Almáskamarás 982 lakosú község Békés megye délkeleti részén, Mezőkovácsházától északkeletre, 17 kilométerre fekszik. Az Arad megyéhez tartozó pusztát csak 1844-ben Elekről érkezett német telepesek népesítették be. Trianoni békeszerződés után, 1920-23 között a csonka Arad megyéhez, majd Csanád – Arad – Torontál egyesített vármegyéhez került. A II. Világháború után nagyon sok családot telepítettek ki Németországba. 1980-ban közigazgatásilag Nagykamaráshoz csatolták és csak 1990-től önálló ismét.
A község nevezetessége a főtéren álló katolikus templom, amelyet 1864-ben kezdett építeni Ursits Lipót, aradi építész.
Jelenleg a község két német várossal, Walldorffal, és Leimennel áll testvér-települési kapcsolatban.
Battonya 6810 lakosú határváros, Magyarország, illetve Békés megye délkeleti, román határszéli részén fekszik. A helységet érinti a 125a-s/Mezőhegyes-Battonya/ vasútvonal is. 1945-től 1950-ig járási székhely volt, és Csanád vármegyéhez tartozott. A település Békés-Csanádi löszhát déli részén a Maros egyik mellékfolyója a Szárazér két partján a román határ közelében terül el. A terep a síkság jellegével bír. A felszín arculatát az Alföld peremén lerakódott törmelékkúp, a Maros törmelékkúpja határozza meg A település a Békés-Csanádi magasabb fekvésű löszhát területen alakult ki, az egész terület sík, kelettől, nyugat felé lejt. Talaja igen jó minőségű, humuszban gazdag, ezért mezőgazdasági termelésre kiválóan alkalmas. Lakói magyarok, szerbek, románok, cigányok, vallásuk szerint római katolikusok, görögkeletiek, görög katolikusok, reformátusok, evangélikusok. Kora-Árpádkori település, de fejlődése a XVIII. század második felétől gyorsul fel. Rendkívül gazdag a gazdasági és társadalomtörténete. A település mai elrendezését 1808-ban bécsi mérnökök tervezték. A helység neve a pelikán régi magyar nevéből, a patonyából származik. Város történetének kezdetei a honfoglalás előttre nyúlnak vissza, a kőkortól kezdve lakott hely volt: Ennek bizonyítékául szolgálnak a település határában feltárt neolit lakótelepek, illetve a nagy kiterjedésű bronzkori temető. A település első írásos említése 1340-böl származik. A XV. század közepén, a mai varos területén öt település volt. Jórészük Hunyadi János tulajdonában állt, majd a terület a nagylaki, Jaksity család birtokába került, akik a vitézeikkel és azok családtagjaival népesítették be. Battonyán a XV. században kizárólag magyarok laktak. 1514-ben Dózsa György keresztes serege e hely közvetlen közelében vonult el. 1529-ben és 1555-ben török martalócok törtek be a területre, s a település 120 esztendőre az oszmán uralma alá került. Az 1640-es esztendőkben Ali török olajbég szerbeket telepített ide. 1689-ben III. Csarnojevics Arzén - ipeki pátriárka - által vezetett és sikertelenül végződött török elleni fegyveres felkelés után a településen újabb szerb menekültek telepedtek le. A lakosság számának ismételt növekedése 1780-tól kezdődött, amikor románok vándoroltak be, illetve Pest megyéből magyarok költöztek ide. 1850 tájékán kis számban szlovákok is letelepedtek. A jó termőhelyi adottságoknak köszönhetően a lakosság megélhetési forrása a XVIII. századi állattartásról a gabonatermesztés irányába tolódott el, s ennek következtében a lakosság létszáma is erőteljesen növekedett. Battonya felvirágzásában valószínűleg közrejátszott az a körülmény is, hogy a település a Pest Arad között húzódó fontos kereskedelmi útvonalon feküdt, s az itt előállított termékek kedvező értékesítési lehetősége a lakosság gazdagodását segítette elő. 1788-tól postahivatal, 1800-tan már vámőrséggel együtt pénzügyőrség is működött a településen. 1839-ben Battonya mezővárosi rangot és vásártartási jogot kapott, s ez újabb lendületet adott a további fejlődéshez.1850-ben olvasóegylet alakult. 1870-ben műkedvelő társulat, 1874-ben már dalárda is működött 1855-ben sétakert létesült, 1859-ben került átépítésre a korábbi szűk községháza. A XIX. század második felére a város az akkori Csanád megye második legnagyobb lélekszámú települése volt. A világosi fegyverletétel után Battonya fél vármegye közigazgatási központja lett.1863-ban a térséget katasztrofális aszály sújtotta, mely hosszú időn keresztül éreztette hatását Az osztrák politikai terror légkörében a város fejlődése lelassult, és 1888-ban Battonya mezővárosi rangját is elvesztette. A település azonban ennek ellenére bekapcsolódott a kapitalista fejlődésbe. 1872-től kezdte működését a telekkönyvi hivatal. 1870-ben felépült az első gőzmalom, 1875-ben a tégla és fedélcserépgyár. 1882-től indul meg a vasúti közlekedés, 1885-ben megalakult az első takarékpénztár, majd 1886-ban létesült dohánybeváltó üzem. 1884-ben indult be a szikvízgyártás, 1891-ben létesül a távírda, az első nyomda és a faiskola. 1883-ban hozták létre az első temetkezési-, 1889-ben a tűzoltó-, 1891-ben a vöröskeresztes egyletet. Ugyancsak 1891-ben kezdte el működését a kisdedóvó és a felső leányiskola. 1891. június 21-én a szolgabíróság előtt csendőrsortűz oltotta ki a négy tüntető szegényparaszt életét. A „battonyai zendülés” az agrárszocialista mozgalom emlékezetes eseménye. 1892-ben a régi városháza helyén épült fel a városháza mai épülete is. A térség kapitalizálódása sajnos előidézője lett a lakosság egyre fokozódó polarizálódásának, elszegényesedésének. Ezen előzményekre vezethető vissza az 1891-ben kirobbant földmunkás mozgalmi zendülés, illetve a XX. század elején mutatkozó tömeges kivándorlás. Az I. Világháborút követő trianoni döntés Battonyára nézve súlyos csapást jelentett, hiszen a térség gazdasági és közigazgatási központjából egy elsorvasztásra kárhoztatott határszéli település lett. A helyzet korabeli reménytelenségét támasztja alá az a szomorú tény is, hogy 1923-ban a szebb jövő reményében 229 szerb család vándorolt ki a mai Szerbia területére. Sajnos Battonya a két Világháború közötti korszakban vajmi keveset fejlődött. Legújabb kori történetének legsivárabb évei következtek: állandósult a gazdasági és szociális pangás, a reménytelen nyomorúság: A település sem az I. sem a II. Világháború ideje alatt szerencsére nem volt színtere nagyobb károkozással párosuló hadműveleti eseményeknek, így a frontvonalak elhaladtával a település normális működési feltételei hamar helyreálltak. Battonya a II. Világháborút követően, de különösképpen 1950 után, amikor a megszűnő Csanád vármegyéből közigazgatásilag Békés megyéhez került, a leépítésre szánt települések sorsára jutott. A mezőgazdasági termelés kivételével szinte minden más ipari és gazdasági tevékenység elsorvadt, a területi közigazgatás szerepét Mezökovácsháza vette át. Korábbi kiemelt szerepét Battonya egyedül a közoktatás és a térségi törvénykezés szintjén őrizte meg. Az egyéni gazdálkodás gyakorlatához szokott mezőgazdasági termelők két hullámban élték meg a mezőgazdaság központi átszervezését. Az 1950-es, illetve az 1960-as nagyüzemi átszervezés közül az utóbbi eredményezett pozitívabb változásokat. A termelőszövetkezetek legeredményesebb működése a 1975 és 1985 közti időszakra tehető. A lakosság folyamatos fogyásának megállítására kisebb-nagyobb ipari beruházásokkal, ugyancsak ebben az időszakban történtek próbálkozások. A lakosság ellátásában fontos szerep jutott a kereskedelmi és értékesítő szövetkezeteknek, amelyek nemcsak helyi, hanem olykor térségi ellátást is teljesítettek. Az 1960-as éveket megelőző eredményes kőolaj- és földgázkutatások után a település közigazgatási területén megindul és jelenleg is tart a kőolaj- és földgázkitermelés. Mind a földgáztermeléssel párhuzamosan kiépülő települési gázellátó-, mind az időközben kiépített ivóvíz- és úthálózat, továbbá az intézményrendszer kialakulása és fejlesztése eredményeképpen a település 1989-ben újra visszanyerte városi rangját. Az 1989-es rendszerváltást követő időszak első éveiben a településen még nem indult meg a további fejlődés. Az időközben bekövetkező tulajdonjogi változások - alapvetően tőkehiány és zavaros piaci és értékesítési nehézségek miatt - jelenleg még nem eredményeztek fellendülést. Jelentősnek mondható a munkanélküliek száma, a település befektetőkre vár. A város jelentős erőfeszítéseket tett az elzártság és elhagyatottság leküzdése érdekében, s azért hogy helyreállítsa korábban létező kapcsolatait. Így került sor a Battonya és Tornya (Turnu) közötti közúti határátkelőhely megnyitására. Battonyának a közelmúltban sikerült leküzdeni távközlési lemaradását, lakói 1997-töl akadálytalanul használhatják a telekommunikáció valamennyi hálózatát.
A római katolikus templom 1818-ban épült, 1935-ben bővítették. Freskóit Molnár-C. Pál festette.
A görögkeleti templom épült 1779-ben, copfstílusban. Ikonosztázát valószínűleg Alekszij Dusan festette 1882-ben.
Természeti emlék a tompapusztai kastély közelében álló, kétszáz évesnél idősebb hatalmas tölgyfa.
A város neves szülötte Molnár –C. Pál festőművész..
Dombegyház 2400 lakosú, dél-békési határnagyközség Battonya mellett, közvetlen a magyar-román határ mentén a 4444-es és a 4439-es közutak találkozásánál. A település az őskortól lakott hely. A történelem viharaiban többször elpusztították, illetve újratelepítették. A legutóbbi újratelepítéskor dohánykertészek települtek le, erre utal cimerükben a dohánylevél és a dohánytű. Több történelmi forrás az Attila koporsó feltalálási helyét itt jelöli meg.
Jelentős építészeti emlék a Nyéki-kastély.
Dombiratos 756 lakosú község Mezőkovácsházától 18 kilométerre, keletre fekszik. A településről a XV. század elejéről van először feljegyzés. 1418-ban Belsevyratos alakban fordul elő, de már 1510-ben Dombyratosként szerepel. A XVI. század elején a falu a gyulai uradalomhoz tartozott, amelyet akkor Brandenburgi György őrgróf birtokolt. A vár bukása után a terület a török hódoltság alá került és elpusztult. A pusztaságot ezután rác pásztorok lakták, majd a XVIII. század végétől a terület a kincstár kezébe került és állandó bérlők hasznosították. 1841-ben Dombiratost Wodianer Sámuel bérli, s ebben az időben a határt már a betelepült dohánykertészek művelték. A XIX. század közepén a községet 618-an lakták. A lassú fejlődésben változást az 1945-ös földosztás hozott. A volt uradalmi cselédek földet és házhelyet kaptak, s az új építkezések következtében kialakult a falu mai képe. 1957-ben megalakult a Béke Termelőszövetkezet, majd megjelent a helyi kisiparosság is.
1992-ben avatták fel a II. Világháborús emlékművet, majd 1996-ban létrehozták a Millecentenáriumi Emlékparkot.
Kaszaper 2112 lakosú község Tótkomlóstól 9 kilométerre, északkeletre fekszik. Az őse a megye déli részén fekvő, középkori Pereg város, a Száraz-ér partján, a környező tájból észrevehetően kiemelkedő, az árvizek idején is biztonságot nyújtó, úgynevezett Templomhalmon épült fel, közepén a templommal. Nevét csak a XX. században nyerte el, jóllehet első hiteles említése már az 1241-es tatárjárás alkalmából előfordul. Az elpusztult település lassan ismét benépesedett, sőt a Hunyadiak korában mezővárossá fejlődött. A török hadjárat kétszer is megsemmisítette, s bár a későbbiek során több bérlő is megjelent Kaszaperpusztán, amely csak 1867-ben alakult belterület nélküli községgé. A település megerősödését hozta a Békés-Csanád megyei keskenynyomtávú vasútvonalak kiépítése, melynek egyik csomópontjává vált. Az 1920-as években újratelepítették Kaszaperpuszta-Újtelep néven, s jelenlegi település helyén, de Nagybánhegyes részeként. 1940-ben Kaszaper néven önálló községgé alakult, és ezt napjainkig megőrizte.
