Archive for the ‘Békés’ Category
Bucsa 2518 lakosú község Karcagtól 17 kilométerre, délkeletre fekszik. Két tájegység, a Nagy-Sárrét és a Nagykunság, valamint Békés, Jász- Nagykun- Szolnok és Hajdú- Bihar megyék találkoznak a határában. A települést átszelő 4206. számú közút jelenti a kapcsolatot az országos úthálózathoz, mely a falutól 13 kilométerre csatlakozik a 4. számú főközlekedési úthoz. A falu a Sárrét- csatorna partján fekszik a Hortobágy .- Berettyó főcsatorna közelében. A lakossága túlnyomórészt a mezőgazdaságból kíván megélni.
A községbe látogatókat szép, rendezett falukép fogadja. A település környéki erdők, a Hortobágy – Berettyó és a Sárrét kellemes kiránduló- és horgászhelyeket biztosít a természet és a vizek szerelmeseinek.
Dévaványa 8890 lakosú jellegzetes alföldi kisváros, mely Békés megye északi részén helyezkedik el a Nagykunság és a Nagy – Sárrét találkozásánál. Közigazgatási határai egyben Békés és Jász- Nagykun – Szolnok megye határai is. A települést három folyó veszi körbe, ezek a Berettyó, a Kettős- és a Hármas- Körös. A helységet érinti a 127-es/Gyoma- Vésztő- Körösnagyharsány/ vasútvonal is. A feltárt régészti leletek bizonyítják, hogy a település évezredek óta lakott volt, s az első írásos emléke az 1330-as évekből származik. A település neve Jana falu, majd 1334-ben Vana néven szerepel. Ekkor Dévaványa Békés megyéhez tartozik, de Luxemburgi Zsigmond király 1422-ben Heves megyéhez csatolta. A XVI. század elejére már a térség egyik legjelentősebb települése. Egy 1528-ban kiadott, hazánk településeit ábrázoló térképen is megtaláljuk Wama névalakkal. A század közepére eléri a török behatolás, melynek nyomán az egész Délkelet-Alföld török uralom alá kerül. A másfél évszázados török uralom következtében aprófalvak tömege tűnt el. Az életben maradt lakosság a nagyobb biztonságot nyújtó, kiváltságosabb településekbe költöztek, létrehozva az alföldi településszerkezetet máig meghatározó mezővárosi hálózatot. Viszonylagos védettséget élvező helység volt Ványa is, hiszen mint szultáni, úgynevezett khász birtok, lakosai a török császár jobbágyainak számítottak, így részben mentesülhettek a helyi hatalmasságok kizsákmányolásától. Erről tanúskodik Mehmed gyulai bég “patens levele” (oltalomlevele) 1600-ból. Mint khász várost, Ványát is a gazdasági fellendülés jellemezte. Ennek jele egyrészt, hogy a település lakosai hosszabb ideig képesek voltak elviselni a kettős, illetve többszörös adóztatást, másrészt hogy a település Heves és Külső-Szolnok vármegye XVI-XVII. századi jegyzékeiben csakúgy szerepel, mint a török adólajstromokban. A XVI. század második felében Ványa már a vidék legnépesebb helységeinek egyike. Az egész hatalmas szolnoki szandzsák harmadik legnagyobb települése. Ekkor már magyar és török iratok is gyakran városnak nevezik. Heves vármegye jegyzékében 1613-ban, mint “Vannia varassa”, 1618-ban pedig mint “Oppidum Vanya”, azaz Ványa mezőváros szerepel. A település jogállása tekintetében egyértelműen fogalmaz “Sakszuvár volt Boszniai Mir Mirán”, aki egy levelében szintén városként említi a települést. A XVII. század a ványai jobbágyságnak a gazdasági megerősödést és a földesúri terhek levetését jelentette. A hódoltság ideje alatt alakult ki az a református köznemesi réteg, amely hosszú távon meghatározta a község fejlődését. A ványai nemességről 1621-től kezdődően vannak adatok. Heves és Külső-Szolnok 1647 évi adóösszeírásában a 67 nemesből 14 Ványán lakott, akik az egész kettős vármegye legnépesebb együtt élő nemesi tömbjét alkották. Az 1650-es években végbement önmegváltással a jobbágyok örök szabadságot kaptak, s sokan armális nemességet szereztek. 1693-ban egy tatár sereg kifosztotta a községet, lakóinak egy része 1694-ben a Borsod megyei Tiszabábolnára menekült. Dévaványának A török hódoltság megszűnésével megkezdődhetett a falusi lakosság visszatelepülése. A rövid békeidőszakot a szabadságharc 1703-as kirobbanása törte meg. A tartós béke a Rákóczi szabadságharc befejezése (1711) után köszöntött a községre. A község nemesi származású lakosságának nagy száma miatt is kiemelkedik a térség településeinek sorából. Heves megye 1711. évi összeírása a községet ismét “Oppidum Ványa”, azaz Ványa mezőváros címmel illeti. A családok közül a legtöbbnek neve már a XVI-XVII. századi összeírásokban is megjelenik, vagyis Dévaványát a korábbi lakói telepítették újjá, lakosságának kontinuitása a XVI. század második felétől bizonyítható. 1723-tól nevezték a települést, a mai területén valamikor négy helység állt: Wanya, Ecseg, Kérsziget, Varsányegyház. 1753-ban az elzálogosított határ megváltása következtében a ványaiak csupán házaikat és szőlőiket tarthatták meg, minden más javadalmuk visszaszállt az uraságokra. Ezzel mint „taxás nemesek „ maguk is földesúri befolyás alá kerültek, s a határ további használatáért évente megújított szerződés értelmében bérleti díj (taxa) fizetéssel tartoztak. Ettől kezdve gyorsan emelkedik a betelepülő parasztok lélekszáma. 1769-ben az akkora már nagy számban betelepülő adózó, elsősorban pásztorokból és parasztokból álló lakosság létrehozta a saját közigazgatását: a működő nemesi tanács mellett megszervezték a paraszt tanácsot. Bár már a XVII. században is illették oppidum névvel, Dévaványa hivatalosan csak 1774-ben kapott mezővárosi rangot, s azt 1872-ig meg is őrizte. A római katolikus egyház helyi közösségének 1793-as megalakulásával megszűnt a református egyház kizárólagossága. A XIX. század első felében Dévaványa vált egy nagyobb területet átfogó izraelita hitközség székhelyévé.
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc ideje alatt néhány hétre Dévaványa lett Heves megye “székhelye”, ugyanis a menekülő vármegyei adminisztráció itt talált menedéket. A településen tartották az utolsó megyegyűléseket is, s itt értesültek a világosi fegyverletétel híréről. A vármegyei törvényszék utolsó ülését is Dévaványán tartotta. A szabadságharc leverését követő közigazgatási átszervezések során különválasztották Heves és Külső-Szolnok megyéket, Dévaványát pedig az összevont Békés-Csanád vármegye szeghalmi járásához csatolta. A járási összeírás szerint 1854-ben Dévaványa 8165 lakosú. Az 1871. évi XVIII. törvénycikk választás elé állította a mezővárosokat a tekintetben, hogy vállalják-e a rendezett tanácsú várossá alakulást, annak minden anyagi terhével együtt, vagy a kisebb terheket jelentő “nagyközség” rangot választják. Dévaványa sok más mezővárossal együtt nem tudta vállalni a rendezett tanácsú városi státust, s 1872. áprilisában az addig minden tekintetben városi jellegű település nagyközséggé alakult. Az 1876. évi XXXIII. törvény értelmében Külső-Szolnok tiszántúli részéből, valamint a Jász és Nagykun kerületekből Szolnok székhellyel megalakult Jász-Nagykun-Szolnok vármegye, s Dévaványát ezen új vármegyéhez csatolták. Az új vármegye 1879. évi kiadványában a község területe 54370 katasztrális hold, lakosainak száma 10626 fő. 1920-ra a község területe 54546 katasztrális holdra nőtt, lakosainak száma elérte a 14768 főt. A XIX-XX. századfordulón a lakosságszám gyarapodása jelezte Dévaványa népességvonzó- és megtartó képességét, amit mindvégig megőrzött. A polgárosodást a kereskedelem, a szolgáltatások bővülése, a civil szervezetek növekvő száma is elősegítette. Az egyletek száma az 1920-as évekre jelentősen gyarapodott: a Gazda Szövetség, a Római Katolikus Népolvasó Egyesület, az Iparos Olvasókör, a Tőkerészi Olvasókör, a Munkások Önképzőköre, a Népolvasó Egylet, a Földművelési Olvasókör, a 48-as Olvasókör, a Dévaványai Kaszinó valamint az Iparos Dalárda. A település gazdasági gyarapodását jelzi, hogy 1925-ben 157 iparos dolgozott Dévaványán, s a község emellett gépjavító műhellyel és három gőzmalommal is büszkélkedhetett. A kor helyi pénzintézetei: a Dévaványai Takarékpénztár Rt., illetve a Dévaványai Hitelszövetkezet. Az újjáépítés éveit az erőszakos kollektivizálás és az államosítások váltották fel, ami Dévaványa esetében egybeesett a község tudatos visszafejlesztésével. A település “mostohagyermekként” történő kezelésére példa, hogy 1945-ben visszaminősítették nagyközségből községgé, s a nagyközségi címet csupán 1970-ben szerezte vissza. A nagyközség öntudatra ébredése a nyolcvanas évek közepén kezdődött, ami nem kis mértékben a vezetés irányváltásának köszönhető. Az 1985-ben alakult önkormányzati társulás élére állásával Dévaványa előkelő rangot vívott ki magának a térségben, s a rendszerváltás után is innovatív képességével kiemelkedő szerepű települése a térségének. A dinamikusan fejlődő település lakói megélhetését elsősorban a mezőgazdaság biztosítja. 2000. augusztus 17-től Dévaványa város.
A Szent Anna-templom késő barokk, klasszicizáló stílusban a XIX. század elején épült. Főoltára az empire stílus kiváló alkotása.
A református templomát klasszicista stílusban 1891-ben emelték.
Az idegenforgalom terén az ökoturizmus évente mintegy 4-5000 látogatót vonz a településre, elsősorban a Körös-Maros Nemzeti Park területén található, Közép – európa legjelentősebb túzok állományát magáénak mondható Túzokrezervátumba. A puszta természetes közegében az ősi állatfajták közül a szürke szarvasmarha, a racka, a bivaly és ezenkívül még számos védett madár, állat és növényfajta is megtalálható. Jelentős vonzerőt képez a város strandfürdője, mely több medencével rendelkezik.
Ecsegfalva 1192 lakosú község, Dévaványától északra, 14 kilométerre fekszik. Eredete az Árpád-korba nyúlik vissza, már az 1200-as években templommal büszkélkedhetett. Az első írásos emlékek 1219-ben említik először, ekkor még Heves megyéhez tartozott. A falu a török időkben 1606 körül elpusztult. A helység újratelepítése 1920-ban kezdődött, a régi falutól két kilométerre, keletre, a vasút és a Berettyó találkozásánál.
Területének jó része természetvédelmi terület. A táj mindmáig megőrizte a vízszabályozások előtti idők sajátos szépségét, jellemző élőhelyeit. Csodálatos a madárvilága és megtalálhatók itt a jellegzetes vízinövények is. A természet értékei miatt igazán vonzó a turisták számára. A környék kiváló vadászati lehetőségeket tartogat a vadászok számára, a vadászturizmus jelenleg is működik. Érdekes, látványos a szép katolikus templom Ray Lajos amerikai-magyar festő oltárképével.
Füzesgyarmat 6431 lakosú város az Alföld délkeleti, Békés-megye északi határán a Sárrét egyik legrégebbi települése, már a XIII. században lakott hely volt. A helységet érinti a 128-as/Püspökladány- Vésztő- Kötegyán- Békéscsaba/ vasútvonal is. A településről szóló első írásos emlék 1210-ből származik, de az ásatások alapján feltehető, hogy már a honfoglalás korában is laktak itt. A tatárjárás, majd a török hódoltság idején többször is elpusztult ez a város, míg az 1600-as évektől egyenletesen fejlődve elérte mai arculatát. A korábbi évtizedekben a gazdasági fejlődés dinamikus volt, a mezőgazdaság kiszolgálására jellemző ipar jellemezte. Jelentős változást hozott az ipar szerkezetében a gáz-olajkutatás és termelés megindulása az 1980-as évektől. Füzesgyarmat elsősorban csodálatos termálvizes, gyógyhatású strandja teszi kiemelkedő idegenforgalmi célponttá. 2000. júliusában várossá nyilvánították.
A főtéren található a műemlék jellegű református nagytemplom, mely a kecskeméti nagytemplom mintájára épült 1808-ban.
Különleges látványosság a városközpontban Szőke Sándor szobrászművész Szent Borbála-szobra, aki a bányászok és tűzoltó védőszentje.
A Tájház több mint 200 év távlatában mutatja be a füzesgyarmati és egyben a sárréti emberek életét, életmódját. Itt található Hegyesi János parasztköltő emlékszobája is.
A Füzesgyarmathoz tartozó Kertészsziget tanyaközpontból alakult Kertészsziget község 1952. január 1-jén. A település lakossága 467 fő. A község határa még a XIX. században is víz alatt állt, mocsarak, nádasok ölelték körül. A víz levezetése után egyre több termékeny talaj maradt hátra, mely alkalmas volt kertészkedésre. A mai Barnasziget, mely valószínűleg először emelkedett ki a vízből, jókora földjéről kapta a nevét, de a község mai neve is hasonló eredetű, mert régi lakosai a mai Kertészsziget helyén kertészkedtek. Sajnos a kertészkedés hagyománya mára kiveszett, az elmúlt évtizedekben a lakosság a Füzesgyarmattal közös termelőszövetkezetben dolgozott.
Körösladány 5133 lakosú nagyközség a Kelet – Magyarország északi és déli részét összekötő 47-es főközlekedési út és a 127-es/Gyoma- Vésztő- Körösnagyharsány/ vasútvonal, valamint Sebes – Körös találkozásánál fekszik, Szeghalomtól délnyugatra 11 kilométerre. Évszázadok óta fontos átkelőhely és a kisrégióban fontos közlekedési csomópont. A község nevét a szláv eredetű Nadan szóból eredeztetik, töltést, nádasgátat jelent. Először az 1067-ben keletkezett Zásti apátság levelében említik, ahol a latin nyelvű adománylevélben „Ladan”-ként fordul elő. A XIII. század közepétől a Nadányi család birtoka volt, majd a Harruckern család birtokolta, s ezt követően a Wenckheimek tulajdonába került. Arany János 1852-ben írott „ A hamis tanú” című költeményében örökítette meg a Körösladány és Köröstarcsa közötti 1728. évi határpernek a helyi szájhagyományban élő különös históriáját, az idős tanúnak, Márkus Jánosnak perdöntő, furfangos vallomását.
A római katolikus templom Czigler Antal építette 1821-ben, klasszicista stílusban, majd 1911-ben bővítették.
A református templom középkori maradványokra épült 1776-ben, késő barokk stílusban. 1794-ben megnagyobbították. Valószínűleg tornya is ekkor épült. Belső berendezése a népi ízléstől módosult copfstílusú építmény.
A település látnivalói még: Weinckheim kastély 1805-ből, az I. Világháborús emlékmű, Kallós Endre alkotása 1928-ból, valamint a Weinckheim család családi sírboltja, mely Ybl Miklós tervei szerint épült 1830 körül klasszicista stílusban.
A község területén található 85 Celsius fokos termálvíz készlet, amely ugyanahhoz az érrendszerhez tartozik, amely a hajdúszoboszlói gyógyfürdőt táplálja.
A község neves szülötte Tüköry Lajos, a szabadságharcban Bem hadnagya, majd az olasz szabadságharcban Garibaldi vezérkarának őrnagya. Palermo ostromában szerzett sebébe halt meg.
A település nagy turisztikai vonzereje a halászat és a vadászat. A halban gazdag folyók, az apróvadban és az érintetlen természeti értékekben gazdag határ sok városi és külföldi turista számára jelent gondtalan kikapcsolódást és szórakozási lehetőséget.
Körösújfalu 722 lakosú északkelet-békés megyei község, Vésztőtől 13 kilométerre, keletre, valamint a 127-es/Gyoma- Vésztő- Körösnagyharsány/ vasútvonal mentén fekszik. A falu régi neve Irázpuszta volt, 1955-ben kapta a mai nevét. A település látnivalói közé tartozik a Sebes – Körös és környéke, az egykori Káptalan –birtok kastélya, a mai Polgármesteri Hivatal, és a hivatal előtt található több mint százéves japán akácfa.
Szeghalom 10201 lakosú város a 47-es főközlekedési út és a 127-es/Körösnagyharsány – Vésztő – Gyoma/ és a 128-as/Békéscsaba- Kötegyán- Vésztő- Püspökladány/ vasútvonalak mentén helyezkedik el Békés megye északi részén, a Berettyó és a Sebes-Körös deltájában fekvő mintegy 7 ezer éve lakott hely. Az első írásos emlék az 1067-es keltezésű Zástyi apátság alapító levele, amely szerint Péter comes az apátságnak adományozta a falut. Kétségtelen, hogy Szeghalom Békés megye legrégibb települése, hiszen már a honfoglalás idején is létezett. Erre utal Anonymus a Gesta Hungarorum XXVIII. fejezetében, amikor az; írja: “Tas és Szabolcs vezérek lovasai, a szerepi mocsár irányából jőve Szeghalomnál (Zeguholmu) akartak átkelni a Körösön…” A XIII. századi krónikák szerint Szeghalom főesperességi székhely. A XV. század végétől vámszedő joggal felruházott mezővárosként szerepel. A török uralom idején a település a Nadányi család birtokába került, így, ellentétben a megye más helységeivel, megőrizte színtiszta magyarságát.
Szeghalom címerének mindmáig fennmaradt legfontosabb motívumai a honfoglaló Barsa nemzetségtől eredő, két egymással szemben úszó hal, már ebben az időben megjelenik és az 1711-es visszatelepülés idején a község önálló pecsétjén is szerepel. A közismert formája a későbbiek során alakul ki, ezen a Nadányiaktól származó két sárkány alak tartja a kékszínű pajzsot a benne úszó halakkal, fölötte koronával. Az évezredek során a Nagy- és Kis- Sárrétet elválasztó szárazulat többször benépesült. A végleges letelepülés évszáma 1711, s ezt követően rövidesen Békés után a megye második legnépesebb helysége. A tiszta református népesség 1715-ben templomot és iskolát épített magának. A mai templom 1784 és 1794 között épült fel. A XIX. század elejétől, a felvilágosodás és a reformkor hatására, megindult a polgári fejlődés a falu értelmiségének vezetésével. Az 1848-49-es szabadságharc küzdelmeiben több mint 200 szeghalmi ifjú vett részt. A XIX. század közepétől az első világháború kitöréséig tartó időszak a település életében a civilizációs fejlődést hozta el. Megkezdődött 1854-ben a Sebes-Körös és a Berettyó szabályozása. 1884-ben új épületbe költözött a községháza (D’Orsay-kastély), 1885-ben megnyitotta kapuit a Simay Kisdedóvó. A gazdaság fellendülésében nagyon jelentős szerepet játszott, hogy 1891-ben megindult a közlekedés a Gyoma- Nagyvárad közötti vasútvonalon. Az 1914-ben kirobbant háború ezt a fejlődést derékba törte. A háborús évek, az 1919-es események és Trianon megrázkódtatásai után nagy változást a helyi építkezések és a középfokú oktatás megszervezése hozott. Az 1920-as években megindult gazdasági, kulturális, egészségügyi fejlődés világosan mutatta, hogy ez az ősi település a várossá fejlődés útjára lépett. Közel két évtized alatt kövesutak, közúti híd, középületek, iskolák épültek. 1926-ban, Péter András gazda hagyatékából, megnyitotta kapuit a gimnázium. Az Oncsa lakásépítő programja keretében kialakult az Újtelep. Ekkor jött létre a villanycentrálé, mely egy időben Füzesgyarmatot is ellátta. Ezt a nagyléptű fejlődést az újabb háború közeledése szakítja meg. A hadviselés okozta anyagi károknál sokkal jelentősebb a szellemi értékek elvesztése. A második Világháború után Szeghalom életében ugyanazok a történelmi események zajlottak le, mint az ország bármelyik településén, korábbi központi szerepe sok tekintetben elhalványul, nyoma sincs a városias fejlődésnek. Változást az 1960-as évek hoztak, a vidék iparosításának jelszavával több üzem települt ide. Az 1970-es években kezdődött a lakótelepek építése többszintes épületekkel, s a várossá válás siettetésére számos középület létesült. 1984-ben Szeghalom végre elnyerte a városi rangot, bár a fejlesztések ellenére nem voltak még adottak a várossá válás igazi feltételei. Az elkövetkező évek gazdasági nehézségei miatt az előrehaladás újra lassúbb üteművé vált. Főként az infrastruktúra fejlesztésében maradt le a kívánalmaktól a település, ami mind a mai napig kihat a város életére. Az 1990-es évek óta ezekből a gondokból néhány már megoldódott. Napjainkban változások sora járult hozzá a település arculatának kedvező alakulásához, több középületet korszerűsítettek, felújítottak, miközben a vállalkozói szféra is jelentős létesítményekkel gazdagította Szeghalmot. A Sárrét hagyománytisztelő “fővárosa” jelent formáló és jövőt építő törekvései mellett, méltóképpen őrzi, becsüli történelme során szerzett anyagi és szellemi értékeit.
Vésztő 7182 lakosú Kis-Sárrét nevű tájegység egyik városa, a 127-es/Körösnagyharsány- Vésztő- Gyoma/ és 128-as/Békéscsaba- Kötegyán- Vésztő- Püspökladány vasútvonal mentén fekszik. Vésztőről írásos emlék 1350-ből való. A község akkori neve „Vejzetheu” volt, ami a Sebes-Körös lecsapolatlan, eredeti medre mentén lévő kiterült, vízjárta, lápos tájon élő ember halászó életmódjához szükséges eszközt a „vejsze”-t jelölő szóból ered. A Körös-vidék sárréti részének egyik jellemző települése, népes nagyközség. A település gyökerei az Árpád-korba nyúlnak vissza, lakossága vélhetőleg a török időkben sem pusztult el teljesen. Határának nagyobb része az 1880-as években befejezett vízszabályozások óta került szántóföldi művelésbe. Vésztő belterületének ékessége az 1780-1797 között épült, késő barokk stílusú, karcsú tornyú, nagy belső térrel rendelkező, műemlék jellegű református templom. Közelében található Sinka István költő szobra és emlékkiállítása. 2001. július 1-jétől város.
A református temploma copfstílusban, 1873-ban épült. A toronyban berendezett kiállítás egyházművészeti kincseket, ruhákat mutat be.
