak vették birtokukba: gólyatöcsök, gulipánok fészkelnek a táplálékban bővelkedő, háborítatlan vizeken. A téglából épült, körülbelül két méter magas rom az egykori templom délnyugati támpilléres sarokfala.
Május eleji rendezvénye a községnek a Lovasnapok, májusfaállítással, versenyekkel.

Nagymágocs 3438 lakosú nagyközség Orosházától északnyugatra, 13 kilométerre fekszik. Először 1426-ban Magoch-ként említik, nevét első birtokosáról, a Szente-Mágocs nemzetségről kapta. Az 1596. évi tatár pusztítás Mágocsot is megsemmisítette. A pusztán elsősorban a vásárhelyiek legeltettek, majd a vásárhelyi uradalommal a gróf Károlyi-család birtokába jutott. 1827-ben Külső-Derekegyháza-ként gróf Károlyi Lajos tulajdona. Lajosszálláson a XIX. század első felében az akkori viszonyok között korszerű szeszgyárat építettek, melyet juhmosásra is használtak.  A középkori Mágocs monostorát a XIX. század közepén bontották el, az uradalmi gazdálkodás kiépítése miatt. A két Világháború között még úgynevezett pusztaközség: lakói majorokban, tanyákon éltek. Csak az ezt követő házhelyosztás után kezdtek egy helyre tömörülni.
A Mágocs-ér mellett álló, U-alaprajzú, középrizalittal hangsúlyozott, emeletes, volt Károlyi-kastélyt gróf Károlyi Imre építtette 1896-1897-ben, eklektikus-neobarokk stílusban. Most kastélyotthon, s megtekinthető. Negyven hektáros, arborétumszerű parkja a kertművészet remeke, ritka fenyőfélékkel, a tiszafa és a tuja változataival, őstölgyekkel, platánokkal. A parkot díszítő, évszakokat jelképező, XVIII. századi szobrok valószínűleg a szegvári kastély mellől származnak. A környezet festői hangulatát fokozza a 10 hektáros tó is, túlpartján pihenővel. Esténként a szarvasbogarak rajzását is megfigyelhetjük. A tó felőli oldalon, az épület előtt a Szabin nők elrablása a témája a barokkos szoborcsoporttal díszített szökőkútnak. A műkő másolat eredetije osztrák területen lehet. Az épület főbejárata előtt kedves kis szobor, a Halas fiú márványfigurája fogadja a látogatót. Érdemes szemügyre venni a kastély belső tereit, az előcsarnokot, a télikertet, a könyvtárszobát és a szalont. A park bejáratával szemközt álló három szintes, zabsilós magtár (1856, Ybl Miklós) érdekessége, hogy belseje kizárólag faszerkezetű. A park sarkában látható, neoromán stílusú római katolikus templom (1883, Bachó Viktor) szép üvegablakai Katzmann Ede műhelyéből valók.

Nagytőke 513 lakosú község a 45-ös főközlekedési út és a130-as/Szolnok-Hódmezővásárhely-Makó/ vasútvonal mentén, Szentestől északra, 8 kilométerre fekszik. Az Ond vezértől származott Bor-Kalán nemzetségnek egyik hajtása, Tőke úr adta nevét a letelepült falunak. Az 1488-ban említett Thenke helység területét a középkorban átszelte az országos jelentőségű Nagyaradi út, amely állítólag Aradtól Bécsig vitt. A török és tatár dúlások miatt 1599-ben végleg megsemmisült, halmon álló, kis templomának romjai még sokáig álltak. 1721-től Szentes lakói bérelték. A vízivilág ereit az ármentesítéskor medrekbe terelték, a legjelentősebb a Veker-érbe torkolló Tőke-ér. A XIX-XX. századfordulón Szentes 32 határrészének egyike, megőrizte a középkori falu nevét. Nagykiterjedésű tanyavilágát iskolák, olvasókörök szolgálták. A mai Nagytőke község a II. Világháború után épült a vasútállomás közelében, nem messze a Rác-Tőke-Halomhoz. 1949-ben még lakosságának zöme, külterületen élt. 1952 óta önálló közigazgatású település.