Kevermes 2432 lakosú határnagyközség Elektől 19 kilométerre, délnyugatra fekszik. A területén az eddig előkerült leletek alapján már a bronzkorban éltek embercsoportok. A honfoglalás előtt pedig avar sírleletek kerültek elő a település melletti sóderbányából, de találtak ott Árpád-korabeli eszközöket is. Az első teljes falu a XIV-XV. században a mai Kevermestől északnyugatra fekvő Bartahalom körül alapult, s ezt a területet tekintik a források a település ősének. Mátyás király fiának Corvin Jánosnak adományozta a környéket, majd Brandenburg György őrgrófra szállt a terület. A török dúlás után elnéptelenedett a község, s hosszú ideig csak pásztorok éltek itt ezen a vidéken. A mai Kevermes községet Tököly Sebők “aranysarkantyús vitéz és királyi tanácsos” telepítette, aki a XVII. század végén és a XVIII. század elején a török elleni harcokban messzemenően kitűnt Tököly (volt Popovics) család késői sarja, a XIX. század elején a Kevermesi és Vizesi Puszta földesura volt. A telepítés már 1813-ban elkezdődött, de 1815-ben vált széleskörűvé. A telepesek dohánykertészek (gányók) voltak, s egyrészt a Mátra északi lábánál húzódó területről, másrészt Szegedtől Aradig a Marostól északra eső területről jöttek Kevermesre. A telepítés olyan nagyarányú volt, hogy a lakosság 1815-ben már megközelítette az 1500 főt. A telepesek a földesúrral szerződéses viszonyban álltak, saját tulajdonú földjük nem volt, minden család bérelt földön dolgozott. Az első évtizedekben az újabb és újabb telepesek mellett nagy volt az elvándorlás is, de az 1850-es évek elejétől egyre inkább stabilizálódott a lakosság. Saját tulajdonú földje még a tehetősebbeknek is csak az 1874. október 1-jén báró Sina Simon földesúrral kötött “örökváltsági szerződés”-sel lehetett. A kevermesiek ezt a szerződést az aranyozott szegélye miatt “aranyszerződés”-nek nevezték. Kevermes 1849-50-ig a Tökölyek birtoka volt. A Tökölyeket báró Sina György, majd családja követte. A földtulajdoni viszonyokban lényeges változás 1906-ban következett be, amikor adásvételi szerződéssel az Ypsilanti hercegek (báró Sina Ilona utódai) eladták, parcellázták a mintegy 8 ezer kataszteri holdat kitevő hercegi uradalmat. Az uradalomból a kevermesiek 4421 katasztrális hold 243 négyszögölet vettek meg 5 millió koronáért. A vétel jelzálogkölcsönnel történt és 65 év alatt kellett volna kifizetni. A kevermesi határ ezzel a kevermesiek tulajdona lett, a község határában megszűnt a nagybirtok. 1917-től a község lakói földvásárlásokkal, majd 1945-ben a földosztással bővítették a község határát, ezzel a földműves lakosság életterét is. Lényeges változás csak 1960. január 13-án következett be, amikor Kevermes “termelőszövetkezeti község” lett, majd 1990-ben - a rendszerváltozás kezdetével - ismét változtak a tulajdonviszonyok. Kevermes lakossága a telepítéstől a II. Világháború végéig fokozatosan növekedett, majd a kialakult gazdasági helyzet miatt rohamosan csökkent.
A telepítés két évtizede után elérkezett az idő, hogy a községnek temploma is legyen. A problémát Tököly Péter földesúr úgy oldotta meg, hogy 1835. május 24-én szerződést kötött Lonovics József Csanád vármegyei püspökkel plébánia alapításáról és templom felépítéséről. A templom felavatása már 1835. szeptember 20-án megtörtént. Sajnos 1847. február 11-én a templom déli oldalfala összeomlott, így új templomot kellett építeni. Ismét a földesúr sietett a kevermesiek segítségére, és 1847-48-ban felépült az új, ma is meglévő templom.
A templom után az iskola következett, és 1836 őszén a templom melletti, nem éppen iskolának nevezhető épületben Mánásy József kántortanítóval elindult a tanítás. Az iskola Kevermesen 1881-ig katolikus egyházi iskola volt, majd 1902-ig községi iskola, 1902-től pedig mind a mai napig állami iskola.
Kisdombegyház 600 lakosú község Battonyától 17 kilométerre, északkeletre fekszik. A környéke a leletek tanulsága szerint már az őskorban lakott hely volt, de megjelent itt az ember az ókorban, s a középkorban is. Az írott emlékek szerint egész Dombegyház, beleértve a mai Kisdombegyház területét is, Edlspacher Zsigmond vásárolta meg, aki csakhamar a XVIII. század közepén bérbe adta birtokait. Utóbb 1800-ban Marczibányi István vásárolta meg a területet, aki meghonosította a dohánykertészetet, s ezzel sikerült helyhez kötnie a telepeseket. A falu eredetileg nemzetiségi település, kezdetben szlovákok lakják, s a XIX. század közepére népesebb majorság alakult ki a mai község területén. Az uradalmi majort azonban Dombegyházáról irányították, ezért az nem nagyon tudott fejlődni. A két Világháború között is csak 300 család élt itt, akik cselédként dolgoztak. 1945-ben a földosztás során a földek magántulajdonba kerültek, majd 19574-ben a gazdák létrehozták a Táncsics Termelőszövetkezetet. Az 1970-es években a három szomszédos község szövetkezeteit Dombegyházi Mezőgazdasági Termelőszövetkezet néven összevonták, melynek következtében Kisdombegyház is fejlődésnek indult. A „három falu – egy téesz” elven megszületett intézkedést azonban 1970-ben megelőzte a közigazgatási egyesítés, és központilag vezérelt és nem mindenben sikeres faluösszevonás. A település 1990 után az önállósodás felé vette az irányt.
Kunágota 2931 lakosú község Mezőkovácsházától 12 kilométerre, keletre fekszik. Először a XV. században Mátyás király idején találkozhatunk Szilas és Kétkupa nevével, amelyek a mai község területén helyezkedtek el. A király nagybátyját, Szilágyi Mihályt a Délvidék kapitányának nevezte ki, aki Szilas birtokhatárain belül új falut Építtetett Kunágáta néven. A törökdúlás után az elnéptelenedett terület utóbb a kincstárhoz került, amelyet erdélyi örmény bérlők hasznosítottak. Újratelepítése 104 dohánykertész családdal 1844-ben kezdődött meg, s már az 1850-es években körjegyzőséget szerveztek, amelyhez a mai Nagybánhegyes, valamint a korábbi Kupa és Éhlak tartozott. A meginduló polgárosodásnak köszönhetően a település lakossága 1930-ra megháromszorozódott. Napjainkban Kunágota sem mentes a dél-békési térség adottságaiból és helyzetéből adódó problémáktól.
Magyarbánhegyes 2787 lakosú község a 121-es/Békéscsaba- Kétegyháza- Mezőhegyes- Újszeged/ vasútvonal mentén, Mezőkovácsházától 7 kilométerre, északkeletre fekszik. A településről legkorábbi írásos emlék az 1510. évből való. A kincstár 1864-ben ismerte el önálló községnek a Békés megye délkeleti részén fekvő települést.
Magyardombegyház 296 lakosú község Battonyától 18 kilométerre, északkeletre fekszik. A település környéke a források szerint már a kőkorszakban is lakott hely volt, ám arra nincsenek biztos adatok, hogy a középkorban itt település állt volna. A XVIII. század elejétől a térség kincstári birtok, amelyet bérbeadással hasznosítottak. Az 1800-as évek kezdetén Marczibányi István szerzett meg egy területet, ahová dohánykertészeket telepített. Miután a szomszédos Dombegyházára szlovákok érkeztek, a község nevét megkülönböztetésül nevezték el az itt élő magyarokról Magyardombegyházának. A község egészen 1946-ig Dombegyházához tartozott, majd 25 éven keresztül önállóan intézte az ügyeit. Az 1970-es Tisza-völgyi árvíz nyomán fellépő belvizesedés tönkretette a környék falvainak termését, ezért a tönkrement gazdák és szövetkezeteik Dombegyházi Petőfi Mezőgazdasági Szövetkezet néven egyesültek. A termelőszövetkezet központja Dombegyházára került, s hamarosan a fúziót követte a három település közigazgatási összevonása is, melynek hatására Dombegyháza lett a központ az 1990-as évek elejéig, ekkor vált újra önállóvá Magyardombegyház.
Medgyesbodzás 1252 lakosú község Mezőkovácsházától 19 kilométerre, északkeletre fekszik. A település határában talált régészeti leletek bizonyítják, hogy az emberi történelem hajnalán lakott terület volt. Az idők folyamán többször előfordult, hogy elnéptelenedett Bodzás és a hozzá tartozó Gábortelep. Területe a középkorban Zaránd megyéhez, majd a török kiverése után 1920-ig Arab megyéhez tartozott, majd 1950-ig Csanád megyéhez. Bodzást 1857-ben, mint kertészközséget telepítették újra, ezt követően szaporodott a lélekszám és alakult ki a négy, egymással párhuzamos utca. A település mezőgazdaságra alapuló gazdálkodásában a II. Világháború utáni földreform hozott változást. A földosztást követően hamarosan létrejött a Dózsa Szövetkezet.
A község központját tágas, rendezett park díszíti, melyet a környék legszebb, több mint százéves római katolikus temploma és a községháza vesz körbe.
Medgyesegyháza 4101 lakosú nagyközség a 121-es/Újszeged- Mezőhegyes- Kétegyháza- Békéscsaba/ vasútvonal mentén, Mezőkovácsházától 13 kilométerre, északkeletre fekszik. Területén végzett ásatások igazolják, hogy ezen a részen már az őskorban is éltek emberek hiszen az i.e. VI. századból származó 8 szkíta sírt és két hamus gödröt tárt fel. Az első írásos anyag 1418-ból származik, ahol „Medgyesház” elnevezésű birtokrészt említ. A területet Mátyás király 1482-ben fiának, Corvin Jánosnak adományozta. A török uralom megszűnése után sokáig nem merült fel írásos nyoma a településnek, ami arra utal, hogy a falvak valamilyen ok miatt megszűntek. Az 1800-as évek közepétől dohánykertész telepítvények létrehozása kezdődött meg. Hivatalosan az 1893. évi község alakítás mellett szól a legtöbb írásos dokumentum, így a miniszteriális és közigazgatás megyei szerveinek dokumentumai is. Ez időben a lakosság létszáma közel 2500 fő. A századelőn a település dinamikusan fejlődött, és 1920-ra elérte az 5514 főt, majd alig változott 1946-ig, amikor 6166 főt számlál. Közigazgatásilag a településhez tartozik a 7 km távolságra fekvő Bánkút is.
A bánkúti kastély közösségi házként működik, benne könyvtár és kiállító terem is helyet kapott. A volt József főhercegi kastély épülete nyári táborozáshoz ideális szálláshelyül szolgál, itt található a bánkúti búzák atyjaként számon tartott Baross László emlékszoba, közelében a kápolna mellett síremléke. Medgyesegyháza és az idelátogató vendégek mozgásigényének a kielégítésére sportpálya és sportcsarnok áll rendelkezésre.
A településen élő közösségek, kulturális csoportok, civil szervezetek munkáját a helyi Művelődési Ház fogja össze. Az épületben kapott helyet a Schéner Mihály Kossuth- és Munkácsy-díjas festőművésznek, a nagyközség szülöttjének és díszpolgárának állandó kiállítása is. Művelődési Ház előtt Kalmár Márton szobrászművész Olvasó fiú című szobra áll. A Kossuth téri díszparkban Mihály Gábor szobrászművész alkotása, a díszkút található. A II. világháborús áldozatok emlékműve és az országzászló is a parkban magaslik. Itt kapott helyet a Millenniumi Szent István kápolna Csete György- Kossuth-díjas építész tervei alapján és Schéner Mihály Kossuth-díjas festőművész alkotásainak felhasználásával. A Millecentenárium alkalmából, a település frekventált területén Csanád Vezér Emlékpark létesült, ahol két kopjafa is elődeink emlékét őrzi.
Mezőhegyes 6386 főt számláló határváros, Magyarország délkeleti részén, Békés és Csongrád megye határán fekszik. A helység a 121-es/Békéscsaba- Kétegyháza- Mezőhegyes- Újszeged/, 125-ös/Mezőtúr- Orosháza- Mezőhegyes/ és a 125a-s/Mezőhegyes- Battonya/ vasútvonalak gócpontja. Legkorábbi írásos emlékek a XV. századból valók. Újkori történelmét 1784. december 20-tól számítjuk, amikor Csekonics József vértes százados javaslatára II. József császár e helyen alapította meg az „Osztrák Császári és Magyar Apostoli Királyi Ménesbirtokot”. A napóleoni háborúk után, 1815-ben ide került a legyőzőtt császár kedves hátaslova, Fajoun és a Nonius Senior, amely megalapítója lett a Nonius-törzsnek. Ennek 36. számú példánya az 1878-as párizsi világkiállításon elnyerte a „tökéletes ló” címet. Közben szarvasmarha- és sertéstenyésztésre is áttértek, majd a gazdaság elvált a ménes-intézettől. Ez utóbbi 1867 után megszűnt, mint katonai intézmény. Mezőhegyes 1872-es községi státuszt kapott. A lakosság többsége a ménesbirtok majorjaiban lakott. A népesség fele ma is ott lakik. A II. Világháború után mindössze hat lóval kezdték újra a tenyésztést. Mezőhegyes mérnöki pontossággal megtervezett „szabálytalan” település. Neves építészek, művészek keze nyomán formálódott arculata. 1984-ben a nagyközségek közül elsőként Hild János emlékéremmel tűntették ki. Mezőhegyes 1989-ben kapott városi rangot.