A város egyre szélesebb körben ismert, tavasztól késő őszig látogatható nevezetessége a Szeghalom felé vezető út bal oldalán található Vésztő- Mágori Történelmi Emlékhely. A Sebes-Körös egykori medrének szeszélyes kanyargásával körülzárt természetvédelmi területen egymás mellett két különleges értékű, kilenc-tíz méter magas, kiterjedt halom áll. Az 1968-1982 között elvégzett régészeti feltárás eredményeként az országban egyedülálló látvány tárul a vendégek elé. Az egyik földhalomba vágott szelvény mintegy hatezer év egymásra rétegződött településnyomait, leletanyagát szemlélteti. Sikerült kibontani a táj 10-13. századi nagy hatalmú családja, a Csolt nemzetség Árpád-kori monostorának maradványait. A háromhajós bazilikával, szerzetesi cellákkal, belső udvarral rendelkező kolostort a 11-12. században emelték, igényes kőmunkákkal. A kolostor gazdag leletanyagát a később épített, hatalmas borpincében állították ki. Vésztő- Mágort számos szobor díszíti. Szent László lovas szobrát 1996-ban emelték. Külön parkban állnak az A1föld és különösen a Sárrét felemeléséért küzdő írók, költők, tudósok szobrai.
Békésszentandrás 4111 lakosú nagyközség a Békés megye nyugati sarkában, a Hármas- Körös bal partján helyezkedik el, a 44-es főútvonal mentén. A település már évezredek óta lakott hely. A Körös menedéket és megélhetést adott az itt letelepedett lakosságnak. A történelmi nyomok, utalások bizonyítják, hogy a tatárjárást megelőző korban már falu állt itt. A területen mind a mai napig igen jelentős régészeti értékek maradtak meg. Már az 1100-as években szálláshelyként létezett. Királyi adományban, 1384-ben Zsigmond király Hunyadi erdélyi vajdának adta, majd a családi uradalmi központ 1494-ben a Dánfiakhoz került. A török időkben, 1596-ban megsemmisítették Szentandrást, és hosszú éveken át parlagon állt. A később újra benépesült település 1689-ben ismét teljesen elpusztult a pestisjárvány miatt. 1719-ben ismét találkozunk a nevével. A török kiűzése után, alig hogy újratelepült, 1735-ben a község bírója Vértessy Mihály vezetésével fellázadt a földesúri kizsákmányolás ellen. Az idők folyamán a falu neve többször is változott. A Szentandrás név az utolsó Árpád-házi király, III. András nevéhez fűződik, akinek adománylevele három templomot említ, közülük az egyik Szent András apostol nevét viselte. Több változat után Körös – Szentandrás néven említik az okiratok. Békésszentandrás nevet 1895-ben kapta. A Körösök szabályozásával a folyóvíz távolabbra került a falutól, így a település arculata sokat változott. 1942-ben átadták a duzzasztóművet, amely a falutól északra épült a Hármas – Körösön. A duzzasztó tette lehetővé, hogy a települést átszelő, szeszélyes és kacskaringós folyó szabályozott csendes vízzé vált.
A Szent András-templom korábbi alapokra épült, késő barokk formáját 1784-ben kapta. Hajóját 1868-ban bővítették.
A református temploma 1806-ban épült késő barokk stílusban.
A egykori Horváth-kúria a XIX. század elején klasszicista stílusban épült.
Csabacsűd 2059 lakosságú község a 44-es számú főközlekedési út Szarvas-Békéscsaba közötti szakaszán és a 125-ös/Mezőtúr- Orosháza- Mezőhegyes/ vasútvonal mentén, Szarvastól 10 kilométerre fekszik. A nagyközség neve a XV. században fordul elő írásos emlékekben. Régészeti feltárások több korábbi település emlékeit találták meg, de önálló léte csak a XX. században kezdődik: 1924-ben vált le Békésszentandrásról. Utcái 1930-tól épültek ki: mintafalunak nevezték. Az eredetileg magyar és szlovák ajkú lakosság aránya az 1946/47-es áttelepüléssel megváltozott, s ma 70% magyar lakosság él a nagyközségben.
A fiatal település műemlékekkel nem rendelkezik. Egyetlen építészeti emléke a ma is eredeti rendeltetésének megfelelően működő, Ybl Miklós által tervezett, Nagyrátán álló raktár.
Gyomaendrőd Magyarország délkeleti részén, a Hármas – Körös bal partján fekvő 15383 lakosú város. A helységet érinti a 46-os és 443-as főközlekedési utak, valamint a 120-as/Lőkösháza-Békéscsaba-Szolnok-Budapest/ és 127-es/Körösnagyharsány-Vésztő- Gyoma/ vasútvonal is. 1982-ben a korábbi két nagyközség, Gyoma és Endrőd egyesüléséből jött létre. Gyoma neves szülöttei: Kner Izidor nyomdász, Kner Imre nyomdász, Pásztor János szobrász, Kiss Lajos nyomdász író, Pál Lénárd akadémikus fizikus. Endrőd szülöttei: Rózsahegyi Kálmán színész, Hunya István kubikus politikus, Polányi Máté kubikus, a földmunkásmozgalom harcosa és Tímár Máté író. Gyoma név jelentésére kétféle magyarázatot ismerünk: torok, torkolat; mivel a Körösök összefolyásánál helyezkedik el a település, a másik elmélet szerint a megnevezés személynévi eredetű. 1332-ben említi először hiteles adat Gama, majd 1444-ben Gyoma néven. A falu első birtokosai az iktári Bethlenek voltak. A hódoltság ideje alatt a falu sorsa azonos volt a többi alföldi településsel: hol a török csapatok, hol a tatár lovasok, hol a rácok pusztításait szenvedte meg a lakosság. Voltak évek, amikor teljesen elpusztult a falu. Csak a szatmári békekötéstől figyelhető meg ismét egy lassú benépesülési folyamat, amelyet Harruckern János György földbirtokos betelepítési akciója gyorsított fel. Harruckern az idetelepülőknek komoly adó és egyéb kedvezményeket ajánlott fel, és arra is figyelt, hogy egy településre csak egyfajta vallásúak kerüljenek. Így történt, hogy Gyomára főleg reformátusok, Endrődre inkább katolikusok telepedtek le. Gyoma újratelepülésének hivatalos dátuma: 1717. A letelepült lakosság állattartással, majd földműveléssel foglalkozott. A település történetének fontos alakja volt Csepcsányi Tamás, aki 1830-ban németajkúakat telepített Gyomára, ugyanezen évben megszerezte a vásártartási jogot, és szintén 1830-ban mezővárosi rangra emeltette Gyomát. A XIX. század legnagyobb földesura Wodianer Albert volt, aki óvodát, iskolát és templomot építtetett Gyomának. Ennek az időszaknak a közteherviselése nagy gondot jelentett a lakosságnak. Példa értékű volt a település részvétele az 1848-as szabadságharcban. A jobbágyfelszabadítás után kialakult a tanyai gazdálkodás. A föld lényegében közép- és kisbirtokosok kezében volt. A legjellemzőbb földhasználati viszony a haszonbérlet volt, például 1935-ben 1179 bérlő művelt meg 12294 hektár földet. A bérlők a környező falvakból, főleg Endrődről kerültek ki. Gyoma ipara a XX. század elejére már megyei szinten is jelentős volt. Jellegét tekintve kézműipar volt, segédek nélkül vagy egy-két segéddel dolgoztak a mesterek. A foglalkoztatás szempontjából a malmoknak, az Ailer-féle téglagyárnak és a később világhírűvé vált Kner nyomdának (1882) volt jelentősége. 1858-tól már vasútja is, majd hídja is lett Gyomának, így lehetővé vált, hogy a település intenzíven bekapcsolódjon a környék gazdasági és kulturális életébe. 1877-től járási székhely lett a község bírósággal, ügyészséggel; vagyis a megye északi részének regionális központjává emelkedett. A kultúrában a felekezeti elemi iskolák adták az alapot. Gyoma létesítette a megye első óvodáját is (1841). Gazdasági iskolája, iparos tanonc iskolája működött. Nagy mecénása volt a kultúrának a Kner család. Könyvtárat működtettek, támogatták az iskolákat és a sportéletet, példát mutattak a városszépítésben. A nyomda kiváló termékei, a szép könyvek révén Gyoma nevét megismerte egész Európa. Az első újság Gyomán 1922-ben jelent meg (Gyoma-Endrőd és Vidéke). 1945 után az ipar a kezdeti kézműipari hagyományokra támaszkodva erőteljes fejlődésnek indult, és a foglalkoztatottságot tekintve hamarosan a mezőgazdasággal egyenrangú lett. Először az állami vállalatok fióküzemei kerültek Gyomára: Kötőipari Szövetkezet (1952), Sütőipari Vállalat (1953), Kazángyártó Vállalat (1967). A mezőgazdaságban a kis termelőszövetkezetek összevonása után két nagy termelőszövetkezet - a Győzelem és az Alkotmány -, egy állami gazdaság - a Kőrösi -, és egy halászati szövetkezet - a Viharsarok - működött. Mind a nagyüzemekben, mind a háztáji gazdaságokban eredményes volt a gazdálkodás, az emberek építkeztek, a város akkor alakította ki a jelenlegi arculatát.
Az általános iskolák mellett középiskolák is létesültek a településen. 1951-55 között óvónőképző működött itt, 1954-ben kezdte meg működését a mostani Kner Imre Gimnázium. Az ipari tanulókat képző intézetet 1955-ben szervezték újjá. A mezőgazdászokat képző Bethlen Gábor Szakképző Iskolát 1967-ben indították meg ismét. Zeneiskolát is létesített a település 1949-ben. A közművelődés szolgálatában állnak: Városi Könyvtár (1949-), Katona József Művelődési Központ(1952). A Kner nyomda 1970-ben nyomdaipari múzeumot létesített. 1977 óta helyi sajtóval is jelentkezett a település. Az intézmények közül a legnagyobb idegenforgalmi jelentősége a Liget Fürdőnek van (1954), de sok vendéget vonz a Körös völgyének ezernyi szépsége is.
Endrőd nevét feltehetően egy Endre nevű birtokosától kapta. Az első hiteles adat, amelyben említik, egy 1416-ban a váradi káptalan által kiadott oklevél. 1425-ben már jelentékeny településként említik a források, ahol 33 nemes család lakik. A hódoltság idején Endrődöt is elpusztították a törökök, a tatárok, a rácok. Az újratelepülés az 1700-as évek legelején kezdődött, több hullámban zajlott le, és az 1760-as években fejeződött be. Endrőd újratelepülésének hivatalos dátuma: 1731. Harruckern János György földesúr katolikus vallásúakat telepített Endrődre. Ez a tényező később döntően befolyásolta a falu sorsát. A letelepült lakosság eleinte csak a saját szükségletére termelt. Később állatokat tenyésztettek eladásra, majd ahogy az utak javultak, gabonafélék eladásával is kezdtek foglalkozni. Katolikusok lévén, a családok 6-8, néha még több gyermek felnevelésére is vállalkoztak, úgyhogy a XIX. század elején a környéken egyedülálló demográfiai növekedés indult meg. A XIX. század végére nyert létjogosultságot a tanyai gazdálkodási forma. Ennek a családi keretek között történő gazdálkodási módnak Endrődön nagy hagyománya lett, úgyhogy 1930-ra a lakosságnak több mint a fele tanyán élt és igen eredményesen gazdálkodott. A kézműipar szinte minden ágában találunk hírneves dinasztiákat. Főleg a mezőgazdaságot kiszolgáló kézműipar fejlődött: kovács, bognár, csizmadia. A bognárok olyan kocsitípust fejlesztettek ki, amelynek egy példánya ma is látható Ópusztaszeren. A kultúrában igen fontos szerepe volt a tanyán élő embereknek. Ez a zárt közösség őrizte legtovább a magyar kultúra kincseit: a szóbeli kultúrát, a szokás kultúrát, de a szőttes mintákban őrizte az ősi motívumokat, a fonott és faragott tárgyakban pedig a formaművészetet. Ebben a tanyavilágban 11 olvasókör működött. Endrődön is volt iparostanonc iskola (1896), mezőgazdasági népiskola (1916), és polgári iskolája is volt (1928-1948). A XX. század elején szülőotthon, szegényház, járványkórház, és három gyógyszertár fémjelezte az egészségügyet. Ebben az időben benzinkút működött, volt egy szálloda, és a megyében az elsők között nyitotta meg Endrőd a moziját. A Népház tekintélyes épülete 1930-tól működött, akkor még színházzal. Az Ipartestület felnőtt kórust tartott fent. Capkiads: Hármas Körös (1934-1964). A lakosság tovább nőtt, végül elfogyott a felosztható földterület. A föld nélküliek egy része a környéken, főleg Gyomán próbált legalább földbérlethez jutni. Ebben a törekvésben a legjelentősebb volt a póhalmi “földfoglalás”. A XX. század elején a megyében Endrődről vándoroltak ki a legtöbben Amerikába. De sokan elmentek kubikosnak, summásnak az ország legkülönbözőbb részeibe. Ezeknek a megélhetési gondoknak volt az egyik szomorú következménye az 1935-ös sortűz. 1945 után folytatódott az elvándorlás. Sok család elköltözött Újirázra, Ecsegfalvára, Dunakömlődre, Németkérre, Garára, majd végül a sokgyermekes családmodellt felváltotta az egykézés. A termelőszövetkezetek létrehozásával (1960-as évek) megszűnt a tanya világ, az emberek vagy beköltöztek a községbe. Ekkor települt be Rigedváros és Csókási, vagy elköltöztek más vidékre. Két nagy termelőszövetkezet működött: a Lenin és a Béke Termelőszövetkezet. Az iparban a nagy hagyományokkal rendelkező cipőipar fejlődött ki (1949), és a Szabóipari Szövetkezet. A kultúrát jelenleg egy igen jó színvonalú általános iskola (Rózsahegyi Kálmán Általános Iskola) a hozzá tartozó könyvtárral, a megcsappant funkciójú Népház jelenleg Közösségi Ház névvel, és az 1977. óta működő tájház képviseli. A sportélet a Barátság SC megalakulása óta igen szép eredményeket ér el. Sajnos, tovább folytatódik az elvándorlás. A népesség csökkenésére jellemző adat: míg 1930-ban megközelítette a 14000 lakost, jelenleg még a 6000 főt sem éri el Endrőd lakossága.
Ha Budapest felől érkezik a látogató, jobbról-balról láthatóvá válik a nyaralók sora a Körös holtágának két partján. A folyószabályozás nyomán létrejött holtágak és a folyó völgye télen a fácánra és apróvadra vadászók, nyáron a horgászok valódi paradicsoma. A Körös az ország egyik legtisztább vizű folyója. A táj az érintetlen természet igazi szépségeit kínálja. Várossá 1989-ben nyilvánították. A helység fő vonásaiban mezőgazdasági település, ugyanakkor a speciális vonások is figyelmet érdemelnek. Amikor a közúti hídon áthaladunk, az endrődi városrészbe érkezünk. Szemünkbe ötlik az 1799 -1805 között copfstílusban épült műemlék Szent Imre római katolikus templom. A Hősök terén látható a második Világháború áldozatainak emlékműve. A Sugár út 20. szám alatt tájház található korabeli, az endrődi tanyavilág és falu emlékeivel, a Fő út 2. szám alatt régészeti bemutató a környéken fellelt avar kori és Árpád-kori régészeti tárgyakkal berendezve. A Fő út vezet a Budapest-Békéscsaba vasútvonalon áthaladva a gyomai városrész központjába, a Szabadság térre, ahol a polgármesteri hivatal igen szép klasszicista épülete áll. A tér hangulatát meghatározza a középen álló, műemlék jellegű, copfstílusban épült református templom. Az utóbbi késő barokk stílusban épült, tornya 1791-ben, hajója 1805-1813 között. Orgonáját faragott kapuit, belső faragásait a Németh László által „zseniális dilettánsnak” nevezett helybéli parasztember, Papp Zsigmond készítette 1938-ban. A templomkertben áll Istók János első Világháborús emlékműve. A Szabadság térből leágazó Hősök útján a 43. szám alatt található az erdélyi magyaros stílusban épült gimnázium. Az Európa-hírű Motormúzeumban régi motorkerékpárok gazdag gyűjteménye látható, főleg a katonai célú remek példányokból. Említést érdemel még a Fő úton található, 1878-ban Hauszmann Alajos tervei alapján épült neoromán stílusú katolikus templom, nyerstéglaborítással, kazettás mennyezettel. A központból rövid sétával elérhető az Erzsébet-liget, a Liget-fürdő, mely a városjelentős idegenforgalmi nevezetessége. Gyoma hírnevét a Kner Nyomdának is köszönhette. Az 1882 óta működő nyomda melletti Kner házban található az ország egyetlen nyomdaipari múzeuma. A Kner családnak 1925-ben, Kozma Lajos tervei szerint felépült villájában 1970-ben nyílt meg a kiállítás. Vele szemközt a városi képtár látható.
Hunya 818 lakosú községet a 44-es főközlekedési útról Kondorosnál északra kanyarodva, vagy a Szarvast Mezőberénnyel összekötő útról érhető el. Hunya község helye a régészeti kutatások szerint a késő bronzkortól a török hódoltságig lakott terület volt, de akkor lakatlan pusztává változott. A területet Báró Haruckern János György telepítette újjá, majd 1751-ben az endrődieknek adományozta. A katolikus hívek 1896-ban templomot építettek, amihez telket Hunya József helyi gazda adományozott. 1910-ben csak 15-20 ház alkotta a települést, ám a fejlődés csak 1946-ban tette lehetővé, hogy önállósodjon előbb Endrődszentlászló, majd Hunya néven.
Kardos község a 44-es főközlekedési út mentén helyezkedik el. A hagyomány szerint a község területe a török időkben katona birtok volt, melynek alakja Jatagánra emlékeztetett, innen ered a község neve is. Kardos település a korábban Szarvashoz tartozó területen alakult meg 1952-ben. Előbb Örménykúthoz tartozott, majd 1969-ben lett önálló község. 1977-ben Örménykút lett Kardos társközsége. 1982-ben Kardos és Örménykút is csatlakozott a csabacsűdi nagyközség közös tanácsához. A lakosság 1988-ban népszavazással döntött a közösségtől való szakadás mellett, így 1989-től önállóan működik. A község lakossága 798 fő, melynek több mint a fele külterületen él.
Kondoros 5923 lakosú nagyközség Békés megyében a 44-es főközlekedési út és a 126-os/Kisszénás-Kondoros/ vasútvonal mentén helyezkedik el. A település Szent István király uralkodása idején alakult. A XIII. században már az egyik legnagyobb településként van feltüntetve a gyulai uradalom részeként. A tatár és a török hódítás következtében a falu elpusztult. 1875-ben telepítették újra a községet, bár a források szerint a XVIII. század derekán már állt a hét út találkozásánál épült Kondorosi Csárda, ahol többször megfordult az Alföld híres betyárja, Rózsa Sándor. Az emberek megélhetését régen is és most is a mezőgazdaság jelenti. Már az 1930-as évek végén a tanyás gazdálkodási rendszer továbbfejlődéseként a dán-holland mintájú szövetkezeti rendszer kezdett csírázni, majd 1945 után ezt felváltották a szovjet típusú szövetkezetek.
A település leghíresebb nevezetessége a Kondorosi Csárda. A Csárda 1740 körül épült, lakott helyektől távol, hét irányból összegfutó, az év egy részében járhatatlan utak kereszteződésében, az úton járóknak szállásul, postaállomásul. Arany János versének születése táján vele szemben a mai községháza helyén pandúrlaktanyát építettek a csárdát járó betyárok szemmel tartására.
Ezenkívül a látnivalók közé tartozik még a csákóz Batthyány -Geist kastély, amely sajnos jelenleg romos állapotban áll.
A neobarokk stílusú evangélikus templom a XIX-XX. századfordulóján épült.
A Szent József római katolikus templom 1884-ben épült, érdekessége, hogy benne őrzik a budapesti belvárosi plébániatemplom XVIII. századi barokk szobrait.
Jelentős emléke még az iskolaközpont udvara, ahol Petőfi Sándor testvérének, Istvánnak a sírköve található, ugyanis 1858-tól a szomszédos csákói majorban a gyertyaöntésből meggazdagodott gyulai kádárlegénynek, Geist Gáspárnak 300 holdas birtokán volt gazdatiszt. Amikor Kondoros önálló község lett, ő volt a község pénztárosa. Hamvai a nagymajori temetőben pihentek, míg fel nem vitték a Kerepesi temetőbe, a Petőfi-mauzóleumba.
Örménykút 530 lakosú község Szarvastól 19 kilométerre, keletre fekszik. A helység valamikor tanyavilág volt, Szarvas közigazgatási területéhez tartozott. Az 1950-es évek közepén önállósult. Nevét a legendák szerint arról kapta, hogy örmény kereskedők erre hajtották marháikat, és rendszeresen megálltak pihenni és itatni a jószágaikat. Területén főképp mezőgazdasággal, növénytermesztéssel, sertéshízlalással, szarvasmarha – és juhtartással foglalkoznak.
Szarvas 18498 lakosú város az Alföldön a Hármas-Körös holtágának bal partján, a 44-es és a 443-as utak találkozásánál , valamint a 125-ös /Mezőtúr- Orosháza- Mezőhegyes/ vasútvonal mentén fekszik. Környezetét a XIX. század második felében végzett folyamszabályozások után kialakult másodlagos folyóártéri tájforma alkotja, amely Békés megye egyik legszebb része. A város határának uralkodó talajtípusa szikesedésre hajlamos réti agyagtalaj. A városra jellemző a nyílegyenes utcák sakktáblaszerű elhelyezkedése. Az első emberek megjelenése a város területén körülbelül az időszámításunk előtt 4500-4000, az úgynevezett „Körös-kultúra” idejére tehetők. Az időszámításunk előtt 2600-1900-ig tartó rézkorban jelentős volt az első fémek, a réz és az arany felfedezése, eszközt, ékszert készítettek belőle. A város határában feltárt kör alakú, erődített vallásos kultuszhely ebből az időből származik, valamint a sírhalmok, népies nevükön a kunhalmok nagy része is. A bronzkorban időszámításunk előtt 800-ig hosszú életű falvak alakultak ki, ennek a nyoma a Szarvasi Arborétum területén is megtalálható. Az időszámítás kezdetéig tartó vaskor idejében már ismertek voltak az itt lakó Szkíták és kelták. Az I. században a szarmaták jelentek meg, akiknek hatalmas falvaik és temetőik voltak. Az országban fellelhető tárgyi emlékek közül a szarvasiak a ritka szépek közé tartoznak. A magyar honfoglalást megelőző kort avarkornak nevezzük. Az avarok 568-ban jelentek meg a Kárpát-medencében. A legjelentősebb leleteket a város határában megtalált és feltárt temetők közel 600 sírjában találtak. Ezek közül kiemelkedik a VIII. századból származó első írásos emlék. A magyar honfoglalók Anonymus szerint a Szarvashalomnál keltek át a Körösökön, a halom a mai Ótemplom helyén állhatott. Szarvas környékén a XIV. században alakultak ki a mai értelemben vett falvak: Décse, Halásztelek, Káka, Szarvas. Az előbbiek közül nem egy Szarvasnál is nagyobb volt. A XV. század közepén Szarvas a megye Csolt ősnemzetségétől származó Ábrahámfy-család birtoka volt, s még sokáig nevezték Szarvashalomnak. 1566-ban a gyulai vár elesett, és Szarvas is török kézre került. A stratégiai szempontból fontos szarvasi átkelőhely védelmére a törökök – a mai Ótemplom és a Tessedik Múzeum térségében palánkvárat építettek. Ez a török helyőrség kivonulása után elpusztult. A XVII. század végére a kis létszámú lakosság szétfutott, Szarvas pusztává vált. A megye más települései mellett Harruckern János György a szarvasi pusztát is megkapta. Megkezdte a betelepítést és felhívására Abaúj, Zólyom, Gömör, Pest megyékből és Békéscsabáról főként szlovák nemzetiségű jobbágyok érkeztek Szarvasra és 1722. július 23-án letelepülési szerződést kötöttek. A letelepült jobbágyok a mai Szarvas nyugati, a Köröshöz közel fekvő területeken építkeztek. Szarvas 1723-ban vásártartási jogot és ezzel mezővárosi jogállást kapott.