Szegvár 4917 lakosú nagyközség a 130-as/Makó-Hódmezővásárhely- Szolnok/ vasútvonal mellett fekszik. Mindszenttől 8 kilométer után érkezünk Szegvárra. Szegvár a “vizek faluja”: területén folyik keresztül a Kurca és a Kórógy-ér. A község közepén lévő Kórógy-tó a település kellemes színfoltja. Szegvár és környéke valóságos horgászparadicsom. A vadregényes ártéri erdővel körülvett Tisza-holtág három kilométerre van. A gazdag vízivilágnak köszönhetően Szegvár és környéke már az újkőkorszakban lakott terület. A községtől északra, a Tűzköves nevű határrészen feltárt újkőkori település leleteinek egy része a helyi falumúzeumban tekinthető meg. Az ártéri mocsárból kiemelkedő magaspart azért kapta a “Tűzköves” nevet, mert már a középkorban is feltűnt, milyen sok kovapengét lehet találni az Alföld homokvidékén. E pengéket tűzcsiholáshoz használták. Készítésük idején azonban (i.e. IV. évezred) ezek sarlók, fűrészek, fa- és bormegmunkáló eszközök részei voltak. A kőkori falu nevezetessége Európa legrégibb, két hatalmi jelvénnyel ábrázolt istenszobra. A Sarlós Isten, melynek arcát lapos maszk fedi, talán az olymposi Pantheon egyik alakjának, Zeusz apjának legkorábbi, eddig ismert ábrázolása. Sajnos, az 1950-60-as években a világértéket is képviselő település fölé szarvasmarha istállókat és silókat építettek - hallatlan értéket pusztítottak el. Az előkerült leletek részben a szentesi, részben a Magyar Nemzeti Múzeumba kerültek. A XII. századtól a XVI. századig Szeg-nek (Zeegh) említik a települést. Ezen a Kurca kiszögellése, nagy kanyarja értendő, amely U-alakban övezi a falut. A XVI. század elején Dóczy János - II. Ulászló főkamarása - a falu birtokosa, aki a Kurca partjára erős fallal övezett kastélyt építtetett. Ettől kezdve Szegvár a neve. A kastélyerőd alapfalait és pincéjét az 1980-as években Vörös Gabriella, a szentesi múzeum régész-igazgatója föltárta, remélhetőleg a jövőben bemutathatók lesznek a romok is. A vízparton látható várszerű fal a Károlyi-kastélyhoz tartozhatott. A XVIII. század elején Szegvár és környéke gróf Károlyi Sándoré lett, aki a mai Heves és Nógrád megye területéről jobbágycsaládokkal telepítette be a falut és új kastélyt építtetett. 1730-ban kastélyát vármegyeháza céljára ajánlotta fel, de a megyeszékhely holléte csak 1776-ban dőlt el Szegvár javára. A nagy múltú Szegvár gazdag, népi építészeti emlékekben és hagyományokban. XIX. századi parasztházak a Kápolna és a Kórógy utcában maradtak fönn. S hogy ezeket fölmutassa, számos tanyai és falusi szálláshellyel várja pihenésre, kerékpározásra, lovaglásra, horgászásra, csónakázásra vágyó látogatóit. A falu központját, a Kossuth teret a névadó politikus 1992-ben készült mellszobra (Tóth Sándor) és a Szentháromság-szobor díszíti. A II. Világháború emlékművének alkotója Tóth Béla (1995). Az egykori, Kossuth téri vármegyeháza, a volt Károlyi-kastély 1725-1727 között épült barokk stílusban. Udvari árkádos része később készült. A lépcsőház és a földszinti ablakok kovácsoltvas rácsai korabeli, szép munkák. Az udvaron hajdan emeletes börtönépület állt, ahol a vármegyei bíróság által elítélt rablók, betyárok töltötték büntetésüket. 1910-ben bontották le. Az egykori gazdasági épületeket a XX. században részben átalakították. Az egykori megyeháza nemrég még óvoda és nevelőotthon volt. Nem messze a közelmúltban feltárták a Dóczi-udvarház alapfalait és boltozott pincéjét. A Hunyadi utcán a Kurca hídjához érkezünk. A hídfő bal oldalán álló Nepomuki Szent János-szobor 1795-ben készült későbarokk alkotás. A hídról jól látható a vármegyei börtön XIX. századi téglafalának maradványa. Egy, a múzeumban őrzött, 1909-bol származó festmény még épnek ábrázolja.