A Szent György római katolikus templom 1846-ban épült. Falán márványtábla emlékeztet plébánosára, Gonzecky Jánosra, akit 1849. október 8-án Budán golyó által halállal kivégezték, mert a szószékről felolvasta a kormány hívását a haza megmentésére. Az 1960-as években Feszty Masa – Szűz Mária, Molnár-C. Pál-Szent Gellért, Szent Anna és Prokopp Péter- XXIII. János pápa értékes képeivel gazdagodott.
A 49 országosan védett épülete Magyarországon egyedülálló agrártörténeti értékkel bír. Itt található az öregcsűr, az ország legnagyobb cséplőháza, mely 1810-ben Hild József tervei szerint készült. Az iker szárazmalom Battonyai utcában látható.
A turisztikai látnivalók mellett 23 hektár faritkaságokkal övezett zöldterület fellendülést biztosít az idelátogatók számára. Mindezen értékek mellett a gazdag vadállomány kitűnő vadászati, a pompás lóállomány lovaglási, a Béka-tó horgászati lehetőséget biztosít.
Mezőkovácsháza 7010 lakosú város a 121-es/Békéscsaba- Kétegyháza- Mezőhegyes- Újszeged/ vasútvonal mentén. A helység és környéke ősidők óta lakott terület, történelmi múltja a VII. századi Avar-korig nyúlik vissza. A honfoglalás kori lakott helyeket a tatárjárás elpusztította. A település neve Hunyadi János fegyverkovácsaitól származik. A XV. században Mátyás királytól mezővárosi rangot kapott. A törökellenes harcokban ismét elpusztult. 1814-ben a Bittó-család az akkori Észak-Magyarországról magyar és szlovák származású telepesekkel népesítették be. 1872-től szolgabírósági székhely, s az 1883-ban megépült Arad-Csanádi vasútvonal tovább növelte a település jelentőségét. A XX. század első felében lassan, majd az 1970-es évektől dinamikusan fejlődött. 1986. január 1-jétől ismét városi rangot kapott. A város hagyományosan mezőgazdasági termelésre és feldolgozásra alapozott, jó termőhelyi adottságokkal bír. A térség az ország egyik legjobbnak számító termőföldjével rendelkezik.
Nagybánhegyes 1492 lakosú dél-békési község, Mezőkovácsházától 9 kilométerre, északra fekszik. A falu elrendezése hasonlít a községekhez, amelyek a XIX. század első felében alakultak, bár írásos adatok azt bizonyítják, hogy Bánhegyesse néven már a XV. században is lakott volt. A török dúlás azonban később mindent elpusztított. Bánhegyest nagylaki telepesek 1843-ban alapították, akik szlovákok voltak. Később érkeztek melléjük magyar, román és német családok. 1900-banmár közel 3000-en lakták. A legtöbben helyben dolgoztak, mint béresek. 1945-ös földosztást követően 1947-ben a falu szlovák lakosságát kitelepítették. Helyükre az ottani magyarok jöttek. A község 1950-ig Csanád megyéhez tartozott. A Zalka Máté Termelőszövetkezet 1949-ben alakult meg, majd további szövetkezetek létrehozását követően azok egyesültek. 1980-ban a kaszaperi Lenin Termelőszövetkezet is csatlakozott a Zalka Máté nevét tovább viselő nagyüzemhez. 1990-ig a település 98%-a a szövetkezetben dolgozott. Jelenleg Nagybánhegyesi Mezőgazdasági Szövetkezet néven működik.
Nagykamarás 1689 lakosú délkelet-békési község Mezőkovácsházától 19 kilométerre, északkeletre fekszik. Nagykamarást már a középkorban Komoras puszta néven említik. Arad, illetve Csanád megyéhez tartozott. A falu a török időkben elpusztult. Újratelepítését kincstári bérlők kezdték el 1841-42-ben. Wodianer báró a helységet községgé alakította át és a szomszédságában lévő Almáskamarástól megkülönböztetésül Nagykamarásnak nevezte el. A településhez tartozott Bánkút, Rózsamajor és Botos is. 1950 óta Békés megye egyik községe. A falu népessége 1850-ben csaknem 2000 fő, zömében dohánytermelők, akik 164 házat foglaltak el. Mint a telepes falvaknál általában, Nagykamaráson is egymásra merőlegesek az utcák, s mivel az alapítás idején bővében voltak a földnek, nagyon szélesek is. A község mai formájának kialakulása során öt alkalommal ment keresztül növekedésen. A XX. század elején például száz munkásház épült, és így alakult ki a község újtelepi része. A Nagykamarásra telepített matyók, mint dohánykertészek bizonyos fokig polgári jellegű körülmények között művelték földjeiket. A telepesek, akik szegénységük miatt hagyták el szülőfalujukat itt viszonylag nagyméretű birtoktesteket kaptak. A sakktábla alakú, tágas helységben 1884-re elkészült a templom, s az 1920-as évek második felére rendelő és gyógyszertár is épült.
A falu látványosságai közül kiemelkedik a felújított és újraszentelt katolikus templom, a művelődési ház mögötti emlékparkban az I. és II. Világháborús emlékmű és a Honfoglalás 1000. évfordulójára emelt, szintén felújított kereszt.
Pusztaottlaka község Békés megye délkeleti részén helyezkedik el, népessége 446 fő. A lakosság zöme mezőgazdasággal foglalkozik. A település gazdasági-társadalmi és infrastrukturális szempontból az elmaradottak közé tartozik. Lakosainak aránya igen magas a munkanélküliek száma, ezen túlmenően a települést nagyrészt idős, egyedülálló személyek lakják. Pusztaottlaka két részből áll, Bagó és Tök faluból áll. Műúton három kilométerre vannak egymástól.
Végegyháza 1621 lakosú község a 121-es/Békéscsaba- Kétegyháza- Mezőhegyes- Újszeged/ vasútvonal mentén Mezőkovácsházától 2-3 kilométerre, dél- délnyugatra fekszik. A település 1815-ben létesült a Száraz-ér partján Tókovácsháza néven. A Végegyháza nevet 1892-ben kapta Végh Aurél aradi jószágigazgatóról. Végegyházához tartozik Árpádtelep településrész is. A román határhoz közel Mezőkovácsháza és Mezőhegyes városok között helyezkedik el. A település mezőgazdasági jellegű, 1949-ben alakult meg az első termelőszövetkezet, majd 1953-ban a másik és 1957-ben egyesült a kettő Szabadság Termelőszövetkezet néven.
Ambrózfalva 525 lakosú község a 125-ös/Mezőtúr- Orosháza- Mezőhegyes/ vasútvonal mentén 9 kilométerre, északnyugatra fekszik. 1844-ben eredetileg Pitvaros határában települtek le főleg Békéscsaba tanyavilágának szlovák nemzetiségű szegényei ezért átmenetileg a Kis-Pitvaros nevet is viselte a település. Jelenlegi nevét Ambrózy Lajos akkori temesi királyi kincstári igazgatóról kapta.
Evangélikus temploma 1862-63-ban épült.
Apátfalva 3286 lakosú határközség a 43-as főközlekedési út és a 121-es/Békéscsaba- Kétegyháza- Mezőhegyes- Újszeged/ vasútvonal mentén Maros jobb partján, Makótól keletre, 10 kilométernyi távolságra fekszik. Egy 1334-ből való oklevél Potfalvá-nak említi. Neve onnan származik, hogy a falut a csanádi Boldogságos Szűz monostorának apátja birtokolta. Dózsa György, a parasztok vezére egyik győztes csatáját itt vívta. A török alatt elpusztult falut 1753-ban jászsági, Heves megyei és környékbeli családokkal népesítették be. Mérnöki tervek szerint kijelölt hosszú, nyílegyenes utcáit keskeny közök kötik össze. A helység 1762-től különvált Újcsanádtól. A faluban számos fűrészelt deszkaoromzatú és vakolatdíszes, klasszicista homlokzatú XX. századeleji parasztház látható.
A Nepomuki Szent János szobor faluképi jelentőségű emlék. A falusias baldachin-házzal ellátott alkotást az 1821. évi árvíz után, a vízen járók védőszentje tiszteletre 1824-ben állították.
Az 1757-ben barokk stílusban épült katolikus templomot 1937-ben látványos, neoreneszánsz megfogalmazásban építették át.
Csanádalberti 474 lakosú község Mezőhegyestől 8 kilométerre, nyugatra fekszik. Eredetileg Pitvaros határában települt le 1844-ben 114 pitvarosi és tótkomlósi szlovák telepes, ennek következtében átmenetileg az Új-Pitvaros nevet is viselte. 1860-ban lett önálló település. Legnagyobb lélekszámát 1935-ben érte el: 1460 fő. A II. Világháborút követő magyar-csehszlovák lakosságcsere során szlovák népességének 75-80 %-a eltávozott, helyükre felvidéki magyarok érkeztek.
Evangélikus temploma 1882-ben épült.
Csanádpalota 3239 lakosú határnagyközség, Csongrád megye keleti térségében, a 121-es/Békéscsaba- Kétegyháza- Mezőhegyes- Újszeged/ vasútvonal mentén, Makótól 20 kilométerre, keletre, a román határ közelében fekszik, a Maros törmelékkúpján kialakult lösztáblán. Földje kitűnő, humuszban gazdag mezőségi talaj. Csanádpalota közel 600 éves település. Történet 1421-ig nyúlik vissza, akkor Palota néven említik és a nagylaki uradalomhoz tartozott. A török uralom alatt többször elpusztult. Szlovákok, majd később magyarok népesítették be. Ennek alapján Tót-, majd Mezőpalota nevet viselt. A település sokáig térségközponti szerepkört is ellátott. Ezt látszik bizonyítani az a tény is, hogy már 1872-től regisztrálták a népoktatást. Egy orvos alkalmazásával 1891-től biztosítva volt az egészségügyi ellátás. A gyógyszertár még régebbi alapítású, 1880-ban nyitották meg, állatorvosi ellátás 1892-től van a településen.
A község kiemelkedő építészeti emléke a barokk stílusú római katolikus templom, amit 1773-ban építettek.
A Szent István utca 42. alatt, a templom felöli oldalon, a település Tájházát találjuk. Létrehozása Asztalos P. Kálmán, parasztköltő, autodidakta néprajzkutató érdeme, aki időt és fáradságot nem kímélve összegyűjtötte a faluban használt XIX-XX. századi használati tárgyakat. Az udvaron és a kocsiszínben mezőgazdasági szerszámok, vontatóeszközök, a raktárban pedig a kenderfeldolgozás eszközei kaptak helyet.
Az eklektikus községházát 1897-ben építették.
A község ótemetőjében nyugszik Kelemen László, az első magyar színiigazgató, aki 1812-14 között a templom orgonista kántora is volt. Sírját ma kegyeleti park veszi körül. A Palotai Gyula alkotta Kelemen Lászlót ábrázoló márvány mellszobor a Szent István utca 40. sz. alatti Művelődési Ház előtt áll.
A település értékes műemléke volt az 1996-os tűzesetig a Zelmann- család Pitvarosi út mentén fekvő százéves hengermalma.
A település külterületének egyes részei országos védettségű területek részét képezik: a Királyhegyes községgel határos terület a Körös-Maros Nemzeti Park Csanádi-puszták területi egységhez tartozik. A Maros folyót kísérő ártéri gyepek és erdők szintén a Nemzeti Park részét képezik. A településen a régi mesterségek közül a kosárfonás, a szőnyegszövés és a kötélgyártás érdemel említést. Csanádpalotától nyugatra, másfél kilométerre található a Palotai tehénjárás, mely puszta, legelő, a valamikori Ős-Maros meder maradványa. 150 hektárnyi területén igen értékes az élővilág: itt költ a kisőrgébics és a parlagi pityer is. A puszta közepét egy 120 éves eperfa jelöli. A Csanádpalotára látogató vendég a helyi látnivalók mellett, előzetes egyeztetéssel Deli István magángazdánál lovaglási lehetőséghez juthat.
Ferencszállás 659 lakosú község a 43-as főközlekedési út mentén, Makótól 10 kilométerre, nyugatra fekszik. 1830-ban alakult ki a Gerliczy-család majorjából uradalmi béresek és zsellérek letelepedésével. Nevét a földbirtokos keresztnevéről nyerte. Határában fekszik a szólásmondásból jól ismert Kukutyinpuszta (”Möhetünk Kukutyinba zabot högyözni.”).