Szarvas anyagi és szellemi fejlődésében kimagasló szerepet töltött be Tessedik Sámuel, aki 1767-ben került ide evangélikus lelkésznek. 1820-ban bekövetkezett haláláig fáradhatatlanul dolgozott a hazai oktatás és mezőgazdasági termelés korszerűsítésén. 1780-ban megnyitotta Szarvason az ország első mezőgazdasági iskoláját, majd 1791-ben felépítette az új iskola épületét, ami jelenleg a Tessedik Múzeum. Falurendezési tervének egy része már életében megvalósult. A rendezetlen utcahálózatú Szarvast Tessedik elvei szerinti tervet mutatja be az a térkép, amely a múzeum kiállításán látható. Ennek alapján alakult ki a mai Szarvas utcarendje. A szarvasi letelepülőknek az 1722-ben nyújtott kedvezmények a XVIII. század közepén megszűntek. Ezen kívánt változtatni Mária Terézia úrbéri rendelete, amelyben meghatározták a jobbágyoknak, hogy mennyi robotot, mennyi pénzbeli és természetbeni szolgáltatásokat kötelesek megadni. A lakosság szaporodása nyomán a XIX. század elején újabb területeket vettek mezőgazdasági művelés alá. Kialakult a tanyarendszer, tanyasorok és –utcák formájában. 1845-ben létrejött az örökváltsági szerződés, amelynek értelmében a szarvasi jobbágyok önerőből megváltották magukat az úrbéri terhek alól. 1848-ban a magyar minisztérium rendezett tanácsú városnak ismerte el Szarvast. Szarvason 1818-tól jelentősek voltak a céhek, hiszen majdnem minden mesterség képviselve volt. 1872-ben tagjai szervezetbe tömörültek. A XIX. század végéig szőlőt is termesztettek Szarvason, ennek emlékét őrzik a határrész nevek: Ószőlő, Érparti-szőlő, Ezüstszőlő, Bezina, stb. Az 1890-es években bevándorolt bolgárok a Köröshöz közeli földeken meghonosították az öntözéses zöldségtermesztést. Szarvas mindig a művelődés, az oktatás és a kutatás egyik regionális központja volt. Békés megye első nyomdáját Réthy Lipót itt alapította 1847-ben. Világhírű a város legjelesebb turisztikai értéke, a Szarvasi Arborétum. Az oktatási és kulturális feladatokat is ellátó intézet gondozza a 82 hektáros Országos Jelentőségű Természetvédelmi Területen fekvő öt fás gyűjteményt, mely közül három látogatható. A turisták megcsodálják a Tessedik építette evangélikus Ótemplomot, amely fából épült három emeletes oldalhajóiról és pneumatikus rendszerű, 36 regiszteres, 3 manuális, 2483 síppal ellátott orgonájáról híres.
Biharugra 1108 lakosú határközség Vésztőtől 20 kilométerre, északkeletre, a Sebes- Köröstől délre fekszik. Múltja a régi időkre nyúlik vissza. Mintegy 1300-1400 évvel ezelőtt az avarok ittlétét tételezhetjük fel. Nevét Ugra magyar főúrról kapta, aki a Csák nemzetségből való volt. Ő alapított Váradtól 25 kilométerre, a Körös mentén monostort, amit később Ugra monostoraként említenek a források. A falu múltjáról beszélve nem szabad megfeledkezni Szabó Pál író munkásságáról, aki írásaiban nagyon szépen bemutatta a falusi élet sokszor keserves, de mégis gyönyörűséges dolgait, az itt élő emberek érzelemvilágát. 1918 előtt Nagyvárad vonzáskörzetébe, s mint a neve is mutatja, 1950-ig Bihar megyéhez tartozott. Neves szülötte Kiss Irén, művésze és Szabó Pál író.
A református templom 1712-ben, barokk stílusban épült.
A református parókia falán emléktábla őrzi a Mezőberényből Erdélybe induló Petőfinek 1849. július 18-i itteni éjszakázását. A másik tábla Kiss Irén emlékét jelzi.
A Bölöny-kúria a XIX. század elején klasszicista stílusban épült, a század második felében romantikus ízlés szerint átalakított Bölöny József földbirtokos és színházi intendáns 1911-ben iskola céljára a községnek adta.
A Szabó Pál Emlékház 1790-ben már álló szülőházát az író, mint kőműves maga bővítgette. Kedvelt munkahelye, napfényes verandája ma is úgy áll, mint életében. Az író hamvai a helyi temetőben nyugszanak.
Biharugra a Sárrét gyöngyszeme, különösen természeti értékei miatt. A falut mintegy 2000 hektáros halastó-rendszer veszi körül, amely amellett, hogy csodálatos látványt nyújt az ideérkezőknek, sok ritka madárfajnak a tartózkodási helye is. A település lakói főként a mezőgazdaságból próbálnak megélni.
Geszt település nevével, első alkalommal az 1213-as Váradi Regestrumban találkozhattunk. Geszt határközség 877 főt számláló település a román határ mellett, Békés megye északkeleti térségében. Az Anjouk korában feltehetően adománybirtok. Lakosai kezdettől fogva mind magyarok voltak, akik a XVI. század első felében protestánsok lettek. 1514-ben a Dózsa parasztháború idején Gesztről Dózsának 9 katonája volt a 200 lakos közül. 1602-ben a török felégeti a falut. A Rákóczi szabadságharc bukása után a település birtokjogáért több főúr pereskedett. A királyi tábla előtt folytatott pert végül is Tisza László nyerte meg és 1766. augusztus 9-től birtokolta. A Tisza család birtoka korábban Borosjenőben volt. A Tiszák évszázadokra visszamenően kimutatták családjuk nemesi származását. Bizonyították kapcsolataikat Rudolf királlyal, akitől 1578-ban kapták a nemességet, majd I. és II. Rákóczi Györggyel való kötődésüket. Itt születtek a grófi család nevezetes tagjai a XIX. és XX. században: Tisza Lajos, Bihar megye nagyhatalmú adminisztrátora. Jókai róla és gyermekeiről mintázta a Kőszívű ember fiai című regényének szereplőit. Tisza Kálmán, “az öreg kegyelmes”, a “bihari pontok” szerzője, a szabadelvű párt élén 1875-től 15 éven át miniszterelnök. Tisza Lajos, a szegedi árvíz újjáépítési királyi biztosa. Az ifjúkorában elhunyt Tisza Domonkos költő, Arany János tanítványa. Tisza István, a vasakaratú, következetes államférfi, a dualizmus legkoncepciózusabb védelmezője. 1772-ben épült barokk stílusban a Tisza-kastély. 1790 körül oldalszárnnyal bővítették. A Tiszák 1944 őszéig birtokolták az uradalmi jogokat. A nevezetes történelmi személyiségek között kimagasló irodalmi örökséget hagyott ránk a XIX. század költőóriása. Amire Geszt lakossága jogos önérzettel gondolhat, az Arany János itt tartózkodásának története. A költő is szívesen emlékezett Gesztre, az itt töltött néhány hónapra. 1851. május 13-án érkezett Gesztre, mint a Tisza család legkisebb fiának megfogadott házi nevelője, s október végén költözködik, hogy elfogadja Nagykőrösön a felkínált tanári állást. Szállást a kastély emeleti “pavilon”-szobájában kapott, de ő szívesebben tartózkodott a kis kerti lakban. Tanítványával - Domokossal - komolyan, nagy hozzáértéssel foglalkozott. A geszti tartózkodás költői élményforrássá is alakult. Négy verse Geszten született: a Hajnali kürt, A dajka sírja, A gyermek és szivárvány és a Domokos napra. Másutt született, ám témaválasztását tekintve geszti vonatkozású a híres Ágnes asszony című ballada és a tetemre hívás. Gesztnek 1850-ben 1300 lakosa volt. 1920-ban 1821 volt a lakosok száma, majd fokozatosan csökkent, különösen 1960-tól. 1960-ban 1468 lakos. A lakosság jelentős része mezőgazdaságból élt, 1960-tól a legtöbben a termelőszövetkezetben dolgoztak. A szövetkezet felszámolása után egyre több a munkanélküli. Jelenleg elöregedő, lassan elsorvadó falu képét mutatja a település. Jelentősen megnőtt a roma kisebbséghez tartozók száma.
A község közepén 37 méter magas református templom emelkedik ki a gesztenyefák közül. A török időben lényegesen kisebb volt és zsúpfedeles. A templom 1745-ben, a barokk tornya 1776-ban épült. Többször is átalakították, utoljára 1928-ban.
A templom és a lelkészlak között keskeny gyalogút vezet a Tisza-család hajdani kastélyához. A kastély klasszicista stílusban épült egy erkéllyel és két terasszal. Magasföldszintes, középső része emeletes, kupolás tetejű épület. Hozzá nagy kiterjedésű park tartozik. Eredeti fundamentumán épült ujjá, berendezése a Petőfi Irodalmi Múzeum irányításával alakult ki. Az emlékház gyakori látogatottságát a vendégkönyv tanúsítja. A házikótól kőhajításnyira emlékoszlop őrzi halhatatlan költőnk nevét.
Az ótemetőben található Tipold Antal Honvéd ezredes és édesanyja sírja, aki a szabadságharc bukása után Geszten, a Tisza családnál kapott menedéket. A sírkövön a következő felirat olvasható: “Itt nyugszik Tipold Antal Honvéd ezredes és dandárparancsnok, Az 1848/49 diki magyar Szabadság Harcznak egyik nemes áldozata. Szül. Pápán 1814 Octóber 14-én Megh. Geszten 1868 Február 15-én” Az ezredes sírját az általános iskola tanulói tartják rendben.
Körösnagyharsány 677 lakosú határközség Békés megye északkeleti részén a román határ mellett található. A helységet érinti a 127-es/Gyoma-Vésztő- Körösnagyharsány/ vasútvonal is. Az egykori Sebes – Körös árjairól védett dombvonulat ősidők óta lakott volt, s a honfoglalás után is hamarosan benépesült. A község neve már 1214-1236 közötti Váradi Regestrumban szerepel, mint kápolnával rendelkező település. 1605-ben Bocskai István erdélyi fejedelem hajdúvárosi rangra emeli Harsányt, s ez által a lakosok hajdújogokat kapnak. A település életében változást csak az 1990-es évek eleje hoz, ekkor sok nehézségek közepette is, de szabadon megkezdi lassú fejlődését.
Kötegyán 1555 lakosú, az ország délkeleti részén fekvő határközség, melyet a Körös folyóból kiváló Gyepes – Csatorna szel ketté Sarkadtól 11 kilométerre, keletre. A helységet érinti a 128-as /Püspökladány- Vésztő- Kötegyán- Békéscsaba/ vasútvonal is. A település a X-XI. század környékén jött létre. Az itt letelepedett családok földműveléssel, állattenyésztéssel és halászattal foglalkoztak. Neve és a lakott területek elhelyezkedése többször változott. A legnagyobb pusztítást a tatárjárás okozta, majd az újratelepülést követően a török dúlás következtében a XVII. század végére ismét elnéptelenedett. A később visszatérő lakosok új helyen, Remete községben telepedtek le, s amikor az egykori Kötegyán területét is hozzácsatolták már Kötegyánremetének hívták. A község neve utóbb ismét Kötegyánná változott, s a XVIII. század második felében egyre nőtt a lakossága. Az iskola működésének megkezdése mellett az itt lakók életére nagy hatást gyakorolt az akkoriban épült és ma is álló református templom. Az első Világháború után Kötegyán határfaluvá vált, külterületének egy része Romániához került. A Trianoni békeszerződés miatt a vasútja is veszített jelentőségéből. A falu élete minden területen megbénult, a lakosság száma nem gyarapodott. A második világégést követően a birtokosok elmenekültek, és az itt élő emberek termelőszövetkezetekbe tömörültek.
Méhkerék 2318 lakosával, Békés megye északkeleti részén a román határ közelében helyezkedik el a 98%-ban rom nemzetiségűek lakta település. A helységet érinti a 128-as/Békéscsaba- Kötegyán- Vésztő- Püspökladány/ vasútvonal. Az első írásos emlék 1359-ből való. Méhkeréken, mint román településen a görögkeleti ortodox egyházi élet a jellemző. A román népi hagyományápolást nagyon fontosnak tartják: román népi zene, román bihari táncok és a Román-Bihari tájra jellemző népviselet.
Mezőgyán 1322 lakosú határközség Komáditól délre, 16 kilométerre fekszik. Hajdan Bihar, ma Békés megyéhez tartozik. Területe ősidők óta lakott. Írásos adatok bizonyítják, hogy a XIII. században „A Szent király jobbágyfiai” lakják. A település hitéletére jellemző, hogy már 1214-ben temploma volt, román stílusú keresztény temploma még 1721-ben is fennállt, református templomát 1794-ben építették.
Okány 2971 lakosú község a 128-as/Püspökladány- Vésztő- Kötegyán- Békéscsaba/ vasútvonal mentén, Vésztőtől keletre, 8 kilométerre fekszik. Egy nyomtávú vasútvonalán teherforgalom is bonyolítható. Okány község múltját, történelmét, sorsának alakulását 1220-tól II. András király idejéből származó írott forrásbeli említésétől lehet nyomon követni. A mai Okány község területén az őskori előzmények, a régészeti leletek közvetítésével ismerhető meg. A település lakóinak túlnyomó többsége ma is a mezőgazdaságból próbál boldogulni.
Sarkad 10820 lakosú város Békés megye északkeleti részén, a Fekete – Körös jobb partján, néhány kilométerre a román határtól fekszik a Gyula – Debrecen összekötő út és a 128-as/Püspökladány- Vésztő- Kötegyán- Békéscsaba/ vasútvonal mentén. Sarkad területe a honfoglalás előtt is lakott hely volt. Ezt bizonyítják az eddig előkerült régészeti leletek. A bronz és a későbbi korok leggazdagabb lelőhelyének Peckes-vár környéke bizonyult. Az erdélyi hegyekből elinduló Körös és Gyepes folyók magukba gyűjtve a források és erek vizeit, folyóvá duzzadva érték el Biharországot. A vízszabályozás előtti időkből ránkmaradt térképeken látni, hogy az állandóan vagy időszakosan vízzel borított rész milyen nagy földterületre terjedt ki. Ez a földművelés helyett inkább az állattenyésztésnek kedvezett. Ha Sarkad nagy kiterjedésű határában a lápokból, erek által körülfolyt, kiemelkedett szigeteket végigjárjuk, megtaláljuk az őskori és a későbbi népesség telepnyomait. A honfoglaló magyarok Sarkadon való letelepedését bizonyítják azok a régészeti leletek, melyeket Peckesvár körzetéből hoztak elő. Hogy mely törzs nemzetségei telepedtek meg itt, arról írásos emléket nem ismerünk. Beszélőek viszont a helynevek, a korán elpusztult, de a dűlőnevekben megmaradt Árpád-kori falvak nevei. Sarkad határában a Peckes-vár közelében Nyék és Jenő törzs emlékét őrzi Nyék-puszta és Jenő-puszta. Sarkad fejlődését az 1241-es tatárjárás állította meg. Ekkor pusztult el Nyék és Jenő falu is, mely nem épült újjá. A megmaradt lakosok a pusztítás elől olyan helyekre húzódtak be, melyek jobban védhetők voltak. Feltehetően Peckesvára is ekkor rongálódott meg annyira, hogy a későbbiekben csak őrtoronyként használták. Az ősi falut Bihar várhoz tartozónak tekintjük, a XII. század derekán adománybirtokként kapta a várnép eredetű Lél. Ezen Lél nemzetség utódainak tekintik magukat a ma is Sarkadon élő Leel-Őssiek. E név viselői minden században szerepeltek a település történetében. Sarkad a XIV. és XV. században oklevelekben is többször szerepel, melyek bizonyítják, hogy lakosainak száma folyamatosan növekedett, és a település gazdaságilag is gyorsabban fejlődött, mint a környező falvak. A XV. századi oklevelekben többször városként emlegetik Sarkadot. Hogy mikor nyerte el mezővárosi rangját, arra írásos anyagot nem találtak. Oklevélben Sarkadot mezővárosként először 1510-ben említik meg. A török veszedelem közeledtével a sarkadiak új erősség kiépítését határozták el, feltehetően közös megegyezéssel Sarkadi Boldizsárral, az akkori idők legnagyobb helyi földbirtokosával. Az ő kastélyát vélték legjobban védhetőnek, melyet a Gyepes folyó ölelt körül. A megerősítési munkálatokhoz 1516-an fogtak hozzá. A földvárrá való átalakítás három időszakát jegyezte fel a történelem. Az első időszak 14 évig tartott. A vár erődítési rendszere főként a természeti adottságokra épült. A várhoz őrtornyok is tartoztak. A sarkadi földvár megerősítési munkálatait siettette az 1514-es parasztháború. A dél-bihariakkal együtt a sarkadiak is harcba szálltak Dózsa oldalán. A Mohács utáni új helyzetben Magyarország önállóságának fennmaradását az Erdélyből elindult Szapolyai János támogatásában vélték. A hatalmi határok pontosan nem alakultak ki ebben az időben, eleinte Sarkad is olyan senkiföldjén terült el, melyet mindenki igyekezett megsarcolni. Sarkad először 1571-ben került török kézre, öt évvel később, mint ahogy Gyula vára elesett. A sarkadi földvár első kapitánya Sarkadi Boldizsár lett, akit fia, Farkas követett. Az ő irányítása mellett folyt 1566-tól 1571-ig a megerősítés második szakasza. 1596-ban a fejedelem hajdúkkal erősítette meg a várat. A reformáció a hajdúk révén korán eljutott Sarkadra. 1552-ben Dévai Bíró Mátyás, 1553-ban Szegedi Kiss István a sarkadi prédikátor. 1600 februárjában a sarkadi hajdúk nagyvárad védelmére siettek, s ezt a gyulai törökök megtudták. A befagyott tó jegén, mely a gyulai vár északi sarkáig terjedt könnyen átjutottak Sarkadra, s az ottmaradt kevés várőrséget és a lakosság egyrészét (mintegy 400 főt) lemészároltak. E tömegsírt a református templom szomszédságában találták meg. 1604-ben Bocskay István fejedelem ismét hajdúkkal erősítette meg Sarkad várát. Ez időben Dormán Péter volt a várkapitány, akinek még ma is határrész őrzi nevét. 1620 és 1659 között Csatári János és hasonló nevű fia volt a várkapitány. A fejedelemség védelmének növelése érdekében I. Rákóczi György Sarkad várának megerősítését rendelte el 1636-ban. Ez az erődítési munkálatok harmadik szakasza, mely nyolc évig tartott. Rákóczi 1644 július 9-én több sarkadit nemességgel jutalmazott, és e naptól nevezhetjük Sarkadot hajdúvárosnak. A hosszantartó háború a fejedelemség gyengüléséhez vezetett, és Sarkad is végleg török kézre került 1660-ban. Sarkad Nagyváraddal egyidőben szabadult meg a töröktől, ezt követően viszont a Habsburg uralom következett. II. Rákóczi Ferenc 1703-ban történt zászlóbontása ismét reményt ébresztett a sarkadiakban. Hozzákezdtek öreg váruk kijavításához, és a bihari gyűlésen ismertté vált Szabó Sándort választották meg várkapitánynak. Még 1703 nyarán 300 sarkadi hajdút küldtek Rákóczi seregébe. Szálka is volt a sarkadi vár az aradi császáriak szemében. Parancsnokuk a rácok biztatására ágyúkkal és hadinéppel jól ellátva rohamozta meg 1707. február 13-án a sarkadi várat, ám Szabó Sándor e támadást visszaverte. 1709-ben a sarkadiak között kolera tört ki, és az aradi rácoknak sikerült a várkapitányt foglyul ejteni. 1711. január 11-én a sarkadiak különbékét kötöttek a Nagyváradon székelő Lőwenburg császári ezredessel. Sarkad várát és a környező lakóépületeket még ebben az évben földig lerombolták. A lakosság a mocsár és erdők világába keresett menedéket. Ezt használta fel a gyulai új földesúr, Harruckern báró, hogy birtokához csatolhassa a sarkadi tóterületét. Bármilyen eredetű volt is Sarkad mezővárosi jogállása, minden vita ellenére a XIX. századig megmaradt. Sarkad város pecsétje 1677-es keltezéssel a mezőváros előjogait mutatja. Sarkad gazdasági fejlődését lassította a Gyepes és a Körös folyók gyakori kiöntése. A gátak építése 1777-ben kezdődött, de csak a XIX. század második felében rendeződött megnyugtatóan a vízszabályozás. 1799-től Sarkad új földesura Almássy Ignác lett, akinek utódai 1945-ig itt maradtak. Az iparosok és kereskedők létszáma állandóan nőtt. 1836-ban kísérleti jelleggel cukorgyár létesült Sarkadon. A nemzeti megújulás reformmozgalma Sarkadon is éreztette hatását, 1848-ban a helyi nemzetőrök (119 neve ismert) a különböző csatatereken derekasan helytálltak.
Világostól a fegyvert letévő honvédek többsége Nagyvárad helyett Zerinden keresztül, a sarkadi fogolytáborba került. Az ide érkező nemzetőröket és vezetőiket a mostani katolikus templomnál lévő téren fogadták a sarkadiak. A foglyok többségét itt szabadon engedték. A magasabb rangú tiszteket az Almássy kastélyban szállásolták el. Köztük volt Nagy-Sándor József és Knézich Károly tábornok is, akiket később Aradon kivégeztek. 1866. május 1-én tűzvész pusztította el a város központi részét. A leégett házak száma 73, s közte volt a református templom is. A városháza is leégett, az itt őrzött iratokkal együtt. 1869-ben alakult meg a 48-as és Függetlenségi Népkör. Díszelnökének Kossuth Lajost választották meg. Kossuth száműzetéséből küldött köszönőlevele a II. Világháború idején pusztult el. Fiai két alkalommal is voltak Sarkadon. Sarkad mezővárosi jogát 1887. április 25-én vesztette el. A XIX-XX. századforduló idején is tartott a gazdasági fellendülés. 1904-ben cserép és téglagyár létesült, 1909-ben a Sarkadi Gazdasági Takarékpénztár is megkezdte működését. 1910-ben beindultak a cukorgyár építésének munkálatai. A trianoni békeszerződés új helyzetet teremtett a térségben. Sarkad határmenti község lett. A tanácsrendszer bevezetésével, illetve a megyerendszer korrekciójával 1950. március 15-én megszűnt Bihar megye. Azóta Sarkad Békés megyéhez tartozik. Városi rangját 1989. március 1-jén kapta vissza.