A Hunyadi János utca jobb oldalán találjuk a falumúzeumot. A XVIII. század végi oszlopsoros, nádtetős épület a Károlyi grófok uradalmi ispánjának háza volt. A tárgygyűjtést a szegvári születésű Jaksa János tanító kezdte az 1848/49-es szabadságharc centenáriumára szervezett országos gyűjtés keretében. A szépen gyarapodó gyűjteményt 1955-ben falumúzeummá nyilvánították. A múzeum kiállítása az újkokori, úgynevezett Tűzköves határrész legszebb emlékeivel kezdődik: a mindennapi élet tárgyi eszközei mellett a híres agyagszobor, a “Sarlós Isten” másolata és egy korabeli lakóház berendezésének rekonstrukciója is látható. Kitüntetett helyet foglalnak el a szegvári Kossuth-kultusz tárgyi emlékei. A nagy államférfi Szegváron is tartott toborzóbeszédet 1848. október 1-én és 1867-ben a falu díszpolgárává választották. Erre emlékeztet 1867. április 9-én dedikált fényképe és Gracza szobrászművész 1908-ban készített Kossuth-mellszobra. A kiállítás nagyobb része a hagyományos népélet sajátosságait tárja a látogató elé. Az egykori szabadkéményes pitvar a múlt századi parasztkonyha hiteles környezetét, edénykészletét mutatja be. A tejesköcsögök, lekváros-fazekak, pálinkás-butykosok, butellák, korsók részben helyi tálasok, részben szentesi és hódmezovásárhelyi fazekasok készítményei. A falumúzeum leglátványosabb része a szegvári parasztszoba. A gerendás mennyezetű és agyagpadozatú, volt ispánlakás életszerű környezete a szegvári parasztok XIX. századi bútorainak, berendezési tárgyainak. A virágmintás, tornyos nyoszolya, a sarokpad, a fúrott lábú székek mellett látunk itt XIX. századvégi sublótot, rajta dohánytartóval s szakrális emlékekkel, findzsákkal, bögrékkel, tálakkal. Külön teremben kaptak helyet a kendertermesztés és -feldolgozás eszközei és a pásztorok használati tárgyai: lóbéklyók, kolompok, fakulacsok, a szőrtarisznya és egy borduda faragott kosfeje. A népélet tárgyi emlékeit Bartucz Lajos professzornak, a falu szülöttének 1910-ben készített fényképei egészítik ki a szegvári kubikosról, iskolás gyermekekről és az egykori falusi bíróról.
A Dóczy-udvarház régészeti leleteit bemutató kiállításon reneszánsz faragványok, bélyeges téglák, vaseszközök, rekonstrukciós rajzok, régi térképek, ábrázolások láthatók.
A múzeum szomszédságában álló római katolikus templom 1737-ben épült, de támpilléres szentélye még középkori. Tornya 1753-ból való. Oltárképe Szűz Mária születését ábrázolja. A klasszicizáló keresztelőkút és a padok 1790-ben készültek. XVIII. századiak a templommal szemben álló, volt tiszttartó házak.
A falu széli Sporttéren a 1960-as években helyreállított szélmalom látható.