Földeák 3331 lakosú község a 130-as/Szolnok-Hódmezővásárhely-Makó/ vasútvonal mentén, Makótól 8 kilométerre északra fekszik. 1845 tavaszán a Maros és a Tisza áradásai elöntötték Óföldeákot, összedöntve a házak nagy részét. Návay Károly földbirtokos a károsultak rendelkezésére bocsátotta karabukai majorsági földjét, ahol a községet fölépítették.
Romantikus stílusú templomukat 1855-57 között emelték.
A Kornél-ligetben erdei pihenő, erdész- és vadász-ház található.
Királyhegyes 724 lakosú község, Makótól 13 kilométerre, északkeletre fekszik. Eredetileg a mai községtől északkeletre fekvő Nagykirályhegyes pusztán (Csikóspuszta), az úgynevezett királyhegyesi csárda környékén terült el. Először 1455-ben Kyralyhegyesse-ként említik. Kezdetben a vásárhelyi uradalomhoz tartozott. A török uralom alatt többször elpusztult, majd újratelepült Végső pusztulása után a kincstártól a környező települések bérelték pusztaként. A kiskirályhegyesi pusztára 1844-ben apátfalvi napszámosokat telepítettek, akik dohánytermesztéssel foglalkoztak.
A Csikóspuszta melletti mocsaras terület természetvédelem alatt áll.
Kiszombor 4174 lakosú határközség Makótól nyugatra, 5 kilométernyire fekszik a 43-as főközlekedési út és a 121-es/Békéscsaba- Kétegyháza- Mezőhegyes- Újszeged/ vasútvonal mentén a Maros bal partján. Első okleveles említése 1247-ből való. A Csanád nemzetség egyik ősi birtoka. A török hódoltság alatti elnéptelenedése után a XVII-XVIII. század folyamán több szakaszban települt újjá, miközben elviselhetetlen adóterhek, éhínség, pestis sújtották. A bécsi kancellária a zombori uradalmat a szomszédos pusztákkal 1781-ben eladta, így lett a község földesura Oexel Mátyás. A család később a Rónay nevet vette föl.
A Makói úton érkezve, a baloldalon találjuk a tornyos kastélyt (Móricz Zsigmond utca 103.). A műemlék jellegű, romantikus stílusú épületet 1859-ben Rónay Móricz (Torontál megyei főjegyző, alispán, főispán) építtette. Mintául Ferenc Ferdinánd trieszti kastélya szolgált.
Szomszédságában áll a rotunda, az ország legszebb hatkaréjú körtemploma, amely XIII. század elején épült román stílusban. A kívül körülbelül 8 méter átmérőjű, henger alakú templom belül hatszögű, lóhere formájú. Hat félkör alakú fülke van benne. Jellemzők a fülkék román stílusú keskeny ikerablakai, a fülkék közti keskeny félpillérek és a belőlük emelkedő gótikus bordák. A freskókat olasz mesterek festették 1350 tájékán. Átvészelve a török időket, újratelepülés után kicsinynek bizonyul. A falba vésett török írás az Alföld ritka török emléke. A kamara előbb, 1744-ben fatornyos hajót, 1776-ban barokk templomot épített hozzá. Ennek megrongálódása miatt 1910-ben a körtemplom elé neoromán templomot emeltek Csányi László tervei alapján. 1975-83 között folytatott műemléki helyreállításkor a rotundát leválasztották a templom hajójától. A karéjok szélessége 202,5 méter, mindegyiket félgömbkupola födi. A fülkék falát az ablakok között életfa díszíti. Kőbordás boltozata kora-gótikus. Az eredeti bélletes kapuból semmi sem került elő. A nyugati karéjnál lehetett följutni a kórusra és a padlástérbe. Helyreállításakor „a velencei karta szellemében” kiegészítéseket nem álmodtak meg. A szentélyt középkori, a boltozatot barokk kori falképek tették látványossá.
A templom előtti téren áll az első Világháborús emlékmű és Szent István szobra. A haraszti műkő talpazatú működő alkotást Barth Ferenc tervei szerint Karl Ferenc szobrász készítette 1938-ban.
A XVIII. századi Nepomuki Szent János szobrot 1997-ben ismét kihelyezték a térre. A második Világháborús emlékművet Madarász József, makói építész tervezte.
Igényesen megtervezett klasszicista stílusú Rónay-kúriák közül az egyik termelőszövetkezeti székház (Szent István tér 2.), másikban a Gólyafészek-vendéglő (Szegedi utca 11.B) üzemel.
A centrumban három műemlék jellegű, klasszicista magtár is található. A közelmúltban fölújított Óbébai utca 2. alatti országos viszonylatban is figyelmet érdemel árkádos kocsifeljárójával, timpanonjával, két szintet átfogó vakárkád sorával, gazdag homlokzat kiképzésével.
Klárafalva 485 lakosú község a 43-as főközlekedési út mentén, Szegedtől keletre, 13 kilométerre fekszik. A Szent. Klára szűz tiszteletére épített templomáról nevezett falut elsőként 1488-ban említik. Az 1550-52. évi török hadjáratokban teljesen elpusztult. 1777-ben települt újjá Magyarcsanádról származó magyar dohánykertészekkel; majd makói hagymatermesztők is költöztek a faluba. A majorságból fejlődött út menti falu 1801-től a báró Gerliczy-család tulajdonát képezte. A község legrégibb részét Ókalárá-nak nevezik.
Kövegy 460 lakosú határközség Makótól keletre, 13 kilométerre fekszik. Nevét Keövek-ként 1757-ben említik először, ezt a nagylaki szerbek változtatták el a ma ismert formára. Pusztaként mint nagylaki dűlőt a kincstár bérbe adta; a községet csak 1843-ban telepítette környékbeli magyar kertészekből.
Magyarcsanád 1649 lakosú határközség Apátfalvával teljesen összeépült. A községen halad keresztül a 43-as főútvonal és a 121-es/Békéscsaba- Kétegyháza- Mezőhegyes- Újszeged/ vasútvonal. Első említésére 1700-ban Uy Csanád-ként került sor; ekkor telepített a bécsi udvari haditanács a régi Apátfalva helyére szerb militaristákat a marosi határőrvidéket szolgálni. Amikor Mária Terézia 1750-ben a határőrvidéket föloszlatta, a szerbek egy része elvándorolt, és helyükbe románok költöztek. Csanád és Csongrád megyéből 1752-56 között települt magyar lakosság 1762-ben különvált, és megalapította Apátfalvát. Így alakult ki a település vegyes etnikumú lakossága és négy felekezete.
A késő barokk stílusú, műemléki jellegű román ortodox templom 1808-ban épült. A díszes és dinamikus hatású főhomlokzata klasszikus elemet is tartalmaz. Az oldalhomlokzat ritmusát az ablakok bemélyítet ívsora teszi látványossá. A szerb és a román népesség közötti viszálykodás miatt a korábban közösen használt templom a románok tulajdonába került.
1880-ban a régi templom mintájára fölépült a faluképi jelentőségű szerb pravoszláv templom.
A református templomot 1912-ben neogót stílusban emelték.
A katolikus templom 1939-ben neoromán-modernista stílusban épült.
A község külterületén, Belez határában található egy értékes kőkereszt. A néphagyomány Kun László keresztjeként emlegeti. Az egyetlen kőből faragott emlék a XVI. század elején keletkezhetett, funkciója szerint emlékkereszt. Valószínűleg Dózsa György ezen a helyen húzatta karóba Csáki Miklós csanádi püspököt.
Makó 25806 lakosú határváros a 43-as főútvonal és a 2010-re ígért M43-as autópálya mentén, az ország délkeleti csücskében fekszik a román határ közelében. A helységet érintik a 121-es/Békéscsaba-Kétegyháza- Mezőhegyes- Újszeged/ és a 130-as/Szolnok-Hódmezővásárhely-Makó/ vasútvonalak is. Két történelmi táj: a rétség és a mezőség találkozásánál fekszik. Mint kedvező átkelőhely a Maroson, ősi település. A honfoglalás után a révészt jelentő Velnök a neve, Ajtony, majd Csanád birtoka volt. Amikor Makó báné lett, Makófalvának nevezték. A török pusztításai ellenére mindig újratelepült. 1719-ben III. Károlytól a csanádi püspök kapta birtokul. A város a földesúrral folytatott évszázados küzdelme formálta népét ellenzékivé. Vasútvonala Aradra és Szegedre 1883-ban, Hódmezővásárhelyre és Nagyszentmiklósra 1903-ban épült ki. Már a XVIII. századtól népi nemesítéssel kialakult a Makói vöröshagyma, amely egyedülálló íz- és zamattartalmával, nagyfokú eltarthatóságával, csontfehér húsával, többrétegű vörös héjazatával, magas szárazanyag-tartalmával keresett cikk lett. Megszületett az itteni viszonyokhoz alkalmazkodó sajátos makói természetes technológia is. Mivel az évi átlagos csapadék 580 mm, a magról vetett hagyma nem volt képes elég nagyra megnőni, ezért kétéves termesztési mód alakult ki. Egyik évben a magról apróhagymát, a másodikban apróhagymáról étkezési hagymát termelnek. A nagyobb méretű apróhagyma felmagzását téli hőkezeléssel /kemence feletti szárítással/ lehetett meggátolni. A sajátos technológia jellemzője a hőkezelt, dughagymás termesztési mód. A makói hagymakertészetek máig a világon egyedülálló kézimunkaeszközöket is kialakítottak. Makó a legyezőszerűen szétfutó utak középpontjában található, ami kifejezi, hogy a csanádi régiónak nemcsak közigazgatási, de piackörzeti gócpontja is volt. Jelenleg fő forgalmi útjainak szerkezetét az előzőekben említett főút alkotja, amely hazánkat Romániával összekötő 1968-ban megnyitott nagylaki határátkelőhely felé, illetve onnan irányít. A mai Makó infrastrukturális ellátottsága megfelelő. A 1990-es években ugrásszerűen emelkedett a szilárd burkolatú utak kiépítettsége, a telekommunikációval való ellátottság. A József Attila, csak „Maros menti Konstantinápolynak” nevezett városban született Pulitzer József amerikai lapkiadó, Szirbik Miklós Makó lelkésze, történetírója, Hajnal Antal a fiumei kikötő tervezője, Torma Imre festőművész és Erdei Ferenc író társadalomtudós.
A város főtere, a Széchenyi tér, a Szeged, Arad és Hódmezővásárhely felöli utak találkozásánál jött létre. Mivel ezekbe a főútvonalakba a mellékutak ék alakban torkolltak, a becsatlakozásoknál szintén keletkeztek kisebb háromszögű terek. Így a város szerkezetében a mérnöki kiosztásokig a háromszögletű terek érvényesültek. A Széchenyi tér korábbi hangulata Féja Gézát is megragadta, szerinte a főtér „oly szép, széles ömlésű, mintha nagy tó volna. A nagy alföldi lélegzet nyújtózkodik szét benne.” A belvárosi római katolikus templom 1765-1772 között barokk stílusban épült. A templom előtt neobarokk stílusú 1888-ban emelt Szentháromság-szobor és templom mögött a XVIII. század második felében készült Maria Immaculata-szobor találhatóak. A görög katolikus templom későbarokk stílusban épült fel 1778-ban. Ikonosztáza 1888-ban készült. Falfestményei Torma Imre alkotásai 1928-ból. A református ótemplom 1772-1778 között épült barokk stílusban, 1781-ben leégett tornyát 1788-ban építették újjá. A templomot a klasszicizmus ízlése szerint bővítették. A város legrégibb műemléke a barokk Kálvária-kápolna 1734-ből. A Szeged felől érkezőket a 1870 körül épült Korona Szálló épülete fogadja. A nagytermet magába foglaló középső, kiugró szakasza tömeghatásával, a hozzá épült két szárny harmonikus higgadtságával, kváderozott homlokzatával Makó legszebb eklektikus épületévé teszi. A szökőkút közelében kialakított parkban állítják fel Sütő Ferenc pécsi művész hagyma szobrát; a hagymafej kibontott leveleiből magasba szökkenő szár az alapzatra árnyékot vetve jeles időpontokat mutat a város történelméből. A város monumentális középülete, a Városháza eredetileg Csanád megye székháza volt 1950-ig. Épült 1834-1839 között Giba Antal tervei alapján, klasszicista stílusban. A Csipkeházakat tervező Rátki György, makói születésű mérnök a Főtérre nézően, az északi, főtéri homlokzaton a kisméretű nyílászárókat, különböző mintájú kőcsipkékkel takarta, innen kapta a nevét. Utunk a városközpontból a Hunyadi utcán vezet Makó ősi városrészébe, a reformátusok lakta, Szentlőrincre. A baloldalon áll a Makovecz Imre által tervezett Hagymaház. Rendeltetése szerint Thalia papjainak temploma. Belül a magyar ősvallás kultikus helye, miként a népmeséinkben és a pogány magyar néphitben az égig érő fa tartja az égboltot, úgy itt is az elágazó fabordákra nehezedik a terem boltozata. Kívül már a keresztény kultúrkör templomaként jelenik meg, sőt egyenesen a makói református ótemplom szellemisége éled újjá fehér falaival, tornyával egykori kerítésének négy bástyájával.