Sarkadkeresztúr 1848 lakosú település, részei Varsányhely és Kisnyék. A helység a 128-as/Püspökladány- Vésztő- Kötegyán- Békéscsaba/ vasútvonal mentén, Sarkadtól 8 kilométerre, északra fekszik. A község területén végzett ásatások leletanyagai bővelkednek őskori /pl. bronzkori és kelta/, illetve népvándorlás kori /szarmata/ valamint Árpád-kori leletekben. A csapháti ásatások során X-XI. századi temető, míg a medgyesi ásatások során Árpád-kori templom és település romjait tárták fel. A feltárások bizonyítják, hogy ez a hely ősidők óta lakott, s azt is, hogy Keresztúr Árpád-kori elődje templomos település volt. A Keresztúri Református Egyház a régebbiek közül való. A török támadások idején, Sarkad pusztulásakor felégették Keresztúrt is.
A Rákóczi szabadságharc kezdetén 1704-ben labancok támadták meg a települést, lakossága a sarkadi földsáncokba menekült. Később néhányan visszamerészkedtek elpusztult helységükbe. 1717-1725 között újraépült a falu. A településen a munkanélküliségi ráta jelenleg 25 %- os. Az egyetlen jelentős munkaadó a helyi önkormányzat. A helyiek főként a közeli városokban: Gyulán és Békéscsabán vállalnak munkát, s naponta ingáznak munkahelyük és otthonuk között. A termelési és gazdasági körülményeket figyelembe véve a sarkadi körzet az országos összehasonlítás szerint hátrányos helyzetű, Békés megyében is a szélsőségesen nehéz körülményektől szenvedő térségek közé tartozik. Természeti adottságai /éghajlat, talaj/ kedvezőtlenek, ezek szerencsétlen egybeesése megnehezíti az eredményes mezőgazdasági termelés folytatását, mindezek ellenére a lakosság nagy része földműveléssel és állattenyésztéssel is foglalkozik. Hektáronkénti átlagos aranykorona érték 15,2, ami igen rossz minőségű talajt jelez. A termelési és gazdasági körülményeket együtt vizsgálva meg kell állapítani, hogy sem a mezőgazdaság, sem az ipar nem teremt megfelelő alapokat olyan fejlődéshez, ami a községnek a kívánt ütemű előrejutást lehetővé tenné. Elsősorban erre vezethető vissza, hogy Sarkadkeresztúr népessége tartósan és folyamatosan csökken. A községben egy nyolcosztályos általános iskola működik, jelenleg 176 tanulóval. Párhuzamos osztályok nincsenek. A közművelődési, kulturális tevékenység leginkább az iskola berkein belül, illetve a helyi könyvtárban zajlik, hiszen Keresztúron nem működik művelődési ház. A községben gyógyszertár, postahivatal és Takarékszövetkezet üzemel. Az Idősek Klubja hétköznap fogadja a kikapcsolódni vágyó idős embereket. Az egészségügyi ellátás megfelelő. A sportélet igen színes: a helyi sportegyesületben felnőtt focicsapat, ifjúsági focicsapat és női kézilabda-szakosztály is működik. Egy technikai tömegsport klub is létezik, melynek fő profilja a lövészet. Sarkadkeresztúr egyetlen sporttelepéhez öltöző és büfé is tartozik, valamint füves focipálya és egy aszfaltos edzőpálya szolgálja ki a sportolni vágyók igényeit. A településen több vallási felekezet is együtt él: református, római katolikus, görög- keleti és baptista. A településen egy templom és három imaház található. Az ünnepi alkalmakkor az I. és II. Világháborús emlékhelyet és a Millecentenáriumi emléktáblát koszorúzzák meg az itt élők. Az 1848-49-es szabadságharc tiszteletére a Szabadság téren kopjafát állítottak a keresztúriak.
Újszalonta 135 lakosú határközség Sarkadtól 15 kilométerre, északkeletre fekszik. A település története összefügg Nagyszalonta történetével, 1920 előtt annak egyik tanyája volt. A XVI. század végéig az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott, majd a hajdúk fennhatósága alá került. A törökök miatt lerombolták a falut. I. Rákóczi György valószínűleg, a mai Újszalonta határában vívta meg 1636. október 6-án győztes ütközetét a török ellen. A falu csak a XVI. század végén kezdett benépesülni. A trianoni határrendezésig Nagyszalonta közigazgatási területéhez tartozott. Külön érdekessége, hogy 1922-ig Románia része volt, majd ezt követően a Kötegyánon áthaladó vasút miatti határkiigazításkor került végleg Magyarországhoz. Rövidesen önálló településsé vált előbb Kisszalonta, azután Nagyszalonta, utóbb 1927-től Újszalonta néven. 1950-ig Bihar megyéhez tartozott, s csak ezután vált Békés megye mai napig legkisebb településévé. Az 1975-ig önálló Újszalontát Kötegyánhoz csatolták, s ekkor kezdődött meg a falu visszafejlődése. Bár 1990-től ismét önálló, a korábbi évek falurombolását nehéz helyrehozni.
Zsadány 1783 lakosú község Komáditól délre, 9 kilométerre fekszik. Az írott emlékek közül 1219-ben a Váradi Regestrum tesz először említést Zsadányról. A XIX. század elején Zsadány már tekintélyes település volt, nem elhanyagolható Gazdaságtörténelmi adalék, hogy 1811-ben szárazmalom épült a községben, ahol a környéken termelt gabonát dolgozták fel.
Zsadány legfőbb nevezetessége az 1794-99 között épült református templom, a biharugrai tavakhoz tartozó Begécsi víztározó, a természetvédelmi területként nyilvántartott Holt Sebes-Körös part, a Körös – Maros Nemzeti Parkhoz tartozó Orosi, Vátyoni puszták és a több évszázados tölgyfás.
Békéssámson 2640 lakosú község Tótkomlóstól 12 kilométerre, nyugatra fekszik. Talán az első lakójáról, vagy alapítójáról kapta a nevét. Nagyon sokáig Sámson néven jegyezték a települést, egészen addig amíg Békéshez nem csatolták. Már a bronzkorban éltek ott emberek, sőt a XI. században Árpád-kori temploma is volt a községnek. A középkorban a tatár és török miatt több alkalommal elnéptelenedett a település. 1765-ben gróf Károlyi Antal dohánytermelőket telepített Sámsonra, s ezt követően a település fejlődésnek indult. 1852-ben már másfélezer lakosa volt. A falut 1860-ban átköltöztették a jelenlegi helyére, a Száraz-ér bal partjára. Az 1920-as évek végéig A Károlyi család birtokolja a területet, majd Zselénszky Gábor gazdálkodik ott, s a növekedés eredményeképpen 1949-re a lakosság létszáma meghaladja a 4500-at. A sámsoni emberek többségének egészen a II. Világháború végéig a földművelés volt a fő megélhetési forrása. Több mint 12000 holdat tett ki a szántó, a többi terméketlen terület. A települést akkoriban majorság övezte.
A település legfontosabb látványosságai: a felújított református templom, a katolikus templom, a millecentenárium tiszteletére emelt székelykapu és az I. Világháborús emlékmű.
Csanádapáca nevét a honfoglaláskor itt megtelepedő „abaca” névcsoportról kapta. Az első település a tatárjárás idején pusztult el. A község csak a XV: században alakult újjá. Ebből a korból, 1488-ból származik Csanádapáca első írásos emléke: egy oklevélen „Apachya” néven szerepel. Ekkoriban már huszonöt portából álló és templommal rendelkező, középkori viszonylatban is jelentős falunak számított. 1596-ban a török csapatok pusztították el a települést. A török hódoltság után a terület kisebb része Harruckern János György hadiszállító tulajdonába került, nagyobb részét pedig 1723-ban a kincstár birtokolta. A területet legelőnek és kaszálónak használták. A jelenlegi község 1821-ben települt újjá. Ebben nagy szerepe volt egy Hengelmüller Mihály nevű bérlőnek, aki dohánytermesztés céljából bérelte a pusztát a kincstártól és ötven családot telepített itt le az ország különböző pontjairól. A község 1836-ban került hivatalosan is bejegyzésre „Nagy Apátza Kertész Község” néven. Az első iskola 1857-ben épült, a római katolikus templom 1859-ben, az evangélikus templom pedig 1896-ban. 1908-tól nevezik Csanádapácának. A településen jelentős tanyavilág alakult ki. Az úgynevezett Vilma-major a községtől délre, Kisapáca pedig északkeletre volt, melyek önálló iskolával is rendelkeztek. A településnek 2883 lakosa van.
Csorvás nagyközség, 5764 lakosú nagyközség Békéscsabától 22 kilométerre, délnyugatra, a 47-es számú főközlekedési út és a 135-ös/Szeged-Békéscsaba/ vasútvonal mentén helyezkedik el. A település háromszor települt újjá, már az 1150-es években „templomos falu” volt. Az utcák jelenlegi szabályos, párhuzamos elrendezését az 1850-es években történt újjáépítés kapcsán tervezték meg. Vasútállomással 1857 óta rendelkezik. A lakosság száma mérsékelten csökkenő tendenciát mutat. 1970 óta nagyközség.
A település jellegzetessége a főtér köré épített három templom és az Erdélyi Hérics, amely kirándulási cél is lehet.
Gádoros, 4077 lakosú nagyközség Békés megyében, a Mágocs-ér partján, Orosházától északnyugatra, 16 kilométerre található. A helységet érinti a 147-es /Kiskunfélegyháza- Orosháza/vasútvonal is. Régészeti leletek szerint már 3500-4000 éve lakták, és három Árpád- kori település nyomaira is bukkantak. A falut Dezséri Rudnyánszkí Sándor, a megye akkori főjegyzője, a környező Gádoros puszta tulajdonosa alapította 1826-ban. Birtokosáról először “Bárófalva”-nak nevezték, majd a nép ajkán “Bánomfalva”-ként jelent meg, később “Bánfalva”, majd 1901. június 1-jével nyeri el mai nevét. A “gádor” átriumot, tornácot, előcsarnokot jelent. a történészek szerint az ősi Gádorost a település templomának kis előcsarnokáról nevezték így. Az 1848-49-es szabadságharcban 18 helybéli küzdött, köztük báró Rudnyánszky Gyula is. 1871-ben már nagyközség, lakosainak száma megközelíti a 2500-at. 1890 és 1910 között ötven család hagyta el a falut, és kivándorolt az Újvilágba. 1920-ban a falu lélekszáma 4490 volt, tíz évvel később pedig 4525. Igazi fejlődése az 1950-es években kezdődött, és mára infrastruktúrája teljeskörűvé vált. Jelenleg is a mezőgazdaság a fő kereseti forrás, a szövetkezet mellett a kárpótlás biztosította földeken is sokan gazdálkodnak. Kisebb ipari üzemek is működnek helyben, de a két közeli város, Orosháza és Szentes nagyvállalatai is sokakat foglalkoztatnak. A művelődési, oktatási egészségügyi ellátás megfelelő szinten biztosított.
A nagyközség nevesebb személyiségei: a Justh család tagjai, Békés József író, dr. Hidasi László egykori orvos és Némann Valéria tanárnő. Udvardi Kossuth Lászlóné, Papp Károly jegyző. A községben található látványosságok közül kiemelkednek: Just Zsigmond és családjának síremléke a nagyközségi temetőben, valamint a róla elnevezett Művelődési Házban megtekinthető állandó kiállítás. Udvardiné Kossuth Lászlóné felújított síremléke szintén a községi temetőben tekinthető meg. Látványosságként még említhető az evangélikus templom, mely 1888-ban, a katolikus templom, amely 1891-ben és a református templom, mely 1929-ben épültek. A falu jövőjének szempontjából lényeges lehet a határában kőolajkutatás közben feltárt termálvíz.
Gerendás 1569 lakosú község a 47-es számú főközlekedési útról leágazva Csorvástól 7 kilométerre található. A település neve először 1418-ban fordult elő egy oklevélen „Gerendaseghaz” formában, amikor is Maróthy János a falu délkeleti részét magának követelte. A XVI. század elején a tulajdonjog visszaszállt Hunyadi Mátyás királyra, aki ezt Corvin János hercegnek adományozta. E terület a török uralom alatt elnéptelenedett. Gerendás újratelepítése az 1700-as évektől az új főúri uradalmak munkaerő-ellátásához szükséges szlovák ajkú jobbágyok letelepítésével történt. A község az 1910-es évek óta tekinthető egységes településnek, s 1924-ben vált önállóvá. A Munkácsy Mezőgazdasági Szövetkezet 1949 óta létezik, s ma is meghatározó Gerendás életében, hiszen felvállalta az integrációt a növényvédelem kérdéseitől az értékesítésig. A település a 1960-as évek óta stranddal is rendelkezik. A gyógyhtású termálvíze 32-34 Celsius fokos. A víz teljes analízise alapján a gerendási víz gyógyvíz.
Műemlék nincs a településen. A katolikus és evangélikus templom mellett, csupán a második Világháború áldozataikra emléket állító emlékmű kínál látnivalót.
Kardoskút 979 lakosú községe Orosháza és Tótkomlós városok között fekszik a 125-ös/Mezőtúr- Orosháza – Mezőhegyes/ vasútvonal mentén. 1950-ben a hódmezővásárhelyi tanyavilágból önállósult. Híressé kőolaj -és földgázlelőhelye tette. Ebben az időszakban került Békés megyéhez, mert korábban Csongrád és Csanád megye része volt Nagyon hosszú ideig Kardoskút területe puszta volt, amit orosházi és vásárhelyi telepesekkel népesítettek be. A betelepítést segítette, hogy az 1893-ban megépített Tótkomlós- Orosházi vasútvonal érintette a pusztát.
A Kardoskút- Fehér-tavi Természetvédelmi Terület központi része a kelet-nyugati irányban elnyúló Fehér-tó. A Fehér-tavat régészeti emlékei, a pusztákhoz kapcsolódó növénytakaró és állatvilág együttese, illetve a madárvonulásban betöltött rendkívül fontos szerepe miatt Magyarország legértékesebb természetvédelmi egységei között tartják nyilván. Kardoskút a vizes, pusztai élőhelyekhez kötődő vonuló madarak egyik legfontosabb alföldi megállóhelye. A tómeder az éjszakázó- és a pihenőhelyet biztosítja, a környező puszták és mezőgazdasági táblák pedig a táplálékforrás szerepét töltik be.
A fészkelő madarak közül a fokozottan védett gulipán emelhető ki. A Fehér- tónak az európai madárvonulásban betöltött szerepe szinte egyedülálló. Egyes években a vonuló vadlibák száma eléri a negyven-ötvenezret, a vadrécéké a százhúszezret és a megritkult darvak tizenöt-húszezres őszi éjszakázó állományai is gyakoriak. Az alkalmilag idevetődő madárfajok közül a vékonycsőrű póling, a pártásdaru, a vörösnyakú lúd, a kislilik, a vándorsólyom és a récecsapatokra vadászó rétisas nemzetközi jelentőségű. Az UNESCO e jelentős pihenőhelyet nemzetközi értéknek minősítette. Kardoskút- Fehér-tó értékeit a helyszínen található bemutatóteremben lehet tanulmányozni. Ugyancsak érdeklődésre tart számot az itt található szürkemarha, valamint a cigája és a racka juhnyáj.
Nagyszénás 5708 lakosú nagyközség Orosházától északra, 10 kilométerre a 125-ös/Mezőtúr- Orosháza- Mezőhegyes/ és a 126-os/Kisszénás-Kondoros/ vasútvonalak mentén helyezkedik el. A település létezéséről Zsigmond király 1403. november 23-án kelt adománylevele tesz először említést. Történelmi tény tehát, hogy az 1403-as esztendőben, és már a korábbi években is Szénásegyháza lakott terület volt. Mátyás király 1482-ben Corvin Jánosnak ajándékozta Szénást. A mohácsi csatavesztés után a település birtokosa Czibak Imre váradi püspök lett. Szénás a XVI. század közepén igen jelentős, a második legnagyobb település volt a megyében, és a század végéig töretlenül fejlődött és gyarapodott. Az 1596-os törökdúlás a megye más településeivel együtt az ősfalut is elpusztította, s majd csak 1818-tól beszélhetünk újra folyamatos lakosságról. Nagyszénás 1893-tól bekapcsolódott az országos vasúti forgalomba. Az I. Világháború után kialakult az Újfalu nevű rész, majd utána létrejött a falu többi része, és lényegében kialakult a falu mai képe. Hírnevét olajkutatás közben 1954-ben 3000 méter mélyről feltörő 82 Celsius fokos meleg alkalikus jódos gyógyvize teremtette meg.
A település neves szülötte Mendöl Tibor egyetemi tanár, földrajztudós.
Orosháza 31768 lakosú település, Békés megye legnyugatibb városa a 47-es főközlekedési út, valamint a 125-ös/Mezőtúr- Orosháza- Mezőhegyes/, 135-ös/Szeged- Békéscsaba/ és 147-es/Kiskunfélegyháza – Orosháza/ vasútvonalak mentén: fejlett infrastruktúrával, kedvező mezőgazdasági adottságokkal, sokszínű iparral rendelkezik, jó megközelítési lehetőségekkel. Gyors fejlődése ellenére ma is őrzi a hajdani kisváros előnyeit: a pormentes tiszta levegőt, a hangulatos parkosított, virágos utcákat, a nyugodt életritmust. A város környékének történelme az újkőkorig nyúlik vissza, melyet a környéken talált régészeti leletek igazolnak. Első lakói között a kutatók az úgynevezett „Körös-kultúra” képviselőit tartják számon. Nevét birtokosáról, Orostól kapta. Orosháza nevével legelőször egy 1466-ban keletkezett oklevélben találkozunk. Eredetileg Zaránd megyéhez tartozott, annak a XV. századi végleges megszüntetése után került Békés megyéhez. Egy, a mohácsi csata előtti évben keletkezett oklevél Orosházát, mint a Békési uradalom központját említi, tulajdonosai ekkor a Komlóssyak voltak. A török uralom idején a település a pusztulás sorsára jutott. A mai város története a vidék XVIII. századi újratelepítésével kezdődik. A Tolna megyei Zombáról evangélikus hitük miatt elüldözött jobbágyok 1744. április 24-én mint szabad árendások vették birtokukba az orosházi pusztát. A betelepülő lakosság elsősorban földműveléssel és állattartással foglalkozott, de hamarosan kifejlődött a kertkultúra is, majd a XVIII. században az iparos réteg is kialakult. Az orosháziak 1869-ben Táncsics Mihályt választották képviselőjükké. A reformkortól kezdődően lassan megindult Orosháza mezővárosi jellegű fejlődése, melyet felgyorsított az 1870-ben megépített Nagyvárad – Fiume vasútvonal. A hamarosan csatlakozó szárnyvonalak révén a község a Körös- Maros- Tisza közének vasúti csomópontjává vált. Virágzásnak indult a mezőgazdasági feldolgozó a mezőgazdasági feldolgozóipar: baromfifeldolgozás, malomipar, melyhez rövidesen csatlakozott a helyi kisipar, kereskedelem és építőipar. A XIX-XX. századfordulón a „Viharsarok” központja, a szegényparaszti mozgalmak góca. 1891. május 1-jén „az orosházi zendülés” indította el a környék nincstelenjeinek lázongását. A XX. század első felében Orosháza „a legnagyobb magyar falu”. A két Világháború között Orosháza, mint a „legnagyobb magyar falu” szerepelt a köztudatban, 1936-ban már közel 25000 lelket számlált. A trianoni békeszerződés után a város egyszerre a „kis Magyarország” határmenti régiójában találta magát, s ez a tény további fejlődés meghatározója lett. A II. Világháború pusztításai után újraéledő település 1946-ban Rákóczifalva és Szentetornya csatlakozásával emelkedett városi rangra. A környéken felfedezett nagy szénhidrogén-mező és termálvíz feltárás eredményeire alapozódva alakult ki a fejlett gépipar, üvegipar és kohászat. A hagyományos baromfifeldolgozás világhírnévre tett szert, ugyanúgy a biokémia előállítása, mely orosházi szabadalom. Orosháza mára a megye legprivatizáltabb, legnagyobb termelési és beruházási értékkel bíró, legtöbb külföldi tőkét vonzó városa lett, sokszínű kulturális és sportélettel. Itt született Székács József evangélikus püspök, költő, műfordító, Thék Endre asztalosmester, a hazai bútorgyártás megteremtője, Jászai Horváth Elemér költő, újságíró, Boldizsár István festőművész és Darvas József író és politikus.
A város központjában áll a műemlék jellegű késő barokk stílusú evangélikus templom, melynek oltára előtt őrzik a Zombáról elhozott harangot. Először 1777-ben az egykori fatemplom mellett a tornya épült fel. A fatemplom helyén 1786-ban emelték a mait. 1830-ban bővítették a hajóját, és összekötötték vele a tornyot. Szószékoltárát 1798-ban Péky József, orgonadíszét 1832-ben Dunaiszky Lőrinc készítette. A templomkertben álló oszlop az 1831-i kolerajárványra emlékeztet.
A református temploma 1917-ben neogót ízlés szerint épült.
Fennmaradt néhány parasztbarokk és népi építészeti stílusban épült „napsugaras” faormú ház is.
A Könd utca 1. szám alatti víztoronyban Magyarország egyetlen Kútmúzeumának gyűjteménye kapott helyet.
A város kultúrtörténetében mindig meghatározó szerepet töltött be a művészet, különösen a képzőművészet. Számos alkotó indult innen a világhír felé, akik később sem feledkeztek meg szűkebb szülőhazájukról, műveikkel megajándékozták Orosházát. A millecentenárium évében megnyílt Városi Képtár, mely 500 m2-es kiállítóterében olyan neves alkotók kiállítása tekinthető meg, mint Boldizsár István, Bolmányi Ferenc, Pap Gyula és Csáki-Maronyák József festőművészek, valamint a Spanyolországban élő világhírű orosházi szociofotós Müller Miklós alkotásai.
A városközponttól mintegy három kilométerre fekszik Gyopárosfürdő, az „Alföld gyöngye”. A három tóból álló tórendszer 1869-től vált közismertté, mint gyógyhatású fürdő.
Orosháza határában található a kardoskúti Fehér-tó, mely a Körös- Maros Nemzeti Park része. A 488 hektáros szikes vízi világ hazánk egyik legértékesebb madárrezervátuma. A sziki legelőn természetes életkörülmények között él az ősi magyar rackanyáj és a szürkemarha gulya, mely szintén védett.