Szentes 31641 lakosú város Csongrád megyében, a Tisza és a Körös folyót összekötő Kurca csatorna partjai, valamint a 45-ös és a 451-es főközlekedési utak mentén terül el. A települést érintik a 130-as/Makó- Hódmezővásárhely- Szolnok/ és 147-es/Kiskunfélegyháza- Orosháza/ vasútvonalak. A környék a jellegzetes alföldi táj képét mutatja. Szentes város ősidők óta lakott hely. Az első ember körülbelül hétezer évvel ezelőtt telepedett meg a mai város helyén, a Kurca vízmentes szigetein. A honfoglaláskor Ond vezér népe költözött erre a tájra. A létrejött település kun és tatár betörések következtében többször elpusztult, de mindannyiszor újraéledt hamvaiból, elsősorban a Tiszán átvezető böldi rév stratégiai és kereskedelmi súlya miatt. Nevét a Szente-Mágocs családról kapta, SCENTHUS alakban 1332-ben jelent meg először egy oklevélben. A török hódoltság idején, 1564-ben I. Ferdinánd király adománylevele már mezővárosként említette, rövidesen azonban ismét elpusztult. A török kiűzése után előbb kincstári birtok lett, majd a báró Harruckern család tulajdonába került. 1730-ban városi és vásártartási jogot kapott. Ekkor jelent meg a város pecsétjén, később címerén a pálmafa-szimbólum, amely  a szentesi nép szívós élni akarását és örökös megújulását fejezi ki. A XVIII. század és a XIX. század eleje a folytonos gyarapodás időszaka volt. 1836-ban a város úrbéres lakossága örökváltsági szerződést kötött földesuraival, biztosítva ezzel a polgári fejlődés lehetőségét. A kiegyezés körül és után, noha a környék alapvetően mezőgazdasági jellegű maradt élénk iparosodás indult meg. Gőzmalmok, fűrésztelepek, téglagyárak épültek. Szentes 1878-ban Csongrád vármegye  székhelye lett, és ezáltal felgyorsult a városiasodás. Az I. Világháborúig lezajlott a Tisza teljes ármentesítése. Új középületek –Vármegyeháza, Városháza, Bíróság – épültek. Megépült a vasúti Tisza-híd is a szilárd burkolatú utcák, és csatornák mellett. Ezzel a nagyszabású munkálatokkal összefüggésben erős vállalkozói és értelmiségi, illetve ipari és földmunkás rétegek alakultak ki. A két Világháború között a gazdasági növekedés lelassult, viszont jelentős fejlődés következett be a művelődésben és a társadalmi életben. A város természetes fejlődését a II. Világháború szakította meg. 1945 után a gazdaság újjáépítése viszonylag gyorsan lezajlott, ám az ezt követő években a gazdaság, a társadalom és a kultúra elszürkült. Változást az 1956-os forradalmat követően a mezőgazdasági kollektivizálás és a központi ipartelepítési politika hozott, hiszen ezek hatására figyelemre méltó eredmények születtek  A város mezőgazdasági és ipari termékei keresettek lettek a keleti és a nyugati piacokon egyaránt.
A református templom a XVIII. században klasszicista stílusban, a lelkészlak 1836-ban épült.
A Szent Anna római katolikus templom klasszicista stílusban 1847-ben épült.
A görögkeleti templom copfstílusban 1786-ban épült.
A volt Károlyi-kastély késő-klasszicista stílusban 1840-ben készült.
A Koszta József Múzeum a festő életművét mutatja be. A város és környéke rendkívül gazdag régészeti emlékekben. A közeli Tűzkövesen találták az újkőkori tiszai kultúra legjelentősebb idolját, egy égetett agyagszobrot, a „Sarlós Isten”-t. Leletekben gazdag időszak a népvándorlás kora is. A germán népcsoportba tartozó gepidák által alapított királyság tárgyi emlékeit, főként ékszereket és fegyvereket őrzi az előzőekben említett múzeum.
Geotermikus energiában Közép-Európa leggazdagabb vidéke, 32 termálkút működik, amelyek 1700-3250 méter mélységből hozzák felszínre a 70-96 Celsius fok hőmérsékletű, gyógyhatású vizet. Ez a hatalmas energiaforrás meghatározó a környék mezőgazdaságára, iparára, kultúrájára.
A Tisza holtágai, árterületei és a szikes puszták, legelők élővilága miatt Szentes kiváló apróvadas vadászterület, sőt az itt élő őzállomány is messze földön híres.