Az Szegedi utca vezet a Maroshoz. Az új közúti híd építését a nagylaki határátkelőhely növekvő forgalma indokolta. A tervek az Út – és Vasúttervező Vállalatnál Darvas Endre főtervező irányításával készültek, és 1974-ben avatták fel. A kellemes marosi strand a helybeliek kedvenc fürdőhelye.
A régi városháza mellett épült fel a fürdő. A makói termálvizet a Szociális és Egészségügyi Minisztérium 1988-ban gyógyvízzé nyilvánította.
Az Úri utca 4. szám alatt állt Pulitzer József szülőháza, ahol a sajtófejedelem születésének 140. évfordulójára 1987-ben emléktáblát helyeztek el.
A Megyeház utca 4. szám alatt épült fel a József Attila Múzeum. A múzeum udvarán található a városi skanzen hagyományőrző szép épületei.
A város évente ismétlődő rendezvénye a Hagymafesztivál, mely messze földön ismert.
Maroslele 2184 lakosú község Makótól 13 kilométerre, északnyugatra fekszik. Első említése Lele néven 1488-ból való. Az 1552. évi török rontás után 1596-ban pusztult el végképp. 1702-től a csanádi püspök tulajdona, innen ered korábbi, Püspöklele elnevezése. A XIX. század elején telepedtek itt meg makói dohánytermesztő lakosok.
Nagyér 622 lakosú község a 125-ös/Mezőtúr-Orosháza-Mezőhegyes/ vasútvonal mentén, Mezőhegyestől 15 kilométerre, északnyugatra fekszik. A XV. századi Székegyház nevű falut a török elpusztította. A hosszú időn át bérbe adott pusztán a környező települések magyar lakosaiból 1844-ben létesítettek községet, amely Majláth György országbíróról a Majlát nevet kapta. Az eleinte dohánytermesztéssel foglalkozó falubeliek a kevés és rossz föld miatt vándormunkásokká lettek, illetve elköltöztek. Népessége 1938-ban volt a legtöbb: 1250 fő. Jelenlegi nevét 1952 óta viseli.
Nagylak 598 lakosú határközség a 43-as főközlekedési út és a 121-es/Békéscsaba-Kétegyháza-Mezőhegyes-Újszeged/ vasútvonal mentén, Makótól délkeletre, 20 kilométerre fekszik. Elsőként 1313-ban Noglok-ként említik. A tatárjárás után létrejött nagylaki uradalomhoz a XV. században már 60 falu és 14 puszta tartozott, maga Nagylak városi rangra emelkedett. Az 1514. évi parasztlázadás, majd a hatszori török foglalás nyomában rom és pusztulás maradt. Az elhalt magyarság helyébe először szerbek, majd kivándorlásuk, 1750 után románok, 1803-ban szlovákok költöztek. A Maros-parti vár és mezőváros Trianon után Romániához került. A magyar oldalon mindössze a Pannónia Kender- és Lenszövő Részvénytársaság 1904-ben alapított kender- és lenáztató gyára maradt, amelyben kender feldolgozásban már jártas, Bács megyei svábok kezdtek dolgozni. Hozzájuk később nagylaki és csanádpalotai lakosok csatlakoztak. A gyár munkástelepén és a nagyobb részben tanyákon lakók létszáma 1920-ban 512 fő volt, 1922-ben lett önálló község.
Óföldeák 494 lakosú község Makótól északra, 12 kilométerre fekszik a Száraz-ér partján. Neve már 1332-ben fordul elő. Neve a fülöp rövidült változatának, a Fil előtagnak és az írástudót jelentő deák közszónak összetételéből keletkezhetett. Eredeti birtokosai királyi emberek voltak, még a mohácsi vész idején is nemesek lakták. A középkorban főleg egytelkes kisnemesek lakták. Az 1596. évi tatárdúlás megsemmisítette falut a XVII. század közepére református magyarok népesítették újra. Az 1686. évben ismét pusztává lett, újabb betelepülésére A török pusztítások során elnéptelenedett. 1720-ban szegedi kirajzású településként éledt újjá. A 12000 holdas falu 1729-től a Návay -család birtoka. 1854-ben az árvíz elpusztította, ezért a községet 1846-ban a mai Földeák területére telepítették. Ezután külterületi lakott helyként tartották számon, 1863-tól Óföldeák a neve. A helyükön maradottak kis települése 1950-ben Óföldeák néven önállósult, de 1975-től ismét Földeákhoz tartozott. 1990-től újra önálló községként szerepel a nyilvántartásban.
Római katolikus temploma páratlan értékű műemlék, A régió egyetlen fennálló, működő gótikus temploma 1400 körül épült. A mintegy húsz méter hosszúságú építményt támpillérek tagolták, csúcsíves ablakai a déli oldalon helyezkedtek el. Harangtornya külön állt. A XV. században vaskos erődfalat és sáncárkot vontak a templom köré. 1596-ban a török elpusztította a települést, a templom hajóját és a szentély falát az ablakok csúcsíves záródásáig lerombolta. 1723-ban állították helyre. 1759-ben a vihar tornyát leszakasztva összetörte a tetőzetet, a födémet, az orgonát, sőt a harangot is. 1780-ban a hajót 5 és fél méternyivel bővítették, eléje 1824-ben torony épült. 1840 körül a színes, gótikus üvegablakokat széles, barokk nyílászárókra cserélték. Návay Károlyné az új falu templomának építéséhez hathatósan hozzájárult, a régit magtárrá alakították át. Návay László fogadalomból 1923-24-ben helyreállíttatta a templomot. A közelmúltban végzett szakszerű műemléki helyreállítással valóságos építészeti gyöngyszem lett, amelyet még fokoz a jelzésszerűen fölfalazott erődfal.
Figyelemre méltó a klasszicizáló, oszlopos-timpanonos portikuszú Návay-kúria.
Pitvaros 1504 lakosú község a 125-ös/Mezőhegyes-Orosháza-Mezőtúr/ vasútvonal mentén, Mezőhegyestől nyugatra, 6 kilométerre fekszik. Már az avar korban is látogatott volt, hiszen Móra Ferenc ásatásai és a víztározó építésekor fellelt temetkezési és települési emlékek is erről tanúskodnak. A török időkben elnéptelenedett. Pitvaros újkori történelme az 1800-as évek elején, a nagylaki és a főként dohánytermeléssel foglalkozó felvidéki szlovák telepesek letelepedésével kezdődött. Ekkor alakult ki a mérnöki munka nyomát hordozó sakktábla alakú településszerkezet is. Nevét valószínűsíthetően a hajdani lakóépület szerkezetétől, nevezetesen a pitvarról nyerte. Nevével Pythwar néven az 1470-es évektől lehet találkozni. Az itt élő elődök többnyire zsellérek voltak, és mivel a királyi kincstárnak nem tudták fizetni az adót, Pitvaros jelentős területeit elvesztette. A mai Pitvaros község 1816-ban települt nagylaki evangélikus szlovák zsellérekből, valamint a fölvidéki Gömör és Hont vármegyékből érkezettekből. A királyi kamarától rájuk rótt, rosszul jövedelmező dohánytermesztés megtagadása után, 1843-ban területének kétharmadát elvették, s ott két új falut alapítottak. Munkát keresni tavasztól őszig a Dunántúlra, a Felvidékre is eljártak. A II. Világháborút követő magyar-csehszlovák lakosságcsere során a falu szlovákságának háromnegyede elköltözött.
Az evangélikus templom hét évig tartó adománygyűjtés eredményeként 1882-ben épült fel.
A Maros hordalékkúpján elterülő település madár- és növénytani szempontból is sok érdekességgel bír. A közeli Csanádi-puszták részét képező védett terület sok értéket és ritkaságot őriz. A legtöbb értékes növényfajnak löszpuszta-gyepek adnak otthont. Kiemelkedő értéket képez a puszta védett madara, a túzok. Növénytermesztés szempontjából fontos körülmény, hogy a térségben magas a napsütéses órák száma, de a terület gyógynövényekben is igen gazdag. A településen kisvállalkozás keretében gyümölcsaszaló is működik. Szuda Mihály felújított faluházában, valamint Tószegi Gyuláné lakásában magángyűjtemény mutatja be Pitvaros kézműves múltját. Szórakozásra, tanulásra az Ifjúsági Ház és a mozi ad lehetőséget. A sportot kedvelők számára kivilágítható bitumenes sportpálya, valamint füves pálya áll rendelkezésre. Lovaglási lehetőséget Szász Attila - Magyarország egyik legeredményesebb lovasa tud biztosítani
A 70 hektáros mesterséges tó, mely elsődlegesen víztárolási feladatot lát el, horgászatra is kiválóan alkalmas. A településre a nyugalom és a tisztaság a jellemző. Reggelente a megszólaló madarak éneke és kakasszó köszönti az itt ébredőket. A falusi környezet, valamint az itt élők vendégszeretete, a gasztronómiai érdekességek különleges vonzerőt jelentenek. Aki a nyugalmat, a kikapcsolódást, a kellemes környezetet és a már említett lehetőségeket kedvelő nyugodtan látogasson el Pitvarosra.
Apostag 2111 lakosú község az 51-es főközlekedési útvonal és a valamikor megépülő S8-as gyorsforgalmi út mentén. A települést érinti a 151-es /Kunszentmiklós-Tass- Solt- Dunapataj/ vasútvonal is. A hagyományos út- és folyó menti, magaspartra települt alföldi falvak telek- és utcarendjének legszebb példáit is szemügyre vehetjük itt. Apostag - komor szociográfus írónk, Nagy Lajos szülőfaluja - részben éppen szülötte miatt a legismertebb, akinek rezignált írásaiból hihetetlen erővel tükröződnek a táj akkor élt embereinek és környezetüknek nehézségei, gondjai, nyomorúságai. A Duna menti falusi lét, a szegényparaszti nélkülözés és mentalitás minden rezdülése búvópatakként van benne az író legtöbb írásában. A helység több mint ezer éve lakott. Erre utalnak a község ősi temploma /rotunda/ létezését igazoló feljegyzések és kutatások, valamint a vaskorból származó jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött hólyagos karperec és a Megyei Múzeumban őrzött leletek is. A település a nevét feltehetően a tizenkét szögletű körtemplom jellegű ősi templomról kapta, amelyben megtalálható volt a 12 apostol szobra. A templom 1000 előtt épült bizánci stílusban. A honfoglalás után a terület Árpád fia Üllő birtokában volt. A település lakói életét máig a Duna folyam határozta meg, ami megélhetést (vizimalom, halászat, révészkedés), szórakozást, pihenést időnként veszélyt jelentett az itt élőknek. Az első írásos emlék 1217-ből való. 1318 nevezetes helyszínné vált Apostag, miután az ősi templom adott helyet a királlyal (Károly Róbert) szemben szervezkedő főpapság tanácskozásának. A török megszállás eredményeként a község 1686-ban lakatlanná vált. 1695-ben kezdett újra benépesülni a település. A Rákóczi-szabadságharcban, majd az 1848-as szabadságharcban aktívan részt vettek az apostagiak és becsülettel szolgálták a hazát. A magyar történelem viharai Apostagot sem kímélték. Az értelmetlen Világháborúk és embertelen diktatúrák százszámra szedték az áldozatokat, leépülést okozó értékrendeket kényszerítettek az itt élőkre. Mindezek ellenére Apostag fennmaradt a történelem hajóján és bizakodva tekintenek az itt élők a Köztársaság közelgő éveire, jövőnkre. A mintaszerű hagyományokkal rendelkező szőlő- és gyümölcstermesztést az 1960-ban beinduló termelőszövetkezeti gazdálkodás teljes egészében tönkretette, a művelésben felhalmozódott kulturált és ismereteket az itt élőkből (elsősorban a fiatalokból) szinte teljesen kiölte. Ez a végzetes lépéssor a község mezőgazdasági létalapja teljes tönkremenését jelentette. A traumát máig nem lehetett kiheverni és a jelenlegi termékek és termelési szokások nem tudták pótolni az elmúltat. A mezőgazdasági szövetkezet által alkalmazott 35-40 fő körülbelül 700-1000 hektár bérelt területen gazdálkodik növénytermelést, burgonyatermelést folytatva. A szövetkezet. által nem bérelt területeken a tulajdonosok vegyes szántóföldi művelést folytatnak, többségében saját ellátásukra. Állattenyésztés nem számottevő, árutermelésnek nem minősíthető, inkább önellátást szolgálja. Mezőgazdasági termékfeldolgozás a községben nincs. A gazdaság egyéb területén a községben jelentős fejlődés tapasztalható.