A közeli nagytatársánci ősgyep igazi természeti ritkaság.
A városkörnyéki tanyák ma romantikus szálláshelyek, lovaglási és vadászási lehetőségekkel.
Pusztaföldvár Békés megye délnyugati vidékén, Orosházától mintegy 12 kilométernyi távolságra fekszik. A község nevének Földvár első előfordulásának bizonyítékául Szilágyi Erzsébetnek, Hunyadi János özvegyének 1463-ban latinul írott „Feldwar2 levelét jelöli a szakirodalom. A XV. században Fekete- Földvárnak, a XVI. században Varjas Földvárnak nevezték. A korabeli adatok szerint 1557-ben 30 család lakta a községet. A kincstár, később mint „uratlan” birtokra rátette a kezét földvárra, hozzávásárolt még több mint 7 hold területet, pusztát, ezután kezdték Puszta- Földvárnak nevezni. 1841-ben, az újratelepítéskor Torontál megyéből érkeztek Földvárra az első lakók. A dohánytermesztés kifejlesztése végett kertészközséggé vált Földvár. A mai földvár a főútvonalaktól félreeső „kis szigeten”, a világtól elzártan elhelyezkedő 1971 lakosú falu. A község két településrészből áll. A régebbi öregfaluból, helyi elnevezéssel Nagyfaluból és a másik, az újabb telepítésű Újfaluból. A település lakosainak megélhetését a mezőgazdaság biztosította.
Jelentős emléke a tatársánc, mely i.e.VIII-V. századi sáncmaradványt rejt. Az egyik a félkör alakú Nagytatársánc, a másik az ősfolyó túloldalán lévő Kistatársánc.
A 6550 lakosú város a Békési- hát kistáj középső részén fekszik. A helységet érinti a 125-ös/Mezőtúr- Orosháza- Mezőhegyes/ vasútvonal. Tótkomlós a honfoglalás kori leletek tanulsága szerint a település és a környéke különböző népek által lakott volt. Ennek a korai időszaknak egyik máig is fennálló emléke a nagykopáncsi kápolna. Első okleveles említése 1453-ból származik, de a település századokkal korábban keletkezhetett. A török időkben, a XVI. század végén, a magyar népességű falu teljesen elpusztult. Az elnéptelenedett komlósi birtokra báró Rudnyánszky József 80 szlovák családdal 1746. január 8-án meg is kötötte a telepítésre vonatkozó szerződést, akik Szexty György lelkész vezetésével 1795-ben megépítették a most is pompázó, barokk stílusban épült monumentális evangélikus templomot. A település népe jól megőrizte a szlovák tradíciókat, a nyelvhasználat mellett a díszítőművészetben (festett bútorok, szőttesek, hímzések, kerámia) is. Hosszú évtizedekre meghatározta a falu sorsát, a település lakosságának szerkezetét az 1946-48-as szlovák-magyar lakosságcsere. A lendületes fejlődésnek köszönhetőe, hogy a nagyközséget 1993. november 1-jén várossá nyilvánították.
A városba látogatókat számos látnivaló, nevezetesség és kikapcsolódási lehetőség várja. A településen a szlovák tradíciókat megőrzése végett, több régi lakóház műemlékké nyilvánítva. Ilyen többek közt az 1886-ban épült és gazdagon berendezett lakóház is, mely ma már tájház, s melyben minden egyes tárgy a népi hagyományok megörökítője. A tájházban található, a város egyik híres szülöttjének: Tomka Juditnak a berendezett emlékszobája is.
Ugyancsak a népi kultúra színtere a XIX. században épült Szép utcai Szlovák Ház is. Az emlékház berendezését a korabeli festett tótkomlósi bútorok, illetve lakberendezési tárgyak gazdagítják.
A tótkomlósi tanyavilág emlékét őrzi a Tanyamúzeum. A tanya előkertjében nő a város nevében és a címerében szereplő növény, a komló.
A városházával szemben álló egyemeletes épületben tekinthető meg az 1067 darabból álló szlovák néprajzi gyűjtemény, mely Koppány János evangélikus lelkész, nemzetközi hírű magángyűjteményéből alakult ki.
Gyűjtemények sorát gazdagítja a település neves költőjének, Juraj Dolnozemsky magángyűjteménye is, mely a helyi szlovákság népi kultúrájának jellegzetes tárgyait foglalja magában. Az egyedülálló gyűjtemény a költő szülőházában tekinthető meg.
A város büszkesége és gyakran látogatott idegenforgalmi központja a Rózsa Fürdő, mely 1942 óta áll folyamatosan a környék, és a helyi lakosság rendelkezésére. Kellemes kikapcsolódásra ad alkalmat a falusi turizmus láncszemeként emlegetett, Gyúrós tanya. Az idillikus környezetben az idelátogatók bepillantást nyerhetnek a falusi életmód mindennapjaiba. A szabadidő hasznos eltöltését szolgálja a Komlós pusztán kiépített Lada- cross pálya, a Szekeres panzió automata tekepályája, a könyvtár a különböző szolgáltatásaival, valamint a Korzó mozi. A természetet kedvelők számára pedig őz, nyúl és fácán vadászatára van lehetőség. Természeti érték még a Száraz-ér, mely a Maros hordalékkúpján kialakult természetes vízfolyás. A ökoturizmus kedvelői számára túraútvonal kialakítását tervezi a Száraz-ér Társaság.
Almáskamarás 982 lakosú község Békés megye délkeleti részén, Mezőkovácsházától északkeletre, 17 kilométerre fekszik. Az Arad megyéhez tartozó pusztát csak 1844-ben Elekről érkezett német telepesek népesítették be. Trianoni békeszerződés után, 1920-23 között a csonka Arad megyéhez, majd Csanád – Arad – Torontál egyesített vármegyéhez került. A II. Világháború után nagyon sok családot telepítettek ki Németországba. 1980-ban közigazgatásilag Nagykamaráshoz csatolták és csak 1990-től önálló ismét.
A község nevezetessége a főtéren álló katolikus templom, amelyet 1864-ben kezdett építeni Ursits Lipót, aradi építész.
Jelenleg a község két német várossal, Walldorffal, és Leimennel áll testvér-települési kapcsolatban.
Battonya 6810 lakosú határváros, Magyarország, illetve Békés megye délkeleti, román határszéli részén fekszik. A helységet érinti a 125a-s/Mezőhegyes-Battonya/ vasútvonal is. 1945-től 1950-ig járási székhely volt, és Csanád vármegyéhez tartozott. A település Békés-Csanádi löszhát déli részén a Maros egyik mellékfolyója a Szárazér két partján a román határ közelében terül el. A terep a síkság jellegével bír. A felszín arculatát az Alföld peremén lerakódott törmelékkúp, a Maros törmelékkúpja határozza meg A település a Békés-Csanádi magasabb fekvésű löszhát területen alakult ki, az egész terület sík, kelettől, nyugat felé lejt. Talaja igen jó minőségű, humuszban gazdag, ezért mezőgazdasági termelésre kiválóan alkalmas. Lakói magyarok, szerbek, románok, cigányok, vallásuk szerint római katolikusok, görögkeletiek, görög katolikusok, reformátusok, evangélikusok. Kora-Árpádkori település, de fejlődése a XVIII. század második felétől gyorsul fel. Rendkívül gazdag a gazdasági és társadalomtörténete. A település mai elrendezését 1808-ban bécsi mérnökök tervezték. A helység neve a pelikán régi magyar nevéből, a patonyából származik. Város történetének kezdetei a honfoglalás előttre nyúlnak vissza, a kőkortól kezdve lakott hely volt: Ennek bizonyítékául szolgálnak a település határában feltárt neolit lakótelepek, illetve a nagy kiterjedésű bronzkori temető. A település első írásos említése 1340-böl származik. A XV. század közepén, a mai varos területén öt település volt. Jórészük Hunyadi János tulajdonában állt, majd a terület a nagylaki, Jaksity család birtokába került, akik a vitézeikkel és azok családtagjaival népesítették be. Battonyán a XV. században kizárólag magyarok laktak. 1514-ben Dózsa György keresztes serege e hely közvetlen közelében vonult el. 1529-ben és 1555-ben török martalócok törtek be a területre, s a település 120 esztendőre az oszmán uralma alá került. Az 1640-es esztendőkben Ali török olajbég szerbeket telepített ide. 1689-ben III. Csarnojevics Arzén - ipeki pátriárka - által vezetett és sikertelenül végződött török elleni fegyveres felkelés után a településen újabb szerb menekültek telepedtek le. A lakosság számának ismételt növekedése 1780-tól kezdődött, amikor románok vándoroltak be, illetve Pest megyéből magyarok költöztek ide. 1850 tájékán kis számban szlovákok is letelepedtek. A jó termőhelyi adottságoknak köszönhetően a lakosság megélhetési forrása a XVIII. századi állattartásról a gabonatermesztés irányába tolódott el, s ennek következtében a lakosság létszáma is erőteljesen növekedett. Battonya felvirágzásában valószínűleg közrejátszott az a körülmény is, hogy a település a Pest Arad között húzódó fontos kereskedelmi útvonalon feküdt, s az itt előállított termékek kedvező értékesítési lehetősége a lakosság gazdagodását segítette elő. 1788-tól postahivatal, 1800-tan már vámőrséggel együtt pénzügyőrség is működött a településen. 1839-ben Battonya mezővárosi rangot és vásártartási jogot kapott, s ez újabb lendületet adott a további fejlődéshez.1850-ben olvasóegylet alakult. 1870-ben műkedvelő társulat, 1874-ben már dalárda is működött 1855-ben sétakert létesült, 1859-ben került átépítésre a korábbi szűk községháza. A XIX. század második felére a város az akkori Csanád megye második legnagyobb lélekszámú települése volt. A világosi fegyverletétel után Battonya fél vármegye közigazgatási központja lett.1863-ban a térséget katasztrofális aszály sújtotta, mely hosszú időn keresztül éreztette hatását Az osztrák politikai terror légkörében a város fejlődése lelassult, és 1888-ban Battonya mezővárosi rangját is elvesztette. A település azonban ennek ellenére bekapcsolódott a kapitalista fejlődésbe. 1872-től kezdte működését a telekkönyvi hivatal. 1870-ben felépült az első gőzmalom, 1875-ben a tégla és fedélcserépgyár. 1882-től indul meg a vasúti közlekedés, 1885-ben megalakult az első takarékpénztár, majd 1886-ban létesült dohánybeváltó üzem. 1884-ben indult be a szikvízgyártás, 1891-ben létesül a távírda, az első nyomda és a faiskola. 1883-ban hozták létre az első temetkezési-, 1889-ben a tűzoltó-, 1891-ben a vöröskeresztes egyletet. Ugyancsak 1891-ben kezdte el működését a kisdedóvó és a felső leányiskola. 1891. június 21-én a szolgabíróság előtt csendőrsortűz oltotta ki a négy tüntető szegényparaszt életét. A „battonyai zendülés” az agrárszocialista mozgalom emlékezetes eseménye. 1892-ben a régi városháza helyén épült fel a városháza mai épülete is. A térség kapitalizálódása sajnos előidézője lett a lakosság egyre fokozódó polarizálódásának, elszegényesedésének. Ezen előzményekre vezethető vissza az 1891-ben kirobbant földmunkás mozgalmi zendülés, illetve a XX. század elején mutatkozó tömeges kivándorlás. Az I. Világháborút követő trianoni döntés Battonyára nézve súlyos csapást jelentett, hiszen a térség gazdasági és közigazgatási központjából egy elsorvasztásra kárhoztatott határszéli település lett. A helyzet korabeli reménytelenségét támasztja alá az a szomorú tény is, hogy 1923-ban a szebb jövő reményében 229 szerb család vándorolt ki a mai Szerbia területére. Sajnos Battonya a két Világháború közötti korszakban vajmi keveset fejlődött. Legújabb kori történetének legsivárabb évei következtek: állandósult a gazdasági és szociális pangás, a reménytelen nyomorúság: A település sem az I. sem a II. Világháború ideje alatt szerencsére nem volt színtere nagyobb károkozással párosuló hadműveleti eseményeknek, így a frontvonalak elhaladtával a település normális működési feltételei hamar helyreálltak. Battonya a II. Világháborút követően, de különösképpen 1950 után, amikor a megszűnő Csanád vármegyéből közigazgatásilag Békés megyéhez került, a leépítésre szánt települések sorsára jutott. A mezőgazdasági termelés kivételével szinte minden más ipari és gazdasági tevékenység elsorvadt, a területi közigazgatás szerepét Mezökovácsháza vette át. Korábbi kiemelt szerepét Battonya egyedül a közoktatás és a térségi törvénykezés szintjén őrizte meg. Az egyéni gazdálkodás gyakorlatához szokott mezőgazdasági termelők két hullámban élték meg a mezőgazdaság központi átszervezését. Az 1950-es, illetve az 1960-as nagyüzemi átszervezés közül az utóbbi eredményezett pozitívabb változásokat. A termelőszövetkezetek legeredményesebb működése a 1975 és 1985 közti időszakra tehető. A lakosság folyamatos fogyásának megállítására kisebb-nagyobb ipari beruházásokkal, ugyancsak ebben az időszakban történtek próbálkozások. A lakosság ellátásában fontos szerep jutott a kereskedelmi és értékesítő szövetkezeteknek, amelyek nemcsak helyi, hanem olykor térségi ellátást is teljesítettek. Az 1960-as éveket megelőző eredményes kőolaj- és földgázkutatások után a település közigazgatási területén megindul és jelenleg is tart a kőolaj- és földgázkitermelés. Mind a földgáztermeléssel párhuzamosan kiépülő települési gázellátó-, mind az időközben kiépített ivóvíz- és úthálózat, továbbá az intézményrendszer kialakulása és fejlesztése eredményeképpen a település 1989-ben újra visszanyerte városi rangját. Az 1989-es rendszerváltást követő időszak első éveiben a településen még nem indult meg a további fejlődés. Az időközben bekövetkező tulajdonjogi változások - alapvetően tőkehiány és zavaros piaci és értékesítési nehézségek miatt - jelenleg még nem eredményeztek fellendülést. Jelentősnek mondható a munkanélküliek száma, a település befektetőkre vár. A város jelentős erőfeszítéseket tett az elzártság és elhagyatottság leküzdése érdekében, s azért hogy helyreállítsa korábban létező kapcsolatait. Így került sor a Battonya és Tornya (Turnu) közötti közúti határátkelőhely megnyitására. Battonyának a közelmúltban sikerült leküzdeni távközlési lemaradását, lakói 1997-töl akadálytalanul használhatják a telekommunikáció valamennyi hálózatát.
A római katolikus templom 1818-ban épült, 1935-ben bővítették. Freskóit Molnár-C. Pál festette.
A görögkeleti templom épült 1779-ben, copfstílusban. Ikonosztázát valószínűleg Alekszij Dusan festette 1882-ben.
Természeti emlék a tompapusztai kastély közelében álló, kétszáz évesnél idősebb hatalmas tölgyfa.
A város neves szülötte Molnár –C. Pál festőművész..
Dombegyház 2400 lakosú, dél-békési határnagyközség Battonya mellett, közvetlen a magyar-román határ mentén a 4444-es és a 4439-es közutak találkozásánál. A település az őskortól lakott hely. A történelem viharaiban többször elpusztították, illetve újratelepítették. A legutóbbi újratelepítéskor dohánykertészek települtek le, erre utal cimerükben a dohánylevél és a dohánytű. Több történelmi forrás az Attila koporsó feltalálási helyét itt jelöli meg.
Jelentős építészeti emlék a Nyéki-kastély.
Dombiratos 756 lakosú község Mezőkovácsházától 18 kilométerre, keletre fekszik. A településről a XV. század elejéről van először feljegyzés. 1418-ban Belsevyratos alakban fordul elő, de már 1510-ben Dombyratosként szerepel. A XVI. század elején a falu a gyulai uradalomhoz tartozott, amelyet akkor Brandenburgi György őrgróf birtokolt. A vár bukása után a terület a török hódoltság alá került és elpusztult. A pusztaságot ezután rác pásztorok lakták, majd a XVIII. század végétől a terület a kincstár kezébe került és állandó bérlők hasznosították. 1841-ben Dombiratost Wodianer Sámuel bérli, s ebben az időben a határt már a betelepült dohánykertészek művelték. A XIX. század közepén a községet 618-an lakták. A lassú fejlődésben változást az 1945-ös földosztás hozott. A volt uradalmi cselédek földet és házhelyet kaptak, s az új építkezések következtében kialakult a falu mai képe. 1957-ben megalakult a Béke Termelőszövetkezet, majd megjelent a helyi kisiparosság is.
1992-ben avatták fel a II. Világháborús emlékművet, majd 1996-ban létrehozták a Millecentenáriumi Emlékparkot.
Kaszaper 2112 lakosú község Tótkomlóstól 9 kilométerre, északkeletre fekszik. Az őse a megye déli részén fekvő, középkori Pereg város, a Száraz-ér partján, a környező tájból észrevehetően kiemelkedő, az árvizek idején is biztonságot nyújtó, úgynevezett Templomhalmon épült fel, közepén a templommal. Nevét csak a XX. században nyerte el, jóllehet első hiteles említése már az 1241-es tatárjárás alkalmából előfordul. Az elpusztult település lassan ismét benépesedett, sőt a Hunyadiak korában mezővárossá fejlődött. A török hadjárat kétszer is megsemmisítette, s bár a későbbiek során több bérlő is megjelent Kaszaperpusztán, amely csak 1867-ben alakult belterület nélküli községgé. A település megerősödését hozta a Békés-Csanád megyei keskenynyomtávú vasútvonalak kiépítése, melynek egyik csomópontjává vált. Az 1920-as években újratelepítették Kaszaperpuszta-Újtelep néven, s jelenlegi település helyén, de Nagybánhegyes részeként. 1940-ben Kaszaper néven önálló községgé alakult, és ezt napjainkig megőrizte.
Kevermes 2432 lakosú határnagyközség Elektől 19 kilométerre, délnyugatra fekszik. A területén az eddig előkerült leletek alapján már a bronzkorban éltek embercsoportok. A honfoglalás előtt pedig avar sírleletek kerültek elő a település melletti sóderbányából, de találtak ott Árpád-korabeli eszközöket is. Az első teljes falu a XIV-XV. században a mai Kevermestől északnyugatra fekvő Bartahalom körül alapult, s ezt a területet tekintik a források a település ősének. Mátyás király fiának Corvin Jánosnak adományozta a környéket, majd Brandenburg György őrgrófra szállt a terület. A török dúlás után elnéptelenedett a község, s hosszú ideig csak pásztorok éltek itt ezen a vidéken. A mai Kevermes községet Tököly Sebők “aranysarkantyús vitéz és királyi tanácsos” telepítette, aki a XVII. század végén és a XVIII. század elején a török elleni harcokban messzemenően kitűnt Tököly (volt Popovics) család késői sarja, a XIX. század elején a Kevermesi és Vizesi Puszta földesura volt. A telepítés már 1813-ban elkezdődött, de 1815-ben vált széleskörűvé. A telepesek dohánykertészek (gányók) voltak, s egyrészt a Mátra északi lábánál húzódó területről, másrészt Szegedtől Aradig a Marostól északra eső területről jöttek Kevermesre. A telepítés olyan nagyarányú volt, hogy a lakosság 1815-ben már megközelítette az 1500 főt. A telepesek a földesúrral szerződéses viszonyban álltak, saját tulajdonú földjük nem volt, minden család bérelt földön dolgozott. Az első évtizedekben az újabb és újabb telepesek mellett nagy volt az elvándorlás is, de az 1850-es évek elejétől egyre inkább stabilizálódott a lakosság. Saját tulajdonú földje még a tehetősebbeknek is csak az 1874. október 1-jén báró Sina Simon földesúrral kötött “örökváltsági szerződés”-sel lehetett. A kevermesiek ezt a szerződést az aranyozott szegélye miatt “aranyszerződés”-nek nevezték. Kevermes 1849-50-ig a Tökölyek birtoka volt. A Tökölyeket báró Sina György, majd családja követte. A földtulajdoni viszonyokban lényeges változás 1906-ban következett be, amikor adásvételi szerződéssel az Ypsilanti hercegek (báró Sina Ilona utódai) eladták, parcellázták a mintegy 8 ezer kataszteri holdat kitevő hercegi uradalmat. Az uradalomból a kevermesiek 4421 katasztrális hold 243 négyszögölet vettek meg 5 millió koronáért. A vétel jelzálogkölcsönnel történt és 65 év alatt kellett volna kifizetni. A kevermesi határ ezzel a kevermesiek tulajdona lett, a község határában megszűnt a nagybirtok. 1917-től a község lakói földvásárlásokkal, majd 1945-ben a földosztással bővítették a község határát, ezzel a földműves lakosság életterét is. Lényeges változás csak 1960. január 13-án következett be, amikor Kevermes “termelőszövetkezeti község” lett, majd 1990-ben - a rendszerváltozás kezdetével - ismét változtak a tulajdonviszonyok. Kevermes lakossága a telepítéstől a II. Világháború végéig fokozatosan növekedett, majd a kialakult gazdasági helyzet miatt rohamosan csökkent.
A telepítés két évtizede után elérkezett az idő, hogy a községnek temploma is legyen. A problémát Tököly Péter földesúr úgy oldotta meg, hogy 1835. május 24-én szerződést kötött Lonovics József Csanád vármegyei püspökkel plébánia alapításáról és templom felépítéséről. A templom felavatása már 1835. szeptember 20-án megtörtént. Sajnos 1847. február 11-én a templom déli oldalfala összeomlott, így új templomot kellett építeni. Ismét a földesúr sietett a kevermesiek segítségére, és 1847-48-ban felépült az új, ma is meglévő templom.
A templom után az iskola következett, és 1836 őszén a templom melletti, nem éppen iskolának nevezhető épületben Mánásy József kántortanítóval elindult a tanítás. Az iskola Kevermesen 1881-ig katolikus egyházi iskola volt, majd 1902-ig községi iskola, 1902-től pedig mind a mai napig állami iskola.
Kisdombegyház 600 lakosú község Battonyától 17 kilométerre, északkeletre fekszik. A környéke a leletek tanulsága szerint már az őskorban lakott hely volt, de megjelent itt az ember az ókorban, s a középkorban is. Az írott emlékek szerint egész Dombegyház, beleértve a mai Kisdombegyház területét is, Edlspacher Zsigmond vásárolta meg, aki csakhamar a XVIII. század közepén bérbe adta birtokait. Utóbb 1800-ban Marczibányi István vásárolta meg a területet, aki meghonosította a dohánykertészetet, s ezzel sikerült helyhez kötnie a telepeseket. A falu eredetileg nemzetiségi település, kezdetben szlovákok lakják, s a XIX. század közepére népesebb majorság alakult ki a mai község területén. Az uradalmi majort azonban Dombegyházáról irányították, ezért az nem nagyon tudott fejlődni. A két Világháború között is csak 300 család élt itt, akik cselédként dolgoztak. 1945-ben a földosztás során a földek magántulajdonba kerültek, majd 19574-ben a gazdák létrehozták a Táncsics Termelőszövetkezetet. Az 1970-es években a három szomszédos község szövetkezeteit Dombegyházi Mezőgazdasági Termelőszövetkezet néven összevonták, melynek következtében Kisdombegyház is fejlődésnek indult. A „három falu – egy téesz” elven megszületett intézkedést azonban 1970-ben megelőzte a közigazgatási egyesítés, és központilag vezérelt és nem mindenben sikeres faluösszevonás. A település 1990 után az önállósodás felé vette az irányt.