Apostagon újították fel azt az 1768-ban épült, s az író emlékmúzeumának is otthont adó barokk stílusú zsinagógát, amelyért a község 1989-ben az Európa Tanácstól a műemléki értékek védelmét elismerő Európa Nostra diplomát kapott.
Dunaegyháza 1484 lakosú község Solttól északnyugatra 4 kilométerre fekszik a Duna-partján. A helység a Duna-mellék egyetlen szlovák nemzetiségű települése. A 800 éves múltra visszatekintő Dunaegyháza két egységre tagolódik, az Ófalura és az Újtelepre.
A község központjában található az 1885-ben épített evangélikus templom.
A Szlovák Tájházat 1982-ben adták át, ahol megtekinthetők az ősök által használatos tárgyak megmentett példányai, kulturális emlékek és kézműves alkotások.
Dunavecse 4191 lakosú nagyközség, a Duna bal partján, Solttól északra, 13 kilométerre fekszik az 51-es főközlekedési út és a 151-es/Kunszentmiklós-Tass- Solt- Dunapataj/ vasútvonal mentén. A település már az ókorban is lakott volt. Az időszámítás előtti második évezredből rendelkezünk régészeti leletekkel. Lakták a vidéket trákok, szkíták és kelták, majd avarok. Írásos emlékünk 1241-től van, de bizonyítható, hogy a honfoglalás óta lakott település Vecse.
Dunavecse jelentős Petőfi Sándor- és Vikár Béla-emlékhely. Petőfi szülei 1841-44 között éltek Dunavecsén. Petőfi maga is többször megfordult a községben, ha csak rövid időre is. Mindössze 30 verset, de annál kiemelkedőbbeket írt itt Petőfi. Például: Füstbe ment terv, Egy estém otthon, Zsuzsika-versei.
Jelenleg is áll Nagy Pál háza, ahol Petőfi lakott dunavecsei tartózkodása idején. A „Petrovics mészárszékében” jelenleg tájmúzeum működik.
Jelentős műemlék a református templom, amely 1745-ben épült. A tornyát Hild József tervezte. A templom lenyűgöző mérete és fekvése miatt építészeti látványosság is. Kiemelkedő szántóföldi, kertészeti és gyümölcstermesztési eredményeket ért el a község.
A Duna-part természetes vad bujaságban gyönyörű képet mutat. A Duna mellett két kedvelt horgászvíz a Kunsági-főcsatorna és a Fűzfővölgyi-csatorna is a község határában folyik. A Fűzvölgyi-csatorna partján húzódó formás, szép nagy telkeken egymás után épülnek a hétvégi és horgásztanyák.
Kunadacs 1759 lakosú község, Kunszentmártontól 17 kilométerre, délkeletre fekszik. Adacs község nevével az első írásos emlékek alapján 1302-ben találkozunk, tehát már az Árpád-házi királyok idején is létezett. A törökök adófizetői között is nyilvántartották. A XVII. századtól 200 éven keresztül Adacs koronabirtok, egészen pontosan a ráckevei császári, királyi uradalom bérlőgazdasága. 1872-től 1949. április 1-jéig Peszéradacs néven ismert, amikor Kunadacs és Kunpeszér elnevezéssel két új település jött létre.
A Jézus Szíve-templom Kerényi Imre tervei alapján 1969-ben épült.
A község tájháza az adacsi uralom egyik volt cselédházában működik.
Kunadacs 20%-a természetvédelmi terület. Európában ritkán előforduló növény- és állatfajok találhatók, úgy mint íriszek, orchideák és viperák különböző fajai. Természetvédelmi nevezetesség „Hodályi-fenyves”, „Dinnyéshalmi-tölgyes”, „Büdöskúti-turjános”, stb. A településre jellemző, hogy a lakosság elszórt tanyákon él, eredetileg öt majorság köré csoportosult. A községre jellemző még, hogy több ezer hektáros erdő borítja területét. Festői szépségű területei és egészséges tiszta levegője van.
Kunpeszér 696 lakosú község, a Dunavölgyi-főcsatorna mellett, Kunszentmártontól északkeletre, 15 kilométerre fekszik. A községben található kunhalmok egyikéből előkerült régészeti leletek tanúsága szerint a IV-V. században avar kori település volt itt. Az előkerült régészeti leletek a kecskeméti Katona József Múzeumban találhatók. A levéltári adatok alapján a település területe a XVIII. századtól 1945-ig a Habsburg-királyi uradalom egyik birtoka volt. Az itt élő emberek mindig kemény küzdelmet folytattak megélhetésükért a természet erőivel. Különösen a futóhomokkal. Ezt bizonyítja számos erdő és fás liget. Az itt élő emberek megélhetését a szántóföldi növénytermesztés és állattenyésztés biztosítja.
Kunszentmiklós 9104 lakosú város a 150-es/Kelebia- Kunszentmiklós-Tass- Budapest/ és a 151-es/Kunszentmiklós-Tass- Solt-Dunapataj/ vasútvonalak mentén fekszik. Az egyik “kis-Duna”, a Bak-ér partján, vizenyős rétektől övezett magaslatokon, a bronzkor óta volt település, a történelem viharaitól pusztítva, majd újjászületve: Gerendaegyháza, Tatárszállás, Tatárszentmiklós mind a jelenlegi város területén volt térben és időben. A kunok, Kötöny király szilaj népe IV, Béla idején, a XIII. században telepedtek a tatárdúlás perzselte vidékre. A vidéket a török is kikezdte, csak néhány település tartotta magát az oszmán igájában, köztük a Felső-Kiskunság jelenlegi fővárosa, Kunszentmiklós. A felszabadító felséges császár újabb csapást mért ősökre: 1702-ben jobbágysorba taszította és a német lovagrend számára elzálogosította a kiskunokat. A szabadság alig váratott egy emberöltőt. A kiskunok, így a szentmiklósiak is, 1745-ben pénzben válthatták meg szabadságukat. Ez volt a redempció. A kálvinista ősök alapították 1679-ben a “Scholát”, a mai Baksay Sándor Református Gimnázium ősét. E nagy múltú, messze földön híres intézmény falai közül került ki több mint három évszázada Kunszentmiklós, a Felső-Kiskunság és a Duna-mellék értelmiségének jelentős része. Múzeumi könyvtára már a XIX. században is jelentős bibliotéka volt. A gimnázium mellett van a református parókia, melyben van Herman Ottó szerint a legmagyarabb pap, Baksay Sándor püspök, szépíró, néprajzkutató és műfordító emlékszobája. A főtéren foglal helyet a 1786-1792 között barokk stílusban épített későbarokk stílusú református templom. Tornyát a XIX. században az ifjú Hild József építette át. Falán egykori árvizek szintjét jelzőtábla van. 1826-ban épült klasszicista stílusban a műemlék jellegű városháza. Falán fekete márványtábla őrzi Petőfi Sándor 1845. évi látogatásának emlékét. A városháza előtt áll az I. Világháborús emlékmű, illetve Petőfi mellszobra. A város büszke Petőfi hagyományaira Itt írta híres versét. a “Megy a juhász a szamáron”-t. Testvére, Petrovics István itt volt árendás, akiről azt tudjuk, hogy a redempció 100 éves évfordulóján lovasversenyt nyert. Petőfi sírig hú barátja. Bankós Károly szintén Szentmiklós szülötte volt. A főtérről nyugatra egy nyílegyenes utca visz a római katolikus templomhoz, mely Szent Miklós nevét viseli. A templom elődjét 1787-ben építették. A jelenlegi kereszthajós, külsejében neoromán, belsőjében neogótikus templom 1906-ban készült el. A templom belsejét a közelmúltban újították fel. A freskókat Somos Miklós Munkácsy-díjas festőművész készítette. A központtól déli irányba haladva találjuk a 1820- körül klasszicista stílusú Virágh-kúriát. Lakója volt Virágh Gedeon honvédőrnagy, aki az 1848/49-es szabadságharc idején huszárait hazahozta Csehországból. A kúria épületében van a Kiskunsági Nemzeti Park helytörténeti múzeuma A gyűjtemény anyaga gazdag történelmi, néprajzi, irodalomtörténeti és természetrajzi szempontból. Tovább haladva a kecskeméti úton egy balra nyíló utcában van városuk szülötte, Diószegi Balázs Munkácsy-díjas festőművész szülői háza. A helyreállított házban a művész jellegzetes stílusában készült, a kiskunsági tájat, embereket ábrázoló képei vannak kiállítva. Kunszentmiklós határai is bőségesek látnivalóban. A Kiskunsági nemzeti Park II. számú területe. a kiskunsági szikes puszta hazánk második legnagyobb kiterjedésű pusztája . Különleges élővilágából kiemelt jelentőséggel bír a pusztai gyalogcincér és az európai viszonylatban is legnagyobb szabadon élő túzokállomány. A kiskunsági tanyavilág építészetét reprezentálja a város határában lévő selyemtanya. A XIX. század közepén épült kisparaszti állattartó tanya védett. és múzeumként. valamint kutatószállásként üzemel. Az egykori pest-péterváradi postaút állomása volt a mai szabadszállási út mellett lévő Nyakvágó csárda. Nevét az 1801-ben történt bűnesetről (a csaplárosné nyakát szerelemféltésből elvágták) kapta. Az épületben kisebb néprajzi gyűjtemény található. A közelben lévő bösztörpusztai génbankkal (régi magyar háziállatfajták gyűjteménye) és csárdával együtt az idegenforgalmat szolgálja. Itt rendezik meg immár hagyományosan a népszerű Pünkösdi Napokat.
Szabadszállás 6831 lakosú város, a 150-es/Kelebia–Kunszentmiklós-Tass–Budapest/ vasútvonal mentén, valamint az 52-es főközlekedési úttól 3 kilométerre fekvő település, mely Bács-Kiskun megye észak-nyugati részében fekszik Szabadszállás történelme szorosan összefonódik a Jász-kunság történelmével. A tatárjárás után IV. Béla az ország közepén kihalt lakosság helyére kunokat telepít. A letelepítés érdekében oklevéllel erősítette meg jogaikat. Ettől kezdve számítjuk a jász-kun privilégiumot, amely többek között bizonyos fokú önkormányzatiságot is jelent. Szabadszállás a Jász-kunság későbbiekben Hármaskerületnek nevezett területi egység része, egészen 1876-ig, míg e területeket be nem olvasztják a vármegye rendszerbe. Szabadszállás nevével IV. Kun László 1279-ben kelt adománylevelében találkozhatunk legelőször Zombath, vagyis Zumbuth-szállás néven. IV. László a kunok helyhezkötése, honosítása érdekében rendeletben tiltotta meg a sátorban lakást, és ezzel egyidőben 1279-ben III. Miklós pápa, Fülöp palermói püspök vezetésével hittérítőket küldött a kunok térítésére. Valószínűleg az o kezdeményezésére épül a Templom-hegyi imaház, mely vélhetően több szállás hitéletét biztosította. A török hódoltságot megelőző időkben a jász-kun társadalom felépítése a törzsi, nemzetségi alapokon nyugodott. Társadalmuk kor viszonyaihoz képest igen demokratikus. Mivel ez egyáltalán nem illeszkedett a kor feudális rendszerébe, ezért állandó összetűzésben voltak a környező főurakkal. Szabadszállás a XVI. század közepén a török hódoltság alatt 37 adóköteles házzal rendelkezik. A hódoltság idején a települést többször az elnéptelenedés fenyegeti. Szerencsére a vérzivatarok idején a települést körülvevő láp és mocsár menedékül szolgált a lakosság számára, ahonnan a veszély elmúltával vissza tudtak szivárogni eredeti otthonukba. A törökön kívül a végvári katonáktól is sokat szenvedett a nép. A sok panaszra I. Lipót védlevelet adott ki a kunoknak. A XVII. század vége felé fokozatosan megszűnik az állandó katonai nyomás, már csak a császári csapatok rablásaitól kellett félni. A török kiűzése után 1701-ben, a kunok kiváltságait eltörölték. Újból kötelezték a lakosságot, és a császár eladta a német lovagrendnek. A kunok ezen felháborodva Rákóczi zászlaja alá álltak, és a fejedelemtől várták, hogy semmisnek tekintsék az eladást. Sajnos ekkor a bécsi udvar felhasználta céljaira a déli katonai szervezetbe tömörült szerbeket. Szomorú sors várt Szabadszállásra. 1703 december 1-én a szerbek betörtek a faluba, legyilkoltak 27 embert, elhajtották jószágaikat, házaikat kirabolták. A német lovagrendnek eladott kunok sok panasszal és kérelemmel fordultak a császárhoz, és a pozsonyi országgyűléshez, míg végül eredménnyel jártak. Az 1741-es országgyűlés elrendelte, hogy ki kell váltani a Jász-kunságot, és vissza kell venni a német lovagrendtől. A baj csak ott volt, hogy üres volt a királyi kincstár. Ekkor ajánlották fel a kunok, hogy befizetik az eladási árat a királyi kincstárba, csak engedje meg Őfelsége, hogy magukat kiváltsák. Ezt Mária Terézia 1745-ben nagykegyesen meg is engedte. Miután a pénzt befizették, Mária Terézia a zálogos birtokok alól kimentette, és új privilégiummal régi jussaikba visszahelyezte a kunokat. Ezt a megváltást nevezték redemptiónak. A redemptió meghatározta Szabadszállás fejlődését egészen 1867-ig. A nagybirtokos uradalmi rendszer nem tudott kialakulni, mert a redemptió alkalmával bárki vehetett földet és redemptussá válhatott. Ezek a pénzek képezték a megváltás összegét. Egyben ennek következménye az is, hogy nem alakult ki jelentősebb jobbágyréteg. A redemptió alapját képezte a Jász-kunság - benne Szabadszállás- 1848-ig tartó fejlődésének. 1745-tól a település kiegyensúlyozott fejlődésnek indul. 1770-ben az ősi templom helyére új templom épül, 1765-ben külön leány, 1767-ben külön fiúiskola kezdi meg működését. 1770-ben már 332 tanuló jár iskolába. 1789-ben kezdi meg működését a postahivatal. A lakosság száma 1770-tól 1850-ig 1700 főről 5000 lakos fölé emelkedik. 1826-ban megépül az új városháza – hisz 1819-ben Szabadszállás vásártartási jogot kap, ettől kezdve 1871-ig a hármaskerület megszűnéséig mezőváros. 1848-ig választókerületi központ. 1848-ban Kossuth felhívására a település 240 nemzetőrt állít ki. A szabadságharc leverése után vontatottan indul meg az élet. Mint ismeretes, Haynau javaslatára Magyarországot örökös gyarmatként a birodalomhoz csatolták. A Jász-kunság az első kerület része lett, melynek élén maga Haynau állt. A jász-kun kiváltságok kérdése egyre jobban előtérbe került, mígnem az 1872-76-os közigazgatási átalakítás során teljesen megszűnik létezni. Az 1870-es évektől beszélhetünk újabb fellendülésről. Ezt mutatja kor társadalmi aktivitásának megjelenése. 1879-ben a Független Olvasókör, 1873-ban az Úri Kaszinó , 1877-ben a Templomsori Olvasókör, 1885-ben az Ipartestület alakul meg. 1884-ben tánciskola létesül. Jelentős fejlődésnek indul a kisipar. Virágkora az első Világháború kezdetére tehető. A XIX. század végére megépül a vasút, és villanytelep kezdi meg működését. Megalakul a Kunszentmiklós- Dabas- Szabadszállás Takarékpénztár. 1876-ban új és modern gőzmalom épül, mely egyedülálló a környéken. A megindult fejlődésnek az első Világháború vetett véget. Szabadszállásról körülbelül 1400 ember vonult be katonának. A hősi halottak száma 258. 1919 márciusától 1919 júliusáig katonai tanács, direktórium működik. A világháborúban a lakosság komoly anyagi károsodást szenved. A két világháború közt a település fejlődése stagnál. Ennek két oka volt. Egyik az 1930-33-as gazdasági világválság, amely megingatta a búza piacát is. Begyűrűző problémát okozott , hogy a kisiparosok - régi hagyomány szerint - gabonaegységre dolgoztak. Sok olyan kisiparos tönkrement akinek jelentős mennyiségű gabonaegysége halmozódott fel a gazdáknál. A stagnálás másik oka, hogy 1922. január elsejével, Jakabszállás leválik Szabadszállásról érzékenyen érintve a helyi állattenyésztést. Ezzel szétmorzsolódik a redemptió utolsó maradványa.1850-ben alakult izraelita hitközség a II. Világháborúban megszűnt, a zsidókat deportálták. A II. Világháború. után elsősorban intézményeiben kezd gazdagodni a település. 1951-ben megkezdik a laktanya építését. 1959. őszétől 1962. tavaszáig országos beiskolázású traktoros iskola működik. Később járási kórház, tüdőgondozó, új mentőállomás, szakrendelő intézet, OTP, DÉGÁZ kirendeltség, Egészségbiztosítási Pénztár kirendeltség, stb…. kezdi meg működését. 1992-ben rendezik a központot és környékét. 1994-ben átadják az új faluházat és a Kunadacs – Szabadszállás műutat. 1970. augusztus 1-tol Szabadszállást nagyközséggé nyilvánítják, 1994. október 24-én Szabadszállás Önkormányzata határozott, Szabadszállás várossá nyilvánításának kezdeményezéséről. Ezzel kinyilvánítva, hogy Szabadszállás térségi funkciókban gazdag, arculatában kisvárosi település. 1995. július 1-tol Szabadszállás újra város.
A város legrégibb épülete a református templom 1628-ból. A temetőben nyugszik Petőfi mennyasszonya, az akkor debreceni színésznő, Prielle Kornélia.
Szalkszentmárton 3000 lakosú község az 51-es főközlekedési út és a 151-es/Kunszentmiklós-Tass–Solt-Dunapataj/ vasútvonal mellett, Dunaújvárostól keletre, 5 kilométerre fekszik. A településen még mai körülbelül 500-ra tehető azoknak a lakóházaknak a száma, amelyek a XVIII. század végétől a XX. század első harmadáig épültek nemesi udvarházak mintájára. Úgy érzi a látogató, mintha egy középkori magyar falu vendége lenne a XXI. század infrastruktúrájával. Jól példázza ezt az Európában egyedül itt található zárt faluközpont, melynek központjában áll a magyar klasszicista építkezés egyik kiemelkedő alkotása, a jelenleg műemlékként is funkcionáló polgármesteri hivatal. Az épület jelenlegi formájában egyidős a Nemzeti Múzeummal, és az oszlopsora is hasonló.
A tér jellegzetes épülete a szintén a XVIII. században épült tipikus falusi beálló fogadó a kocsiszínnel, mely a Petőfi Sándor Emlékmúzeumnak ad otthont. Itt tekinthető meg a Petőfi irodalmi és néprajzi kiállítás, amely napjainkban irodalmi zarándokhellyé vált.
A település másik jellegzetes főtéri épülete az 1775-ben felépített református templom. Külsejének érdekes megjelenést biztosít a vakárkádos kiképzés.
Jól illeszkedik a térbe az 1969. augusztus 1-jén felavatott egész alakos Petőfi-szobor, mely Marton László Munkácsy-díjas kiváló művész alkotása.
Tass 2959 lakosú község az 51-es főközlekedési út és a 150-es/Kelebia-Kunszentmiklós-Tass-Budapest/ vasútvonal mentén, Kunszentmiklóstól nyugatra, 8 kilométerre fekszik. A község neve honfoglalás-kori jelenlétről tanúskodik, bár a határában felszínre bukkantak régebbi leletanyagok is. A név azonban egyértelművé teszi, hogy ősi magyar település. Az Árpád-kor leszármazási táblázatából tudjuk, hogy Tas fejedelemfi Árpád unokája volt, s ezt a birtokot ő ülte meg. Szent István király idejében Tass neve Fejér vármegyében a Solti Székhez tartozott. 1109-ben Kálmán király átíró-levelében maradt ránk a község első említése. 1284-ből Tass a Csepel- szigettel együtt királyi birtok lett, s a királyi asztalhoz tartozó tárnokok és ételhordók szálláshelyét biztosította. A tatárjárás után egy okirat az Ákos nemzetség földjeként említi, ahol 69 család halászati és révjoggal rendelkezett. A későbbi századokban végig megőrizte fennállását. Nemesi jogait 1514 után veszti el. A török időkben a budai szandzsákhoz tartozó falu volt. A reformáció idején a község áttért a református vallásra, s többségében ma is reformátusok lakják. A Rákóczi-szabadságharc megérintette a falut: a fejedelem maga is átment seregével rajta, amikor tarackokat szállított. A reformkorban sok haladó család lakta: Fáyak, Szemerék, Sőtérek, Kandók. Legkiemelkedőbb személyiségként tisztelik a falubeliek Földváry Gábor emlékét, aki létrehozta a Nemzeti Színházat, a Vakok Intézetét és az első Hitelszövetkezetet. Neves alakja a falunak Darányi Ignác, egykori földművelésügyi miniszter is, ő hozta létre a Földtani Intézetet és a Mezőgazdasági Múzeumot. Itt élt Hóman Bálint kultuszminiszter is, aki Szekfű Gyulával együtt megírta 10 kötetben a magyar nemzet történetét. Ez mindmáig nélkülözhetetlen tudományos forrásmunka.
Az 1644-ben épített régi templom romos állapota miatt 1866-ban lebontották, és Földváry József kezdeményezésére megépítették a mai is látható impozáns református templomot 1888-ban klasszicista stílusú eklektikus jegyekkel. A szószéke igen magasan áll, a karzattal egyvonalban kőalapzaton tölgyfa ballusztrádokkal körülvéve. Az úrasztala is körülkerített, tölgyfa ballusztrádos, a Mózes-pad zárt. Két márványtábla őrzi az akkori egyházi személyek és presbiterek neveit. A templom orgonája szintén 1888-ban épült, működik, Országh Sándor műve. A templom tornya 57 méter magas, íves boltozattal, csillagos buzogány és kakas díszítéssel.
A római katolikus templom is klasszicista műemlék, mely 1822-ben épült. Különlegesen szép és értékes oltárképe a Háromkirályok imádását ábrázolja, melyet Spielberger János festett.
A Darányi-kastély, amely két miniszternek is rezidenciája volt, a XVIII. század végén épült klasszicista műemlék.
A Szerbith-kastély szintén a XVIII. században épült, késő barokk és klasszicista stílusjegyekkel. Jellegzetessége az úgynevezett római légfűtéses rendszer. Egyoldalt oszlopos-tornácos, kéttraktusos, 10 helyiségből álló nemesi kúria.
Jellegzetes szép épület az úgynevezett Bata-féle tornácos, oszlopos népi barokk parasztház.
A vasútállomástól nem messze található gróf Nemes János kastélya is. A szájhagyomány úgy tartja, hogy Liszt Ferenc is megfordult itt.
A református temetőben még szép számmal lelhetők fel faragott kopjafák. Itt található a Nemzeti Színház alapítójának, Földváry Gábornak a családi sírboltja, melyet Ybl Miklós tervezett.
Újsolt 196 lakosú község Solttól 13 kilométerre, északkeletre fekszik a Kígyós-csatorna mentén.
Baks 2368 lakosú község, Kistelektől 13 kilométerre, északkeletre fekszik. A település a Tisza-menti rétségből kiemelkedő hátságon az 1760-as években települt Baks dohánykertészség, melynek lakóit 1852-ben a Pallavicini uradalom elűzte házaikból. A mai község egy szőlővel beültetett magasparton települt. A helység Sövényházához tartozott és csak 1947-ben vált önálló községgé. Határában Ányáson a középkorban falu virágzott, majd pusztává vált és a XVIII. század végén a Pallavicini család majort és kápolnát épített. A mindszenti révhez vezető út közelében, a volt baksi major területén 1960-ban bronzkori aranyleletet tártak fel. A nagy értékű leletet a szegedi Móra Ferenc Múzeum őrzi.
Ópusztaszer és Baks között, még a falu előtt másfél kilométerre található a Baksi-puszta, mely a Büdösszék-tóval együtt több mint négyszáz hektáros. Hátteréül a távolban a tiszai ártéri erdő szolgál. A területen az utóbbi években megjelent a kerecsensólyom is. E madár volt a magyarság totemállata, a turulmadarunk. A messzeségben a hajdani grófi lipicai ménes lovasistállói látszanak, s előttünk hattyúfalkák, s fordított gémeskút lebeg a látóhatáron.
Balástya 3667 lakosú község az 5-ös főközlekedési út és a 140-es/Szeged-Cegléd-Budapest/ vasútvonal, valamint a valamikor megépülő M5-ös autópálya mentén, Kistelektől délkeletre, 6 kilométerre fekszik. A helység a XIX. század végén Szeged egyik külterületi és közigazgatási „kultúrközpontja” lett. 1950-be szervezték önálló községgé. Lakói belterjes szőlő- és gyümölcstermesztés mellett az ország legjelentősebb fóliás-, és üvegházas növény- és gyümölcstermesztői közé tartoznak. Balástya környéke szikvidék.
A kis tanyaközpontban 1903-ban páduai Szent Antal tiszteletére szenteltek templomot.
A Dócra vezető út második kilométerénél jobbra kanyarodva, 1 kilométer után egyhektáros, mélyfekvésű réten ritka növény, a védett törpe nőszirom többszáz példánya virágzik tavasszal.
Forráskút felé menet 3 kilométer után földút vezet az Őszeszéki-tó partjára. A szántó közepén egy régi szélmalom romja található. Maga a tó a nagymennyiségű, lebegő ásványi anyagtól szürkésfehér vizű, legnagyobb mélysége két méter is lehet.