Kunágota 2931 lakosú község Mezőkovácsházától 12 kilométerre, keletre fekszik. Először a XV. században Mátyás király idején találkozhatunk Szilas és Kétkupa nevével, amelyek a mai község területén helyezkedtek el. A király nagybátyját, Szilágyi Mihályt a Délvidék kapitányának nevezte ki, aki Szilas birtokhatárain belül új falut Építtetett Kunágáta néven. A törökdúlás után az elnéptelenedett terület utóbb a kincstárhoz került, amelyet erdélyi örmény bérlők hasznosítottak. Újratelepítése 104 dohánykertész családdal 1844-ben kezdődött meg, s már az 1850-es években körjegyzőséget szerveztek, amelyhez a mai Nagybánhegyes, valamint a korábbi Kupa és Éhlak tartozott. A meginduló polgárosodásnak köszönhetően a település lakossága 1930-ra megháromszorozódott. Napjainkban Kunágota sem mentes a dél-békési térség adottságaiból és helyzetéből adódó problémáktól.
Magyarbánhegyes 2787 lakosú község a 121-es/Békéscsaba- Kétegyháza- Mezőhegyes- Újszeged/ vasútvonal mentén, Mezőkovácsházától 7 kilométerre, északkeletre fekszik. A településről legkorábbi írásos emlék az 1510. évből való. A kincstár 1864-ben ismerte el önálló községnek a Békés megye délkeleti részén fekvő települést.
Magyardombegyház 296 lakosú község Battonyától 18 kilométerre, északkeletre fekszik. A település környéke a források szerint már a kőkorszakban is lakott hely volt, ám arra nincsenek biztos adatok, hogy a középkorban itt település állt volna. A XVIII. század elejétől a térség kincstári birtok, amelyet bérbeadással hasznosítottak. Az 1800-as évek kezdetén Marczibányi István szerzett meg egy területet, ahová dohánykertészeket telepített. Miután a szomszédos Dombegyházára szlovákok érkeztek, a község nevét megkülönböztetésül nevezték el az itt élő magyarokról Magyardombegyházának. A község egészen 1946-ig Dombegyházához tartozott, majd 25 éven keresztül önállóan intézte az ügyeit. Az 1970-es Tisza-völgyi árvíz nyomán fellépő belvizesedés tönkretette a környék falvainak termését, ezért a tönkrement gazdák és szövetkezeteik Dombegyházi Petőfi Mezőgazdasági Szövetkezet néven egyesültek. A termelőszövetkezet központja Dombegyházára került, s hamarosan a fúziót követte a három település közigazgatási összevonása is, melynek hatására Dombegyháza lett a központ az 1990-as évek elejéig, ekkor vált újra önállóvá Magyardombegyház.
Medgyesbodzás 1252 lakosú község Mezőkovácsházától 19 kilométerre, északkeletre fekszik. A település határában talált régészeti leletek bizonyítják, hogy az emberi történelem hajnalán lakott terület volt. Az idők folyamán többször előfordult, hogy elnéptelenedett Bodzás és a hozzá tartozó Gábortelep. Területe a középkorban Zaránd megyéhez, majd a török kiverése után 1920-ig Arab megyéhez tartozott, majd 1950-ig Csanád megyéhez. Bodzást 1857-ben, mint kertészközséget telepítették újra, ezt követően szaporodott a lélekszám és alakult ki a négy, egymással párhuzamos utca. A település mezőgazdaságra alapuló gazdálkodásában a II. Világháború utáni földreform hozott változást. A földosztást követően hamarosan létrejött a Dózsa Szövetkezet.
A község központját tágas, rendezett park díszíti, melyet a környék legszebb, több mint százéves római katolikus temploma és a községháza vesz körbe.
Medgyesegyháza 4101 lakosú nagyközség a 121-es/Újszeged- Mezőhegyes- Kétegyháza- Békéscsaba/ vasútvonal mentén, Mezőkovácsházától 13 kilométerre, északkeletre fekszik. Területén végzett ásatások igazolják, hogy ezen a részen már az őskorban is éltek emberek hiszen az i.e. VI. századból származó 8 szkíta sírt és két hamus gödröt tárt fel. Az első írásos anyag 1418-ból származik, ahol „Medgyesház” elnevezésű birtokrészt említ. A területet Mátyás király 1482-ben fiának, Corvin Jánosnak adományozta. A török uralom megszűnése után sokáig nem merült fel írásos nyoma a településnek, ami arra utal, hogy a falvak valamilyen ok miatt megszűntek. Az 1800-as évek közepétől dohánykertész telepítvények létrehozása kezdődött meg. Hivatalosan az 1893. évi község alakítás mellett szól a legtöbb írásos dokumentum, így a miniszteriális és közigazgatás megyei szerveinek dokumentumai is. Ez időben a lakosság létszáma közel 2500 fő. A századelőn a település dinamikusan fejlődött, és 1920-ra elérte az 5514 főt, majd alig változott 1946-ig, amikor 6166 főt számlál. Közigazgatásilag a településhez tartozik a 7 km távolságra fekvő Bánkút is.
A bánkúti kastély közösségi házként működik, benne könyvtár és kiállító terem is helyet kapott. A volt József főhercegi kastély épülete nyári táborozáshoz ideális szálláshelyül szolgál, itt található a bánkúti búzák atyjaként számon tartott Baross László emlékszoba, közelében a kápolna mellett síremléke. Medgyesegyháza és az idelátogató vendégek mozgásigényének a kielégítésére sportpálya és sportcsarnok áll rendelkezésre.
A településen élő közösségek, kulturális csoportok, civil szervezetek munkáját a helyi Művelődési Ház fogja össze. Az épületben kapott helyet a Schéner Mihály Kossuth- és Munkácsy-díjas festőművésznek, a nagyközség szülöttjének és díszpolgárának állandó kiállítása is. Művelődési Ház előtt Kalmár Márton szobrászművész Olvasó fiú című szobra áll. A Kossuth téri díszparkban Mihály Gábor szobrászművész alkotása, a díszkút található. A II. világháborús áldozatok emlékműve és az országzászló is a parkban magaslik. Itt kapott helyet a Millenniumi Szent István kápolna Csete György- Kossuth-díjas építész tervei alapján és Schéner Mihály Kossuth-díjas festőművész alkotásainak felhasználásával. A Millecentenárium alkalmából, a település frekventált területén Csanád Vezér Emlékpark létesült, ahol két kopjafa is elődeink emlékét őrzi.
Mezőhegyes 6386 főt számláló határváros, Magyarország délkeleti részén, Békés és Csongrád megye határán fekszik. A helység a 121-es/Békéscsaba- Kétegyháza- Mezőhegyes- Újszeged/, 125-ös/Mezőtúr- Orosháza- Mezőhegyes/ és a 125a-s/Mezőhegyes- Battonya/ vasútvonalak gócpontja. Legkorábbi írásos emlékek a XV. századból valók. Újkori történelmét 1784. december 20-tól számítjuk, amikor Csekonics József vértes százados javaslatára II. József császár e helyen alapította meg az „Osztrák Császári és Magyar Apostoli Királyi Ménesbirtokot”. A napóleoni háborúk után, 1815-ben ide került a legyőzőtt császár kedves hátaslova, Fajoun és a Nonius Senior, amely megalapítója lett a Nonius-törzsnek. Ennek 36. számú példánya az 1878-as párizsi világkiállításon elnyerte a „tökéletes ló” címet. Közben szarvasmarha- és sertéstenyésztésre is áttértek, majd a gazdaság elvált a ménes-intézettől. Ez utóbbi 1867 után megszűnt, mint katonai intézmény. Mezőhegyes 1872-es községi státuszt kapott. A lakosság többsége a ménesbirtok majorjaiban lakott. A népesség fele ma is ott lakik. A II. Világháború után mindössze hat lóval kezdték újra a tenyésztést. Mezőhegyes mérnöki pontossággal megtervezett „szabálytalan” település. Neves építészek, művészek keze nyomán formálódott arculata. 1984-ben a nagyközségek közül elsőként Hild János emlékéremmel tűntették ki. Mezőhegyes 1989-ben kapott városi rangot.
A Szent György római katolikus templom 1846-ban épült. Falán márványtábla emlékeztet plébánosára, Gonzecky Jánosra, akit 1849. október 8-án Budán golyó által halállal kivégezték, mert a szószékről felolvasta a kormány hívását a haza megmentésére. Az 1960-as években Feszty Masa – Szűz Mária, Molnár-C. Pál-Szent Gellért, Szent Anna és Prokopp Péter- XXIII. János pápa értékes képeivel gazdagodott.
A 49 országosan védett épülete Magyarországon egyedülálló agrártörténeti értékkel bír. Itt található az öregcsűr, az ország legnagyobb cséplőháza, mely 1810-ben Hild József tervei szerint készült. Az iker szárazmalom Battonyai utcában látható.
A turisztikai látnivalók mellett 23 hektár faritkaságokkal övezett zöldterület fellendülést biztosít az idelátogatók számára. Mindezen értékek mellett a gazdag vadállomány kitűnő vadászati, a pompás lóállomány lovaglási, a Béka-tó horgászati lehetőséget biztosít.
Mezőkovácsháza 7010 lakosú város a 121-es/Békéscsaba- Kétegyháza- Mezőhegyes- Újszeged/ vasútvonal mentén. A helység és környéke ősidők óta lakott terület, történelmi múltja a VII. századi Avar-korig nyúlik vissza. A honfoglalás kori lakott helyeket a tatárjárás elpusztította. A település neve Hunyadi János fegyverkovácsaitól származik. A XV. században Mátyás királytól mezővárosi rangot kapott. A törökellenes harcokban ismét elpusztult. 1814-ben a Bittó-család az akkori Észak-Magyarországról magyar és szlovák származású telepesekkel népesítették be. 1872-től szolgabírósági székhely, s az 1883-ban megépült Arad-Csanádi vasútvonal tovább növelte a település jelentőségét. A XX. század első felében lassan, majd az 1970-es évektől dinamikusan fejlődött. 1986. január 1-jétől ismét városi rangot kapott. A város hagyományosan mezőgazdasági termelésre és feldolgozásra alapozott, jó termőhelyi adottságokkal bír. A térség az ország egyik legjobbnak számító termőföldjével rendelkezik.
Nagybánhegyes 1492 lakosú dél-békési község, Mezőkovácsházától 9 kilométerre, északra fekszik. A falu elrendezése hasonlít a községekhez, amelyek a XIX. század első felében alakultak, bár írásos adatok azt bizonyítják, hogy Bánhegyesse néven már a XV. században is lakott volt. A török dúlás azonban később mindent elpusztított. Bánhegyest nagylaki telepesek 1843-ban alapították, akik szlovákok voltak. Később érkeztek melléjük magyar, román és német családok. 1900-banmár közel 3000-en lakták. A legtöbben helyben dolgoztak, mint béresek. 1945-ös földosztást követően 1947-ben a falu szlovák lakosságát kitelepítették. Helyükre az ottani magyarok jöttek. A község 1950-ig Csanád megyéhez tartozott. A Zalka Máté Termelőszövetkezet 1949-ben alakult meg, majd további szövetkezetek létrehozását követően azok egyesültek. 1980-ban a kaszaperi Lenin Termelőszövetkezet is csatlakozott a Zalka Máté nevét tovább viselő nagyüzemhez. 1990-ig a település 98%-a a szövetkezetben dolgozott. Jelenleg Nagybánhegyesi Mezőgazdasági Szövetkezet néven működik.
Nagykamarás 1689 lakosú délkelet-békési község Mezőkovácsházától 19 kilométerre, északkeletre fekszik. Nagykamarást már a középkorban Komoras puszta néven említik. Arad, illetve Csanád megyéhez tartozott. A falu a török időkben elpusztult. Újratelepítését kincstári bérlők kezdték el 1841-42-ben. Wodianer báró a helységet községgé alakította át és a szomszédságában lévő Almáskamarástól megkülönböztetésül Nagykamarásnak nevezte el. A településhez tartozott Bánkút, Rózsamajor és Botos is. 1950 óta Békés megye egyik községe. A falu népessége 1850-ben csaknem 2000 fő, zömében dohánytermelők, akik 164 házat foglaltak el. Mint a telepes falvaknál általában, Nagykamaráson is egymásra merőlegesek az utcák, s mivel az alapítás idején bővében voltak a földnek, nagyon szélesek is. A község mai formájának kialakulása során öt alkalommal ment keresztül növekedésen. A XX. század elején például száz munkásház épült, és így alakult ki a község újtelepi része. A Nagykamarásra telepített matyók, mint dohánykertészek bizonyos fokig polgári jellegű körülmények között művelték földjeiket. A telepesek, akik szegénységük miatt hagyták el szülőfalujukat itt viszonylag nagyméretű birtoktesteket kaptak. A sakktábla alakú, tágas helységben 1884-re elkészült a templom, s az 1920-as évek második felére rendelő és gyógyszertár is épült.
A falu látványosságai közül kiemelkedik a felújított és újraszentelt katolikus templom, a művelődési ház mögötti emlékparkban az I. és II. Világháborús emlékmű és a Honfoglalás 1000. évfordulójára emelt, szintén felújított kereszt.
Pusztaottlaka község Békés megye délkeleti részén helyezkedik el, népessége 446 fő. A lakosság zöme mezőgazdasággal foglalkozik. A település gazdasági-társadalmi és infrastrukturális szempontból az elmaradottak közé tartozik. Lakosainak aránya igen magas a munkanélküliek száma, ezen túlmenően a települést nagyrészt idős, egyedülálló személyek lakják. Pusztaottlaka két részből áll, Bagó és Tök faluból áll. Műúton három kilométerre vannak egymástól.
Végegyháza 1621 lakosú község a 121-es/Békéscsaba- Kétegyháza- Mezőhegyes- Újszeged/ vasútvonal mentén Mezőkovácsházától 2-3 kilométerre, dél- délnyugatra fekszik. A település 1815-ben létesült a Száraz-ér partján Tókovácsháza néven. A Végegyháza nevet 1892-ben kapta Végh Aurél aradi jószágigazgatóról. Végegyházához tartozik Árpádtelep településrész is. A román határhoz közel Mezőkovácsháza és Mezőhegyes városok között helyezkedik el. A település mezőgazdasági jellegű, 1949-ben alakult meg az első termelőszövetkezet, majd 1953-ban a másik és 1957-ben egyesült a kettő Szabadság Termelőszövetkezet néven.
Elek 5482 lakosú határváros a Tiszántúl déli részén található, történelme folyamán az egykori Zaránd, illetve Arad megyéhez is tartozott, ma Békés megye része. A település nevének a magyarázatára többféle válasz is lehetséges. Pais Dezső szerint Elek neve a Velek személynévből keletkezett a “V” eltűnésével. A helyi románság által használt Aletea megnevezése a görög Alexios (Elek) megfelelője. Elek mai területén már a honfoglalás előtti időszakban különböző népek is megfordultak. A rézkorból (Kr. e. 2400-1900),a szkíta korból (Kr. e. 600-400), a római korból (II-III. század) és a gepida korból (VI. század) kerültek elő régészeti leletek. A legkorábbi, Eleket említő oklevél 1232-ből származik. 1455-ben az aradi káptalannak meghagyja V. László király, hogy iktassa be Zakoli Bálintot és nejét a Zaránd megyei Elek és Ság birtokaiba. 1495-ben Czibak Jánosné és Ferenc itteni 40 jobbágya erőszakoskodását jegyezték fel.
Zaránd megye 1551-től kezdve török hódoltság lett. Ennek ellenére 1557-ben Varga és Ingay, 1559-ben a Bornemisza és a Paraszty családok kaptak itt birtokot. Az 1557-es defter (török összeírás) szerint Elek 22 házból állt. A község nem csak a töröknek, hanem a gyulai várkapitánynak is fizette az adót 1561-ben. Ez a kettős adózás általános volt a határterületen. A török megszállás nem feltétlenül jelentette a népesség pusztulását. Elek 1567-ben 45, 1579-ben 55 háztartás után adózott. A defterek szerint ekkor zömmel magyarok élhettek itt. Elek történetében tragikus fordulatot jelentett a 15 éves háború (1591-1606). A környék nagy része valószínűleg ekkor vált szinte teljesen lakatlanná. Ezért vált szükségessé a XVIII. századelején az Alföld ezen részének az újratelepítése. 1724-ben báró Harruckern János György telepítette be Eleket katolikus németekkel. Nagy részük Gerolzhofenből és környékéről (Bajorország északi része) érkezett. A helyi német lakosság úgy eredezteti Elek nevét, hogy az ide érkező német telepesek hallhatták a földkimérőktől: “elég, elég”. Ebből lett Elek, illetve ahogy ők ma is mondják, Élek. Az eleki plébánián 1734-től folyamatos az anyakönyvvezetés. Szeged- Csanád Egyházmegyében az egyik legrégebbi az eleki. Az első ismert plébános, Hollinger Antal Neuburg an der Donau-ból (Bajorország) érkezett. Nagyon precízen vezette az anyakönyveket, az esetek nagy részében feltüntette a jövevények származási helyét is. A XVIII. század elején 300-400-an élhettek Eleken. 1744-ben szükség volt második betelepítésre, mert az 1739. évi pestisben a lakosságnak körülbelül a fele meghalt. A telepesek nagy része szintén onnan jött, mint 1724-ben, de a népesség mozgása utána is folyamatos volt. A XVIII. századvégén a katolikus hívek száma 1400-1600-ra tehető. 1796. VII. 2-án került sor az új templom alapkőletételére, hisz az első templom túl kicsinnyé vált. Sarlós Boldogasszony lett a védőszentje. Arra is gondolhatunk, hogy a barokk korban a Boldogasszony sarlója jelentette a törökökön aratott győzelmet. 1796-tól a Wenckheim család lett a Harruckernek örököse. 1831-ben kolera pusztított Eleken. 1843-ban a Wenckheim család eleki birtokát kiosztotta az itteni lakosságnak. Elek 1854-től mezővárosként szerepel a forrásokban. Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés adta lehetőséggel is jól tudott élni Elek. 1871-ben az Arad megyei közgyűlés határozata értelmében járási székhely lett. A mezővárosi rangot 1910-ben elveszítette, de továbbra is járási székhely maradt. A monarchia idején két eleki származású képviselő is bekerült a Parlamentbe: Wittmann János (1887-1905 között szabadelvűként, 1910-1918 között nemzeti munkapárti színekben) és Mahler György. A XIX. század végén, illetve a századfordulón épült lakóházak és középületek még ma is egykori lakóik szorgalmas munkáját, igényességét tanúsítják. A lakosság nagy része akkor is a mezőgazdaságból élt, jelentős volt a sertéstartás. 1881-ben 5607-en éltek Eleken (ebből 3136 német, 1305 román, 829 magyar). A városias és a polgárias életmód jele például az is, hogy 1911-ben Tennis Club, 1912-ben sportszövetség (EAC) is létezett. Sőt 1904-ben Elek és Vidéke címmel helyi lap is megjelent. 1858-ban épült meg a Budapest és Arad között a vasútvonal, mely a közelben húzódik. Az elekiek 1880-ban kérték, hogy az Arad-Csanádi Vasút vonala Eleken haladjon át. Az eleki vasútállomás Trianon után végállomás lett, a Kétegyháza- Elek szárnyvonal az 1960 évek “racionalizálásának” esett áldozatul. Az első Világháború, a forradalmak, a román megszállás és a trianoni békeszerződés jelentős mértékben visszavetette a fejlődést. Elek piacainak felét elveszítette, határ menti településsé vált, viszont 1923-ig Csonka- Arad megye székhelye volt. A két Világháború közötti időszakban Magyarországon (Horthy-korszak) a katolicizmus reneszánszáról beszélhetünk, így volt ez Eleken is. Létezett például Szívgárda, Rózsafüzér Társulat, Stefánia Szövetség.
Csepregi Imre plébános 1913-tól 1931-ig szolgált Eleken, az ő javaslatára ünnepelték meg 1924-ben az újratelepítés 200. évfordulóját, de ő volt az is, aki járt 1927-ben az ősök földjén, Gerolzhofenben. Megírta Elek történetét németül és magyarul is. 1939-44 között Reibel Mihály eleki plébános került be a Parlamentbe a Keresztény Gazdasági és Szociális Párt képviselőjeként. A magas szintű iskolai oktatást az iskolanővérek (S.S.N.D.) letelepedése jelentette. Elek össznépessége 1940-ben volt a legnagyobb (Puszta- Ottlakával és Lökösházával együtt) 10375 (német anyanyelvű:61,3%, magyar anyanyelvű: 23,4%, román anyanyelvű: 14,8%). A lakosság iskolai végzettségére jellemző, hogy 1940-ben 46 személynek volt valamilyen főiskolai diplomája, 124-en pedig érettségi bizonyítvánnyal rendelkeztek. Az 1940-től erősödő külső nyomás, a II. Világháború, a malenkij- robot, a kiűzetés jelentősen megváltoztatta a lakosság összetételét. Nagyhatalmi döntések után bekövetkezett az eleki németség nagy részének az elüldözése, helyükre az ország más részéről, illetve a Felvidékről érkeztek magyarok. A mezőgazdaságból élők beszervezése egy szocialista tsz-be 1948 és 1960 között több hullámban történt. A rákosista- kommunista diktatúra Eleken is 1956. október 23-án ért véget. Azt mindenképpen el kell mondani, hogy Eleken nem folyt vér a forradalom alatt, de a megtorlás azért nem maradt el. Reibel Mihály plébános urat mindenképpen a bosszú első áldozatának tekinthetjük, ő 1957-ben halálozott el.
1963-tól 1980-ig működött az Eleki Általános Iskola és Gimnázium. Szakiskolai képzés 1964 óta van Eleken. A z 1970-es években kiépült a vezetékes ivóvízhálózat és elkezdődött a bitumenes úthálózat létrehozása. 1970-ben nagyközség lett Elek. 1990-ben Eleken is megalakult az önkormányzat, számos egyesület, helyi pártszervezet, alapítvány született. A régi szocialista termelőüzemek többsége megszűnt, a termelőszövetkezetből sokan kivették a földjüket s magángazdálkodásba fogtak. Sok magánvállalkozás indult be elsősorban a vendéglátásban és a kereskedelemben. 1991-től működik a kábeltévé. 1991-től 1994-ig jelent meg az Eleki Demokrata, független havonta jelentkező lap. 1997. januárjától az Eleki Krónika. 1993. augusztus 20-án avatták fel a település jelképeit, a címert és a zászlót. 1994-ben indult be a szakiskolában a szakmunkások szakközépiskolája. 1994-ben alakultak meg a kisebbségi önkormányzatok. A szavazáson megjelentek 11,8%-a szavazott a cigány, 25%-a a német, 22,4%-aa román kisebbségi önkormányzati szavazólapon. A kisebbségi testületek 1996-ban alkották meg jelképeiket. Még ebben az évben átadásra kerül a német tájház és helytörténeti múzeum. 1996. július elsejétől a Magyar Köztársaság elnöke Eleknek városi címet adományozott.
A különböző néphagyományokat ápoló csoportok jelentős sikereket értek el Magyarországon, illetve külföldön. Eleknek testvértelepülési kapcsolata van Gerolzhofennel (Németország), Sebis-sel(Borossebes, Románia), Grâniceri-rel (Ottlaka, Románia), igen barátiak a szálak Almáskamarással (1840-ben körülbelül 80 eleki család költözött oda).
Gyula 33044 lakosú határváros a 44-es főközlekedési útvonal mentén a román határ mellett a Fehér-Körös bal partján terül el. A helységet érinti a 128-as /Békéscsaba- Kötegyán -Vésztő- Püspökladány/ vasútvonal is. A város Erdély kapujának vagy kis Erdélynek is mondható, mivel magyar, német és román etnikai összetételű. A történelem folyamán és ma is a három nemzet békésen él egymás mellett. Mindegyik nemzetiségnek van saját temploma, egyházközössége, nemzetiségi és néprajzi szokásaikat híven őrzik. A Gyula környéki táj esztétikai adottsága mellett kiemelkedő jelentőségűek a folyóvizek. A Körösök az ország legtisztább vizű folyói, halállományuk gazdag. A folyópartok, mint védett területek tájképileg különösen szépek. A terület gazdag vadászati lehetőségekben. A város első hiteles említése 1214-ből való, neve ekkor Gyulamonostora. A gyulai uradalom létrehozója Károly Róbert királyunk, melyet Zsigmond király Maróthi János macsói bánnak adományozott 1403-ban. Maróthi János a gyulai uradalom legnagyobb szervezője és a vár építtetője. 1404-ben Gyula már mezőváros, ekkor kerül át a névadó Békésről a megyeszékhely Gyulára. Tulajdonosai között találunk gazdag főurakat, magát Mátyás királyt, majd fiát Corvin Jánost, erdélyi főnemeseket, míg végül 1552-ben az uradalom Ferdinánd kezére száll vissza. A vár létesítése 1405 körül kezdődhetett, ma is Közép-Európa egyetlen épen maradt, és lényeges átépítést nem szenvedett téglavára. 1849. augusztus 23-án 1300 honvéd, és az aradi vértanúk között tíz tábornok Gyulán tette le a fegyvert. A város sok csapást átélt a XIX. században tűzvészt, árvizeket, járványokat. Lassú fejlődés mégis volt, a századfordulóra 20.000 körüli a város lakossága. A trianoni békeszerződés a várostól 5-6 kilométerre húzta meg a magyar-román határt, így Gyula elvesztette vonzáskörzetének javarészét. A második Világháború után kevés ipart kapott a város, így nagy volt az elvándorlás. 1950-ben elveszítette megyeszékhelyi központi funkcióját, de 1977-ben hozzácsatolják Gyulavári községet, így a területe kissé megnővekedett.
A belvárosi római katolikus templom török dzsámi helyén épült barokk stílusban 1777-ben Johann Linch osztrák építész tervei alapján. Szentélyében van az építtető Harruckern Ferenc síremléke, mely Martin Schmidt alkotása 1777-ből. A bejárat felett látható a Harruckern János Györgynek és feleségének, Dirling Antóniának címere.
A Szent József–templom Nuszbeck József gyulai mester építette 1863-1866 között klasszicista stílusban, romantikus elemekkel. A két oldalán levő fülkében Nepomuki Szent János (1729) és Szűz Mária (XIX. század) szobra áll.
A Szentháromság-kápolna az 1738. évi pestis után fogadalomból építették, 1817-ben kibővítették.
A ferences romkert a XV. században épült gótikus templom és rendház maradványa, mely a török uralom alatt elpusztult. Szentélyében temették el Corvin János lányát és feleségét.
A görögkeleti román templomot Czigler Antal 1802-1812 között építette késő barokk stílusban. Ikonosztázát Arsze Teodorovic készítette. Toronysisakja 1943-ban leégett, újjáépítésekor rövidebb lett.
A Vármúzeum az Alföld egyetlen középkori téglavára. A derékvár saroktornyát 1482 után Corvin János építette. A török támadások ellen 1552-től bővítették, erősítették, s az úgynevezett huszárvárat emelték. A Rákóczi szabadságharc után ezeket lerombolták, csak a belső vár maradt meg. A várárkot átívelő híd 1802-ben, a kapusház a XIX. század második felében épült. A XIX. század elején a vár sáncainak és árkainak helyére parkot telepítettek. A várat 1956-1961 között restaurálták. Belső termeiben várostörténeti kiállítást rendeztek, udvarán pedig 1964 óta a Gyulai Várszínház tart előadásokat. A vár egyik sarkában Tóth Béla „Végvári vitéz” című lovasszobra áll. A vár előtt csónakázótó található, rajta a víziszínpad.
A Kastély 1745-ben épült. 1795-ben leégett régi kastély helyén Wenckheim Józsefné 1798-1800 között építette.
Az Erkel Ferenc Emlékház, amely 1795-ben klasszicista stílusban épült. Egykori kántorlakásban született Erkel Ferenc, akinek életét, munkásságát, korának zenei világát mutatja be az 1986-ban felújított kiállítás.
A 1979-ben létesített gyulavári Kohán Múzeum a festő életének egy részét, a városnak adományozott hagyatékát, festményeit, grafikáit őrzi és mutatja be.
A százéves cukrászdát Czigler Antal építette copfstílusban a XIX. század elején.
A négynyílású Bárdos-hidat 1810-ben Vertich József tervei alapján Czigler Antal építette az azóta kiszáradt Bárdos-csatornán át.
Gyula fő erőit a gyógyfürdő és az idegenforgalom fejlesztésére fordítja, mely által két évtized alatt Európa nemzetközileg elismert híres fürdőjévé vált. A város gazdasági életében közel egyforma szerepet tölt be az ipar, a mezőgazdaság valamint a kereskedelem és szolgáltatás. Az ipari termelőüzemek főként könnyű – és élelmiszeripar jellegűek. A mezőgazdaság elsősorban a több mint 13 ezer hektáros termőterületre épül. Leginkább gabonát termesztenek, melynek zöme őszi búza. A városban működő 2100 egyéni vállalkozó zömmel kereskedelmi tevékenységet folytat. A szolgáltatások közül kiemelkedik az idegenforgalommal összefüggő vállalkozások. A városban működő nagyobb intézmények, oktatási intézmények jelentősen hozzájárulnak a foglalkoztatáshoz.
Gyula szülötte: Ajtósi Dürer Albert ötvös, Erkel Ferenc zeneszerző, Pálffy Albert író szerkesztő, Karácsonyi János püspök, történetíró akadémikus, Bródy Imre fizikus mérnök, a kriptonégő feltalálója, Kohán György festőművész.
A városban 1994-ben felavatták az új városi sportcsarnokot, melynek küzdőtere nemzetközi események lebonyolítására alkalmas. A városban található még egy szabadtéri sporttelep is. Gyula legnagyobb idegenforgalmi attrakciója a Várfürdő, mely az egykori kastély parkjában 8,5 hektáron létesült, ma már természetvédelmi terület is egyben.
Kétegyháza Gyulától délre, Békéscsabától délkeletre fekvő 4358 lakosú nagyközség a 120-as/Lőkösháza-Békéscsaba- Szolnok- Budapest/ és 121-es /Békéscsaba-Kétegyháza- Mezőhegyes- Újszeged/ vasútvonalak mentén. A települést először 1412-ben említik. A gyulai váruradalmához tartozott, 1686-ban elpusztult. 1723-ban újratelepítették román lakossággal. A Kétegyházi-Gyulavári uradalom központja. Tulajdonosa gróf Almássy család. 1803-tól magyar családokat telepítettek a faluba. A lakosság nagy része mezőgazdasági termeléssel foglalkozott, és foglalkozik mai is.
A román görögkeleti román temploma 1779-ben épült mesterséges dombra, az erdélyi erődtemplomokra emlékeztető stílusban. Ikonosztáza XIX. századi.
A kastélyparkban emelkedő római katolikus templom 1749-ben, barokk stílusban épült.
A Almássy-kastélyt Andrássy Zsigmond 1742-ben barokk ízlés szerint építtette. A család kihalása után birtokait Almássy Ignác temesvári alkancellár vette meg. 1858-ban a kastély leégett. 1860-ban YBL Miklós neoreneszánsz stílusban átépítette. Az épület bejáratával szemben levő egykori intéző lakásban születtet Márki Sándor történész egyetemi tanár, Dózsa György életrajzírója. A kastély körül 6 hektáros angolpark volt, ma természetvédelmi terület.
Érdekességképpen itt található az ország egyetlen Román Tájháza, mely a XIX. század közepén épült parasztházban kapott helyet.
Lőkösháza 2044 lakosú határközség a dél-békési térség szélén található, egyben a 120-as/Lőkösháza- Békéscsaba- Szolnok- Budapest/ vasútvonal vasúti határátkelőhelye Románia felé. A település mezőgazdasági jellegű. A község 1949-től önálló település. Lőkösházán az utóbbi évtizedekben, ha szerény mértékben is, fokozatosan nőtt az itt lakók lélekszáma, ennek nyomán lépésről lépésre fejlődött a községe. Jelenleg 2196-an élnek itt. A település gazdasági életének meghatározója elsőrendűen a mezőgazdaság, emellett pedig a vasúti fővonalhoz tartozó Lőkösháza-Curtici vasúti határátkelőhelynek köszönhetően A MÁV, ah tárőrség és a vámőrség kínál munkaalkalmat a helybélieknek.
A Lőkösháza és Elek között a Bréda-kastély áll, bár szomorú képet mutat, mégis természetvédelmi terület.
Békés 21667 lakosú városa több mint 1000 éves település a 47-es főútvonal és a 129-es/Murony-Békés/ vasútvonal mentén, a Kettős – Körös partján fekszik. A település nevét az itt épült földvár első ispánjáról, Békés nevezetű főúrról kapta. A megyének több mint hat évszázadon át a legnépesebb települése, gazdasági és kulturális központja. A városi rangját 1872-ben elvesztette, melyet csak 1973-ban kapott vissza. 1978-ban földrengés érte. Iparának két érdekessége a kosárfonás és a cukorkaüzemében gyártott permetefű cukorka. A Fehér- és a Fekete-Körös békés belterületén egyesült, azóta a Szanazúgnál ásott új medrében.
A református temploma 1775-ben barokk stílusban épült. 1821-ben klasszicista ízlés szerint átépítették. 1852-ben kapta galériás tornyát.
A református parókia épült 1823-ban klasszicista stílusban. Falán két emléktábla jelzi. Arany János vendégeskedett benne1851-ben s itt töltötte utolsó éveit, Karacs Teréz író, hazai nőnevelés úttörője.
A Szentháromság-templom késő barokk stílusban 1795-ben készült el. Oltárképét és Kálvária-képeit Orlai Petrich Soma festette 1859-ből.
A templom mellett klasszicista jellegű kőkereszt található 1824-ből.
A görögkeleti templom Szent Miklós tiszteletére 1793-ban épült barokk stílusban. A toronysisakja és berendezése copf stílusú.
A Wenckheim-uradalom XVIII. századi barokk központi épületét a helyiek Nagyháznak neveztek. Ez ma a Jantyik Mátyás Múzeum.
A Békési Tájház Csapó Gergely gazda háza, mely 1866-ba épült. Berendezése a régi paraszti életét tárgyait őrzi.
Az Iskolamúzeum klasszicista népi műemlék, mely 1844-ben épült iskolamesteri lakást bemutat.
Békés neves szülötte Jantyik Mátyás festőművész, Veress Endre történész, Püski Sándor a népi írók kiadója és Bel
Bélmegyer 1946. április 1-jén lett önálló közigazgatási község, ezt megelőzően Békés VIII. kerülete volt. Jelenleg 1171-en lakják. A településre meghatározó a mezőgazdasági jelleg, a termelőszövetkezés 1949-ben kezdődött, majd 1990-ben Kft-k alakultak az Újbarázda Tsz. jogutódjaként.
Csárdaszállás 532 lakosú községe a 46-os főközlekedési út mentén, Mezőberény és Gyomaendrőd között fekvő település, párhuzamosan helyezkedik el a 120-as/Lőkösháza-Békéscsaba – Szolnok –Budapest/ vasútvonallal. Korábban Köröstarcsai tanyák néven volt ismert. Már az 1800-as években egyházi iskola épült a tanyaközpontban, ahol az elsőtől a hatodik osztályig volt tanítás, majd 1927-ben felépült a másik, immár református iskola is. A település a Szentjánosi csárdáról kapta a nevét, melyben annak idején Rózsa Sándor is megfordult. Csárdaszállás önálló községként 1952. január 2-án jegyezték be, s nem véletlen, hogy belterületén a házak túlnyomó többsége ezután épült. 1949-ben alakult meg az állami gazdaság, készült el a település rendezési terve. Az első középület a községháza is ekkor került tető alá, majd 1951-ben megalakult az első termelőszövetkezet is. Akkor a község belterületén mindössze 40 család élt, s az elszórt tanyavilág lakosaival együtt sem éltek a környéken többen 1450 főnél. Csárdaszállás kistelepülés sorsa egybefonódott a helyi szövetkezet életével. A lakosság megélhetését mai napig a mezőgazdaság és a szövetkezet biztosítja. Az 1950-es évek négy szövetkezete az 1960-as években Petőfi Termelőszövetkezetként egyesült, s 1990 óta főleg növénytermesztéssel foglalkoznak. A községet 1975-ben átmenetileg Mezőberényhez csatolták, majd 1997-ben a lakosság népszavazással ismét az önálló utat választotta.
Doboz nagyközség 4385 lakosával, Békés megye egyik legrégibb települése a Körös folyó mentén, Békéscsaba és Sarkad között helyezkedik el.. Békés megye legrégibb falujának nevét már 1075-ben említik az oklevelek. Doboz nevének eredete csak a szláv „dub, Dubova, dubovy = tölgy, tölgyesből” vezethető le. Doboz hajdan mocsaras, tölgyerdő közepén Szent Istvántól III. András királyig királyi sertéshízlaló hely volt, majd a Huszt, Pázmán és Aba család birtoka. A XVI. században a koronára szállt és a XVII. században a Veres család tulajdonába került. 1685 után a török Doboz községet is elpusztította. 1720-tól Harruckern báró volt a földesúr, majd 1798-ban házasság folytán a Wenckheim uradalomhoz került. Az 1870-80-as években a doboziaknak sokat kellett küzdeniük a Kettős – Körös áradásaival. A lakosság a halászatról és állattartásról fokozatosan áttért a földművelésre. Bartók Béla 1906-ban és 1917-ben 164 népdalt jegyzett fel itt. Illyés Gyula a feleségének itteni gyermeklélektani vizsgálatiról írta „Lélek és kenyér” című könyvének tanulmányát 1939-ben. Ipartelepítés 1969-ben kezdődött el. 1971 óta nagyközségi rangot kapott, mely az utóbbi években jelentős fejlődésen ment keresztül.
A késő barokk stílusú református templom 1794-98 között épült, belső architektúrája figyelemre méltó.
A Wenkheim-család romantikus stílusban épült vadászkastélya Ybl Miklós tervei alapján 1854-ben épült. A község szélén, a Fekete-Körös régi, kanyargós medre mentén a Wenckheim család egykori vadászkastélyának parkjában két szép műemlék épület található: a Szent Kereszt római katolikus kápolna és a Wenckheim család kriptája. Az 1902-ben épült, neoromán stílusú épületek meglepően gazdag belső kiképzése Victor Siedek bécsi építész műve.
A vésztői úton az 1863-ban épült, romantikus stílusú, háromszintes, silótornyos magtárépület Ybl Miklós kiemelkedő alkotása.
A nagyközség közigazgatási határában, a Fehér- és a Fekete-Körös összefolyásánál, a Szanazugnál turistaparadicsom található. A folyó mindkét oldalán üdülők százai épültek az utóbbi évtizedekben.
Kamut környékén hajdanán két falu: Kiskamut és Nagykamut állott. 1566-ban a gyulai vár bukásával valószínű, hogy Kiskamut elpusztult. 1770 előtt Békéshez csatolták, de ekkor már puszta volt. Nagykamut a megye egyik legjelentősebb települése volt: 1469-ben a megye törvényszéki gyűlést tartott itt és 1517-1522 között a megye székhelye is volt. Nagykamut a XVI. század végén a török időkben elpusztulhatott, elnéptelenedett. Annyi bizonyos, hogy 1675-ben már románok lakták. Nem sokáig állhatott a második Nagykamut sem, mert vagy az újabb török pusztítás, vagy a Rákóczi-szabadságharc idején megsemmisült, s ezt követően több mint két évszázadig puszta maradt. A XX. században Kis- és Nagykamut előneveit mindinkább elhagyták, s egyszerűen Kamutnak nevezték. Szórt település jellegét sokáig megőrizte, s csak az 1920-as körül kezdett a mai Kamut helyén tömöttebb település kialakulni. A lassú faluvá válásnak az a magyarázata, hogy az uradalomnak dolgozó cselédség itt nem tudott földhöz jutni. 1949. január 1-jével önálló község lett, Békés IX. kerülete volt. 1947-ben megalakították az első termelőszövetkezetüket. A település közigazgatásilag 1950-ben vált önállóvá. Jelenleg 1158 lakos mondja otthonának Kamutot.
Köröstarcsa 2787 lakosú község, a Kettős- Körös bal partján fekszik a 47-es főközlekedési út mentén, Mezőberénytől 6 kilométerre, délre. A település létét már 1221-től jelzik az egykori krónikák. 1423-ban Békés vármegye már itt tartotta megyegyűlését. Annak ellenére, hogy a gyakori árvizek, járványok pusztították a falut, mindig talpra állt. Az emberek a XIX. században növénytermesztéssel, állattenyésztéssel, halászattal, nád – és gyékényfeldolgozással, házi szövéssel foglalkoztak. Ezek közül ma a növénytermesztés és az állattenyésztés még mindig a fő foglalkozások közé tartozik, kosárfonással pedig már csak kisebb számban foglalkoznak.
A Körösök völgye menti település legrégibb épülete a műemlék jellegű, provinciális barokk stílusú református templom, amely 1796-ban épült.
A mellette álló parókia 1867-ből való.
Az általános iskola épülete 1926-ban készült neoklasszicista stílusban.
A polgármesteri hivatal eklektikus épülete magánvilla volt, melyet 1929-ben építette a Petneházi család.
Mezőberény 11392 lakosú város Közép – Békésben helyezkedik el, a 46-os és 47-es főközlekedési utak találkozásánál, valamint a 120-as/Lőkösháza- Békéscsaba- Szolnok- Budapest/ vasútvonal mentén fekszik. Területe az újkőkor óta folyamatosan említett lakhely. Az 1723-tól újjátelepített Mezőberény a szlovák, a német és persze a magyar lakóhelye. Itt működik a megye első, 1802-ben alapított gimnáziuma, amelyben két-tannyelvű – magyar és német – oktatás folyik. Három malom és téglagyár volt Mezőberényben, majd itt létesült 1880 körül a megye első szövőgyára, Pamuttextilművek.
A háromnyelvű lakosság külön-külön templomot épített magának, és ezek köré szerveződött a település jellegzetes struktúrája. A Mária nevenapja római katolikus templomot az eklektikai ízlés szerint 1886-ban építették.
A református templom Czigler Antal 1804-ben építette barokk stílusban.
A ”tót evangélikus” templom 1798-ban késő barokk stílusban épült. Oltárképét Schöff József festette, oltárát Dunaiszky Lőrinc készítette 1818-ban.
A „német evangélikus” templom 1789-ben, késő barokk stílusban épült. A megye egyedüli zsindelytetős tornyú temploma. Oldalfalain berényi subadíszek motívumaiból rakott ornametika díszlik. Oltárképét, Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket, Orlai Petrich Soma, a másik képet Dühlmayer Sándor festette.
A templomok mellett műemlék jellegű még az 1800-as években épült Wenckheim-kastély, valamint a Berény Szálló és a Városháza épülete.
A település gazdag anyagú helytörténeti gyűjteménnyel rendelkezik, mely a város festő szülöttéről, Orlai Petrics Somáról elnevezett múzeumban található.
A látnivalókat gazdagítja a Bodoki Károly Vízügyi Múzeum a Kettős- Körös partján.
Itt tanult Sárosi Gyula költő, Martiny Károly, Orlai Petrich Soma festőművész és Haán Lajos, a megye történetírója.
Murony 1450 fős lakosságát Tarafűvel, Soványháttal, Földvárral és a pecei tanyavilággal éri el. A helység Békéstől nyugatra, 7 kilométerre fekszik, valamint érintik a 120-as/Lőkösháza- Békéscsaba- Szolnok- Budapest/ és a 129-es/Murony-Békés/ vasútvonalak is. Az egykori Murony a mai Murvahelyen feküdt, mivel akkoriban földvár állott e helyen, Békésföldvár elnevezést is kapott. A település 1950-ig közigazgatási szempontból Békéshez tartozott. Azóta működik önálló községként és kapta vissza régi elnevezését, mely ószláv eredetű, jelentése hangyaboly. A XX. század elején a Wenckheim család és Megyeri Sándor birtokának része volt, majd 1945-ben 19 családnak földet osztottak. Később megalakult két termelőszövetkezet és 1949-ben létrehozták a Hidasháti Állami Gazdaságot, mely a mai napig, immár Hidasháti Mezőgazdasági Rt. néven, a muronyi lakosság egy részének megélhetését biztosítja.
Tarhos 1082 lakosú község Békéstől 8 kilométerre,, északkeletre fekszik. Hozzátartozik a tőle 7 kilométerre eső Vizesfás major is. Területe a Körösök szabályozása előtt mocsaras, vadvízjárta vidék volt, az itt élők főként állattenyésztéssel foglalkoztak. Ez a vidék az ókori „tiszai kultúra” gazdag lelőhelye, középkori történetéről nincsenek megbízható adatok, valószínű, hogy kincstári birtok, a török időkben pedig lakatlan hely volt. A község, mint település csak a XX. század elején kezdett kialakulni, amikor a Wenckheim-kastély körül egyre több gazdatiszti és cselédház épült. Területe Békés városához tartozott. A II. Világháborút követő földosztások következtében a tarhosi határ lélekszáma megnőtt, és a kastélytól délkeleti irányban megindult a mai belterület fejlődése. A község 1954-ben vált önállóvá.
Békéscsaba 67971 lakosú város. A település holtágakkal szabdalt 200 km2 közigazgatási területen épült, mely 1990. óta megyei jogú város, a 44-es és 47-es főközlekedési utak találkozásánál. Békés megye székhelye, a Viharsarok fővárosa és keleti kapuja. Központi fekvésű hely, vasúton a 120-as/Lőkösháza-Békéscsaba- Szolnok-Budapest/, 121-es/Újszeged-Mezőhegyes-Kétegyháza-Békéscsaba/, 128-as/Békéscsaba-Kötegyán-Vésztő- Püspökladány/ és 135-ös/Szeged-Békéscsaba/ vasútvonalak találkozásánál fekszik. A hajdanán volt vízivilág emlékét holtágak és szikes puszták, legelők őrzik. Ezek adnak otthont a megmaradt állatfajoknak. Különösen a madár- és rovarvilág egyes védett fajtái érdemelnek említést. A város határából előkerült régészeti leltek tanúsága szerint a terület már évezredekkel ezelőtt lakott volt. A népvándorlás korának népei, után a 890-es évek második felében a honfoglaló magyarok szállták meg a Körös vidékét, amely attól kezdve folyamatosan birtokukban maradt. Békéscsaba létrejöttét A XIII. század második felére tehetjük. Nevét az Árpád-korban már használt Csaba személynévből származtatják. A XIV-XV. században Csaba néhány utcácskából álló jobbágyfalu, melynek még közvetlenül Gyula várának 1566-os elfoglalása és ezzel a török uralom kezdete előtt is csak mintegy 500 lakosa van. A XVII. század végére fellángoló törökellenes harcok idején a táj évezredekre hadműveleti területté változott, a lakosság elmenekült, az egész vidék elvadult. A török kiűzése után egész Békés megye a felső-ausztriai származású Harruckern – család birtoka lett. 1718-ban érkezik az első népesebb felvidéki szlovák telepes csoport, amelyeket újabbak követtek. 1720-ban a már mintegy 300 lakosú falunak pecsétje is van, és 1722-ben felépül első temploma. A vármegyei jegyzőkönyvekben 1834. óta Nagycsabának nevezett községnek 1839-ben már 23.000 lakosa van, így joggal nevezi Fényes Elek Európa legnagyobb falujának. A mezővárosi jogállást végül 1841-ben nyeri el a település, majd 1845-ben megváltja magát földesurától. Békéscsaba iparosodása későn indult meg. A céhek majd manufakturális kisüzemek után az 1853-ban létesített gőzmalom jelentette a modern gyáripar megtelepedésének kezdetét. A kiegyezés után felgyorsult a mezővárosi jogállású település városiasodása: 1869-ben elkészült az első kikövezett út, a mai Andrássy út; 1871-1873 között felépült az új Városháza; 1879-re elkészült a színház impozáns épülete. Ugyanakkor Békéscsaba a századfordulóra a Viharsarok kibontakozó agrárszocialista mozgalmainak egyik központja lesz. Az I. Világháború után, 1919. január 1-jétől az akkor 40.000 lakosú település végre hivatalosan is elnyeri a városi rangot. A II. Világháború újjászervezett megyerendszerében Békéscsaba Békés megye székhelye lesz 1950-ben. Érdemi fejlődése az 1960-as évek közepén indul meg. Az ipari üzemek fejlesztése döntően a meglévő bázisokon történt. A város kulturális és közművelődési életének alapjait a XIX. században rakták le. 1866-ban színész műkedvelő csoport alakult. 1879-ben a vidéki városok között elsőként kap önálló kőszínházat Békéscsaba. 1895-ben Közművelődési Egyesületet, 1899-ben Múzeumi Egyesületet hívnak életre és a korábbi Színházi Egyesület 1891-ben Bizottsággá alakul. Legújabbkori fejlődése az 1960-as és 1970-es években indult meg, az 1980-as években épül meg a Megyei Könyvtár és a Körösi Csoma Sándor Tanítóképző Főiskola, valamint a Városi Sportcsarnok. Az országban lezajlott változásoknak megfelelően, az elmúlt években Békéscsaba társadalmi-gazdasági életében jelentős változás ment végbe.
A városban melegvizű strand várja vendégeit, télen fedett 50 méteres sportmedencével, szaunával. Békéscsaba a békési vidék egyik legjelentősebb kulturálisközpontja. A város kulturális, szellemi és művészeti életében egyfelől a hagyományok ápolása, továbbfejlesztése, másfelől a régió igényeinek figyelembevétele a meghatározó. A századelőn míves könyvnyomtatásig, könyvkiadásig eljutó békéscsabai Tevan Andor munkáságának értékeit az 1989-ben újraalapított Tevan Kiadó, a nyomdai tradiciókat a jeles előd nevét viselő szakközépiskola viszi tovább.
A város hangulata nyugodt és barátságos. Ez érződik a városképen, az utcán, az üzletek forgalmán is, de nem utolsó sorban a helyiek magatartásán. A város polgárai nyíltak, közvetlenek, szívélyesek. Örömmel fogadnak mindenkit, aki városuk iránt érdeklődik.
Csabaszabadi Békéscsaba város egyik külterületi lakott helye volt évszázadokon keresztül. A településrész 1993. július 1-jével kivált Békéscsaba Megyei Jogú Városból és önálló közigazgatási státuszt, községi rangot kapott. Ebből a szempontból önálló „múltja” ettől a dátumtól datálódik. Békéscsaba megyeszékhelytől délnyugati irányban 16 kilométer távolságra helyezkedik el, lakosainak száma 395 fő.
Látványossága a falunak az önállósodást követően megépített harangláb, valamint egy kopjafa, amely az egykori tanyavilágnak és a tanyasi iskolának állítanak emléket.
Kétsoprony 1561 lakosú község Békéscsabától 14 kilométerre, északnyugatra fekszik. A község 1952. január 1-jén alakult meg. Meghatározó a mezőgazdaság, az ott élők zöme ma is ebből él, növénytermesztéssel és állattenyésztéssel foglalkoznak.
Kétsopronyban 1937-ben épült katolikus templom.
A polgármesteri hivatal előtti parkban áll a II. Világháborús emlékmű, mely Mladonyiczky Béla szobrászművész alkotása.
Szabadkígyós 2954 lakosú község a 120-as/Lőkösháza- Békéscsaba- Szolnok- Budapest/ és 121-es/Békéscsaba- Kétegyháza- Mezőhegyes- Újszeged/ vasútvonalak mentén, Békéscsabától délre, 8 kilométerre fekszik. A településről az első írásos anyag 1398-ból származik, amely a települést Kígyós néven említi. 1512-ben az Ajtóssyak birtoka. A törökök után a település majdnem elnéptelenedett. A fellendülés az 1700-as évektől tapasztalható, amikor Harruckern János György megkapta az ország ezen részét III. Károly királytól. Így került Harruckern tulajdonba, majd házasság útján a Wenckheim család birtokába. Gróf Wenckheim József Antal alapította Okígyósi majort. Nagy valószínűséggel ő az, akit Jókai Mór Egy magyar nábob című regényében megörökített. 1815-ben a gróf dohánykertészekkel telepítette be ezen területet, ezzel rakta le Újkígyós alapjait. Építésze Czigler Antal volt, akinek tervei alapján megépítették a Szent Anna kápolnát 1844-ben. 1946 tavaszán a telekosztással létrehoztak egy új településrészt, az akkori kisvasút és a jelenlegi műút mellett. 1950-ben a község a hajdani és patinás Ókígyós helyett a Szabadkígyós nevet vette fel, amellyel szemben máig sokan ellenérzéssel viseltetnek.
A római katolikus templom 1844-ben, klasszicista stílusban épült. A Wenckheim család kriptája 1850-ben Ybl Miklós tervei alapján.
A második Wenckheim kastély 1875-79 között Ybl Miklós tervei alapján, gróf Wenckheim Frigyes megbízásából épült. 1944-ben a család elhagyta a birtokot. 1945-ben a Békéscsabai Felsőgazdasági Iskola költözött az épületbe. Ettől kezdve a kastély iskolaként funkciónál.
Telekgerendás 1648 lakosú alföldi település Közép – Békés megyében. Békéscsaba város kiterjedt tanyás területén alakult önálló községgé 1952-ben. A helységet érinti a 47-es főközlekedési út és a 135-ös/Szeged-Békéscsaba/ vasútvonal is. A település területe mezőgazdasági jellegű, domborzati viszonyaira a síkság a jellemző, természetes vízfolyásai nincsenek.
Újkígyós 5711 lakosú nagyközség az Alföld tiszántúli területének délkeleti részén fekszik, a Körösök és a Maros között, Békés megyében. A török hódoltság alatt a Kígyósi puszta hosszabb időre elnéptelenedett. 1798-ban Wenckheim József Antal birtokába jutott. Ő volt a jelenlegi Újkígyós nagyközség megalapítója. 1815-ben a gróf Szeged környékéről 100 dohánykertész családot telepített Újkígyósra. A település mezőgazdasági jellegű, azonban jól működő ipari üzemei is vannak.
A KÖZÚTHÁLÓZAT-FEJLESZTÉSI TERV RÉSZLETEI
Főúthálózat
A főúthálózat fejlesztésnél alapelvünk volt, hogy a fő közlekedési folyosókon megfelelő színvonalú első- és másodrendű (települési átkelési szakaszokat elkerülő utakkal kiváltó) főutak épüljenek, hiszen ezeknek a gyorsforgalmi utak megépítése vagy ennek elmaradása esetén is nagyon fontos forgalomelosztó szerepük van a közúthálózat hierarchiájában. Az 1. ábrán (Regionális közúti kapcsolatok) ábrázolt tengelyek közül a
Budapest, Kecskemét és Szeged felől érkező nyomvonalak megfelelő színvonalúak, ezek Debrecen, Nagyszalonta, Kisjenő és Arad felé történő megfelelő szintű továbbvezetését is vázolja a 2. ábrán (Közúthálózat-fejlesztési javaslat) bemutatott terv.
Mellékúthálózat
A mellékúthálózat fejlesztésének célja hármas: a hálózat javítása, az átkelési szakaszok kiváltása és a zsáktelepülések második bekötőúttal ellátása. A hálózat javítását célzó fejlesztések esetén a megyében a kiépített utak által határolt területek (sejtek) közül a hosszúkás vagy túlzottan nagy területek új úttal való kettévágása tűnik célravezető megoldásnak. Elkerülő szakaszok kialakítása ott javasolt, ahol forgalmasak a
települések magján keresztül haladó utak. Végül a zsáktelepülések esetén a cél az, hogy minden zsáktelepülés átjárhatóvá váljon, ami a menetrend szerinti autóbusz-járatok szervezése szempontjából is rendkívül előnyös (menetidő-csökkenés!).
Határátkelőhelyek
A megyében jelenleg három nemzetközi határátkelőhely működik: Gyula-Varsand, Battonya-Turnu, Méhkerék–Szalonta. A Gyula-Varsand átkelőhelyen nemzetközi személy- és teherforgalom is bonyolódik, azonban a battonyai és méhkeréki határátkelőhelyeken a teherforgalom lebonyolításának feltételeit még meg kell teremteni. Három ideiglenes határátkelőhely is működik a megyében: Kőrösnagyharsány-Cheresig, Elek-Graniceri, valamint Dombegyház-Variasu települések között. Az átkelőhelyeket állandósítani kellene, mert ez jelentősen javíthatná az elmaradott térségek fejlődését. Új határátkelőhelyeknél a történelmi Magyarország szétroncsolt kapcsolatainak újraépítése a leglogikusabb kiindulási alap, de ezeken túlmenően további új határátkelők nyitása is javasolt a határ menti kistérségek együttműködésének elősegítése érdekében.
Kerékpárút-hálózat
A hazai és nemzetközi kerékpáros turizmus örvendetes növekedése jellemzi a térséget, így a túra-kerékpárutak kijelölésének jelentősége egyre nő, ahogy a gerinchálózati elemek fokozatosan kiépülnek a megye turisztikai látványosságai felé (3. ábra). A megyében az eddig megépült kerékpárutak döntő többsége a települések belterületén, főleg a nagy forgalmú országos közúti átkelési szakaszok mellett található. A határ menti kapcsolatok erősítése, valamint a turizmus fejlesztése érdekében tanácsos a
kerékpárutak átvezetése Románia területére.
Révátkelők
Békés megyében a Körösökön két révátkelőhely található: Szanazug (személy és kerékpáros forgalom lebonyolítására), valamint Mezőtúr és Szarvas között (személy, kerékpár, személygépjármű, tehergépjármű forgalom lebonyolítására). Az országos hálózati jelentőségű mellékút-fejlesztési terv a Mezőtúr-Szarvas kapcsolatot Körös-híd építésével javasolja fejleszteni.
Hidak
A megyében 90 közúti híd található. Ebből a 90 hídból 29 nem felel meg szélesség szempontjából, és 12 nem felel meg teherbírás szempontjából a követelményeknek, 6 híd nem felel meg sem teherbírás, sem szélesség szempontjából. A gyorsforgalmi út közúttal történő keresztezése miatt szükséges felüljárók építését (a csomópontok bizonytalan volta miatt) jelen tanulmányban nem szerepeltetjük. A hidak korszerűsítése illetve átépítésének eredményeként az érintett útszakaszokon megszűnik a forgalom
akadályoztatása és korlátozása, így a nehéz tehergépkocsik nem kényszerülnek kerülőútra, ami jelentős üzemanyag- és időmegtakarítást eredményez.
Vasúti keresztezések
Szintbeni vasúti kereszteződések korszerűsítésénél a baleseti statisztikát vettük mérvadónak. 2000-ben a megyében közút és vasút keresztezésében 1 halálos baleset történt a 4212 sz. összekötő úton, valamint 1 könnyű sérüléssel járó baleset történt a 47 sz. másodrendű főúton. 2004-ben 3 baleset került rögzítésre: a 4206 sz. összekötő úton 1 halálos, a 4444 sz. összekötő úton 1 súlyos sérüléssel járó és a 4643 sz.
összekötőúton 1 könnyű sérüléssel járó baleset történt szintbeni vasúti átjáróban. Békés megye országos közúthálózatán összesen 68 vasúti keresztezés található, amelyek közül mindössze 5 különszintű. Az önkormányzati kezelésű úthálózatra és magánutakra vonatkozóan nincsenek adataink. A szintbeni keresztezéseknél a legveszélyesebbek azok, amelyeknél a közút és a vasút forgalma is jelentős. A 120-as
számú vasúti fővonal mentén elkerülhetetlen különszintű keresztezések létesítése a meglévő szintbeniek helyett a vasúti előírások miatt is, amennyiben a vonalat kiépítik a tervezett 160 km/h sebességre.
Csomópontok
Új, teljesen különszintű csomóponti keresztezésekre kell számítani az M44, M47 gyorsforgalmi utak keresztezésében, részben szintbeniekre a gyorsforgalmi utak és a főutak keresztezésében (M44 út esetében 5 db, M47 út esetében 7 db csomóponttal). A gyorsforgalmi utak és a mellékutak keresztezésekor forgalmi vizsgálatok eredményei függvényében, egyedileg kell dönteni a csomópontok kialakításának módjáról. A főutak egymással alkotott keresztezései esetében, a főutak elkerülő szakaszánál a városkapu funkció betöltése érdekében körforgalom kialakítása indokolt lehet, amelyet a várható forgalomáramlási viszonyok tisztázásával is indokolni szükséges.
A főutak és kiemelt mellékutak keresztezéseiben többségében hagyományos, járműosztályozóval kialakított csomópontok tervezendők. A kiemelt mellékutak keresztezéseiben szintbeni csomópontok tervezendők egyedi kialakítással.
Meglévő csomópontok esetében szükséges lehet az úthálózati szerepkör és/vagy a forgalomnagyság jelentős változása, esetleg a forgalombiztonsági helyzet romlása miatti átépítés.
Fejlesztési javaslatok
A terület felzárkóztatásának és a gazdaságon keresztül a társadalmi feszültségek csökkentésének egyik alapfeltétele az infrastruktúra fejlesztése, és azon belül is elsősorban a gyorsforgalmi úthálózat kiépítése, a főúthálózat fejlesztése, az elzárt települések hálózatba való bekapcsolása. Az utazási idők és a környezetszennyezés csökkentése érdekében fontos a településeket elkerülő utak kiépítése. Mivel a helyi és
nemzetközi érdekek szinte teljes körűen egybeesnek, ezek együttes értelmében szükséges a régiós kapcsolatok fejlesztése, azaz a határátkelők megnyitása, valamint a kerékpárút hálózat határon túlra való kiterjesztése. Ezeket, valamint a részletes értékelés és műszaki elemzés eredményeit figyelembe véve a tanulmány fejlesztési javaslatai a következők:
Főhálózati elemek
Hossz [km] Megnevezés
GYORSFORGALMI UTAK
78,66
M44
80,57
M47
32,33
M46
Összesen
159,23
Hossz [km] Megnevezés
FŐUTAK
35,77
Békéscsaba – Sarkad (- Nagyszalonta)
36,79
Békéscsaba – Lökösháza (- Arad)
36,53
Mezőberény – Békés + Doboz (- Kisjenő)
Összesen:
109,09
Településeket elkerülő főhálózati elemek:
Hossz [km] Megnevezés
FŐUTAK
Elkerülő
6,69
Gyomaendrőd
4,47
Kaszaper
8,91
Battonya
8,56
Szarvas
7,25
Mezőberény
11,63
Orosháza-déli
6,2
Nagyszénás
Összesen:
53,71
Mellékhálózati elemek
Hálózatjavító mellékhálózati elemek:
Hossz [km] Megnevezés
MELLÉKHÁLÓZAT
8,56
Ecsegfalva – Bucsa
3,16
Kertészsziget – Szerép (Hajdú-Bihar megye)
12,06
Dévaványa – Kertészsziget
14,72
Dévaványa – Szeghalom
17,35
Kondoros – Eperjes
14,44
Körösladány – Vésztő
9,86
Tarhos – Sarkadkeresztúr
17,75
Békéscsaba – Medgyesegyháza
3,01
Tompapuszta továbbvezetése
4,62
Gerendás környéke
12,92
Nagyszénás – 4464-es út
8,30
Mezőkovácsháza – Magyardombegyház
12,85
Mezőkovácsháza – Tótkomlós
4,70
Kunágota – Battonya
Összesen:
144,3
Zsáktelepülések bekötőútjai esetében:
Hossz [km] Megnevezés
MELLÉKHÁLÓZAT
Zsáktelepülések második bekötőútja
7,84
Kötegyán
6,4
Mezőgyán – Újszalonta
1,27
Gerla
2,74
Pusztaottlaka
3,94
Bánkút (Medgyesegyháza)
6,91
Békássámson
2,48
Kétsoprony továbbvezetés
Összesen:
31,58
Határátkelők
Hossz [km] Megnevezés
A HATÁROK LÉGIESÍTÉSE
3,10
Körösnagyharsány – Körösszeg
1,55
Elek – Ottlaka
3,40
Dombegyház – Kisvarjas
3,36
Battonya – Ópécska
1,81
Dénesmajor – Keményfok
4,29
Kötegyán – Illye
12,31
Nagykamarás – Sikló
8,89
Dombegyház – Kisiratos
Összesen:
38,71
Új mellékhálózati határátkelőhelyek más tanulmányban
7,95
Sarkad – Keményfok
1,64
Geszt – Nagyszalonta
1,37
Geszt – Marciháza
2,21
Lőkösháza – Kürtős
9,11
Mezőhegyes – Kispereg
3,63
Battonya – Kispereg
Összesen:
25,91
Kerékpárút-hálózat
Hossz [km] Megnevezés
KERÉKPÁRÚT HÁLÓZAT
Külterület
Békéscsaba - Gyula
Békéscsaba - Békés
Békés - Mezőberény
44, 46, 47. sz. főutak melletti kerékpárutak kiépítése Jelentős kerékpárforgalmú utak melletti kiépítés
Összesen:
~137
4.2.5.
Révátkelők
Új révátkelőhely nem létesítendő, a Szarvas-Mezőtúr kapcsolat közúti híddal kiváltandó.
4.2.6.
Hidak, felüljárók
Megnevezés
HIDAK, FELÜLJÁRÓK
Vasúti és közúti hidak, felüljárók az M44 gyorsforgalmi út nyomvonalán
Vasúti és közúti hidak, felüljárók az M47 gyorsforgalmi út nyomvonalán
Vasúti és közúti hidak, felüljárók az M46 gyorsforgalmi út nyomvonalán
Hálózati jelentőségű mellékutakhoz kapcsolódóan
Fekete-Körös híd a Körösnagyharsány-Gyula-Mezőhegyes nyomvonalon
Fehér-Körös híd a Körösnagyharsány-Gyula-Mezőhegyes nyomvonalon
Hármas-Körös híd Szarvas és Mezőtúr között
Hármas-Körös híd Endrődnél (átépítés)
Kettős-Körös Mezőberény (átépítés)
Ecsegfalvi Hortobágy-Berettyó híd (átépítés)
Vasúti keresztezések
Megnevezés
Különszintű vasúti keresztezések a 120-as fővonal mentén
46. sz. főút
Gyomaendrőd elkerülő
47. sz. főút
Mezőberény elkerülő
Mellékutakhoz kapcsolódóan
4433 j. út Békéscsaba déli elkerülő
Csomópontok
Megnevezés
Új csomópontok
M44-M47 gyorsforgalmi utak különszintű csomópontja
M44-főút keresztezés 5 db
M47-főút keresztezés 7 db
Gyorsforgalmi út – mellékút keresztezés (egyedi)
Főutak egymással alkotott keresztezései
Főutak mellékúttal alkotott kereszteződései
Mellékutak keresztezései
Meglévő csomópontok fejlesztése (település, csomóponttípus)*
4432-Békécsaba, Gyár u. csomópontja (körforgalom)
4234-4235 j. utak csomópontja (Vésztő, körforgalom)
4244-4219 j. utak csomópontja (Sarkad külterület, körforgalom)
47-4233 j. utak csomópontja (Köröstarcsa, körforgalom)
47-46 j. utak csomópontja (Mezőberény, körforgalom)
47-4238 j. utak csomópontja (Békés, körforgalom)
44-4642 j. utak csomópontja (Kondoros, körforgalom)
47-4212. j. utak csomópontja (Szeghalom, Füzesgyarmati út, körforgalom)
46-4232. j. utak csomópontja (Gyomaendrőd, Fő út, korrekció)
4432-4431. j. utak csomópontja (Újkígyós mellett, körforgalom)
4432-4421. j. utak csomópontja (Tótkomlós, körforgalom)
4432-4427. j. utak csomópontja (Tótkomlós, körforgalom)
4234-4244. j. utak csomópontja (Doboz, körforgalom)
4434-4444. j. utak csomópontja (Gyula, körforgalom)
4206-4212. j. utak csomópontja (Füzesgyarmat, jelzőtáblás csomópont)
4434-4439. j. utak csomópontja (Magyarbánhegyes külterület, körforgalom)
* a megbízóval folytatott konzultáció alapján