Csengele 2041 lakosú község a 140-es/Szeged-Cegléd- Budapest/ vasútvonal mentén, Kistelektől északnyugatra, 14 kilométerre fekszik Csongrád megye határán. Először 1423-ban említik Gegel Telekeként. Neve az erdős, bozótos hely jelentésű csengelye kun szóból származik. A középkori kun puszta a török hódoltság után Szeged birtoka lett. Vedres István mérnök kezdeményezésére 1805-ben a csengelei homoksivány beültetésével kezdődött a szegedi homokpuszták erdősítése, amelynek a táj fejlett mezőgazdasági kultúrája az eredménye. Először feketenyár- és fűzfacsemetéket telepítettek, de kísérleteztek eperrel, akáccal, még vadkörtével, vadalmával, s persze tölggyel, szilfával, nyírrel is. A tanyás határú község 1950-ben önállósult. Az Erdészház korábban Szeged tanyája volt. Itt írta 1932-ben Móra Ferenc Aranykoporsó című regényének nagy részét. A volt erdészház mellett 30 méter magas fákból álló, százéves kocsányostölgy-csoport a természetvédelem oltalma alatt áll.
Kistelek 7493 lakosú város a Kiskunság délkeleti felében a Tiszától körülbelül 15 kilométer távolságban fekszik. Fejlődését minden időben elősegítette kedvező közlekedés-földrajzi helyzete. A városon keresztülhalad az 5-ös főközlekedési út és a 140-es/Szeged- Cegléd – Budapest/ vasútvonal, valamint a valamikor megépülő M5-ös autópálya. A település és környéke a Duna- Tisza köze délkeleti részének változatos felszínű darabja, amely az ország legalacsonyabban fekvő területei közé tartozik. A település 85-90 m tengerszint feletti magasságban fekszik. A helység nevét először 1420-ban említi oklevél. Helyén már a középkorban egyházas település létezett. A települést az 1774. szeptember 29-én kiadott rendelettel alapították “Kis Telek” néven. Ez a település 100 telket foglalt magába. A Budáról Szeged felé tartó postaút egyik állomásának védelmére a Majsa-Csongrád közötti utak kereszteződésénél telepítette Szeged városa 1775-76-ban. 1854-ben, a Félegyháza-Szeged közötti vasútvonal megépültével bekapcsolódott az ország vasúti vérkeringésébe. Tanyai kisparaszt és gazdarétege - 1930-ban a lakosság egynegyede - árutermelő állattenyésztésével és a homoki szőlőtermeléssel jelentős gazdasági erőt képviselt. Számottevő kisiparos és kereskedő rétegének, valamint kedvező közlekedési adottságainak köszönhetően a XX. században a környező tanyák és községek vonzásközpontjává vált. A városi címét 1989-ben kapta meg.
A központjában álló Szent István-plébániatemplom korábbi templomok helyén 1825-31 között épült, kora klasszicista stílusban, Grisszer János és Lipovszky Henrik tervei alapján. Mennyezetképei Szent István életéből vett jeleneteket ábrázolnak Bicskei Karle János művei. Főoltárának képén István király Szűz Mária tiszteletére oktatja fiát, Imre herceget. A templom mellett I. és II. Világháborús emlékművek állnak, utóbbit Borvendég Béla és Szathmáry Gyöngyi készítette 1991-ben.
A Petőfi és a Rákóczi utcán néhány „fordított” szárazkapu-bejáratú ház még őrzi az 1920-30-as évek parasztpolgári építészetének jellegét. A szegedi tájra emlékeztető napsugaras oromdíszítés több szép darabját is felfedezhetjük a városka utcáin sétálva.
A helyi védelmet élvező Müller-széket a Kistelek előtti utolsó balra vivő, fűzfákkal szegélyezett földúton lehet megközelíteni. Északi irányban mélyülő, náddal szegett tó a Müller-szék, melybe félsziget nyúlik be tavasztól őszig sokféle madár tanyája. Kisteleken a Szeged felőli utolsó utcánál balra kanyarodva, néhány házat kell csak elhagynunk, s egy rétre érkezünk. Szikes tóban folytatódik a rét, a helybeliek Tóaljnak, a térképek Bibic-tónak nevezik. Ez az Alföld szikes tavaink közül a leglúgosabb.
Ópusztaszer 2041 lakosú község, Kistelektől 8 kilométerre, északkeletre fekszik. Szer szavunk finnugor eredetű, „rend,sor” jelentésű. Anonymus szerint a honfoglaló magyarok itt ejtették meg sorát az ország dolgának, azaz mai nyelven az első országgyűlést. Ond vezér leszármazottai monostor emeltek itt, oklevelek 1233-ban említi először. A XV. században mellé települt mezővárost emlegetnek. A török alatt elpusztult, és 1630-tól Pusztaszer a neve. Az Erdődy grófok majd az itáliai Pallavicini őrgróf család birtoka lett. 1828-ban Kecskemét az addig bérelt Felső-Pusztaszert megvette. A honalapítás ezredik évfordulója alkalmából a kecskemétiek a maguk földjén, Árpád-halmán emlékoszlopot, a szegediek pedig a monostor romjai mellett emlékművet emeltek. A Pusztaszeri Árpád Egyesület, amelynek főtitkára tömörkény István író volt, itt rendezte évi ünnepségeit, az úgynevezett Árpád-búcsút, szobori búcsút. 1934-ben Felső-Pusztaszer Pusztaszer néven lett önálló község, míg az Árpád-emlékmű Sövényháza területére esett. 1945. március 29-én Nagy Imre földművelésügyi miniszter itt kezdte meg a földosztást. A község belterülete az 1950-es évek óta fejlődött ki.
Az Erdei Ferenc kezdeményezésére 1970-ben megalakult Pusztaszeri Országos Emlékbizottság tervei szerint az Árpád-emlékmű körül 65 hektáron nemzeti történeti emlékkert létesült. 1970-1975 között a régészek feltárták Szer mezőváros, monostor és templom maradványait. 1973-ban Sövényháza nevét megváltoztatták a történetietlen Ópusztaszerre, így egyértelmű lett: a község határában, s nem a szomszédos Pusztaszerében vannak Bor-Kalán nemzetség által épített középkori monostor romjai, s itt emelték a milleniumi emlékművet is Árpád vezér szobrával.
A kisteleki út leágazásánál van a falu két Világháború között épült római katolikus temploma. Szemben a millecentenáriumra készült el Morvay Lászlónak a Magyarok hét nyila című tűzzománc- és fakompoziciója.
A volt Pallavicini-kastély 1860-ban épült, 1880-ban két szárnnyal bővítették és eklektikus stílusban alakították át.
Szegedről menet, a falu előtt a Küvágó-tó melletti, kéthektáros öreg tölgyest ültetett fehérnyáras erdő 90-100 éves kocsányos tölgycsoportjainál állhatunk meg- az egyikénél erdei pihenőt is kialakítottak.
A falu környéke ezerarcú alföldi táj. Füves puszták, akác- és nyárfaerdők, kalászos búzamezők, virágos sömjék és a szőke Tisza szalagjából összerakott, élő mozaik, amely a Pusztaszeri Tájvédelmi Körzet része.
Pusztaszer 1622 lakosú község Kistelektől 10 kilométerre, északkeletre fekszik. A török alatt elnéptelenedett Felső-Pusztaszer bérlője, majd birtokosa Kecskemét városa volt. A legelőül használt pusztát a XIX. század közepén felosztották: a kecskemétieken kívül szegedi és kisteleki gazdák is megtelepedtek. A tanyákkal benépesült puszta 1881-től 1934-ig Kistelekhez tartozott és csak ettől kezdve vált önálló községgé Felső-Pusztaszer néven. Kiépülése az 1950-es évektől vett lendületet.
Érdemes megtekinteni a temetőben álló, 1990-ben Makovecz Imre által tervezett kuriózumnak számító ravatalozót. A kultikus hangulatú, színes kerámiájú domborművek Péterfy László munkái.
A község másik nevezetessége a Hét vezér emlékoszlopa. Az Árpád-halmon álló emlékműhöz 1 kilométeres út vezet. A turulmadaras obeliszket Magyarország ezeréves fennállásának emlékére, 1896-ban emelte a Magyar Országos Diákszövetség, Kecskemét város támogatásával, közadakozásból. A Berczik Gyula tervezte emlékművön elöl Árpád vezér arcmása bronz medalion látható. Huba és Előd, Kond és Ond, Tas és Töhötöm már kettesével ábrázoltatnak. A hagyomány szerint a halom földjét a honfoglalók első országgyűlése idején a résztvevők a sisakjukból hordták össze.
Az emlékmű mellett képzőművészeti alkotóház működik.
Földutakon érkezhetünk délkeleti irányban a Büdösszék-tó kutatóházához. A széles nád- és sásfoltokkal körülvett, sekélyvízű, 60 hektáros szikes tó nyaranta rendszerint kiszárad. Kis szigete és zsombékos részei madár-költőhelyek: költ itt hazánk egyetlen fészkelő vadlúd-faja, a nyári lúd is. A védett terület a tó túloldalán a Baksi-pusztában folytatódik.
Másik külterületi érdekesség a Pusztaszerről Tömörkény felé indulva, s az első földúton balra letérve a Gömöri-szék szikese. A közelben szélmalom is található, majd jobbra fordulva elérünk a Szabó-tó szikeséhez, a legnagyobb hazai pókfaj, a szongáriai cselőpók hazájába.
Csólyospálos 1910 lakosú község a Szeged -Kiskunmajsa országos összekötő úton, Kiskunmajsától 13 kilométerre, délkeletre fekszik. A Kiskunság keleti peremén fekvő település talaja futóhomok, foltokban jobb minőségű földdel. Határában homokpuszták, szikesek, erdők, zsombékos laposok váltják egymást. Környékén édesvízi mészkő felszíni előfordulása miatt tájvédelmi terület van. Éghajlatának jellegzetessége az országosan is kiemelkedően nagy hőingadozás A terület az őskortól kezdve folyamatosan lakott volt, bronzkori és népvándorlás kori jelentőségét régészeti források igazolják. A falu határából került elő a híres csólyosi kun sírlelet. A XV. századi írott forrásokból már ismert a Halas központú kun szállások területén fekvő Csólyosszállása és Pálos helységek neve is. A XVIII. századi jászkun redempció következtében a kiskunmajsa-szegedi műút nyugati oldalán fekvő Pálospuszta Kiskunmajsához, az út keleti oldalán levő Csólyospuszta Kiskunfélegyházához tartozott. A két puszta egyesítésére, önálló községgé válására már a XIX-XX. századfordulót követően helyi kezdeményezések indultak. Csólyospálos falu azonban csak 1945-ben kezdhette meg önálló életét. A név azonban a két puszta tanyavilágára vonatkozott, hiszen ekkor a faluközpont még nem alakult ki. A község belterületét 1948-ban jelölték ki. A következő évek során épült fel a majsai út mentén a községháza és az orvosi rendelő, megkezdődött a telefonhálózat kiépítése. 1962-re alakultak ki az utcák. Ebben az időben adták át az új postahivatalt, majd a tűzoltó szertárat és a könyvtárat, felállították a hidroglóbuszt. Az 1970-es évek elején került sor a tanyai iskolák villamosítására és megkezdődött a tanyák villamosítása is. Az ekkor nagy erőkkel induló lakóház- építkezések eredményeképp kialakult a falu belterületének mai szerkezete. Bár a falu határában egyre több az elhagyott, romos tanya, a külterületen élők száma ma is jelentős.. A lakosság több mint fele mezőgazdaságból él. Jelentős a kukorica-, gabona- és zöldségtermesztés, a szarvasmarha- és sertéstenyésztés. Az 1970-es évek közepéig négy külterületi iskola működött a település tanyavilágában lakó diákok oktatásának biztosítására. Ma a központban levő iskola a település egyetlen oktatási intézménye, melyet 2000-ben 164 tanuló látogat. A napközi otthonos óvoda 50 kisgyereket lát el. A sportélet fellendülését alapvetően segítették a téli és nyári spartakiárdok. A község lakossága elsősorban asztalitenisz- és sakkversenyeken jeleskedett, de kedvelt volt a röplabda is. Ezek a rendezvények 1990-ben megszűntek. Ma a legkedveltebb sportág a labdarúgás. Magyarország legsikeresebb salakmotor-versenyzője, Kócsó Antal iskoláséveit Csólyospáloson töltötte.
Jászszentlászló 2626 lakosú község a 155-ös/Kiskunhalas-Kiskunfélegyháza/ vasútvonal mentén, Kiskunmajsától 9 kilométerre, északra fekszik.
Kiskunmajsa 12046 lakosú város a 149-es/Kecskemét-Törökfái-Kiskunmajsa/ és a 155-ös/Kiskunhalas-Kiskunfélegyháza/ vasútvonalak mentén a Duna-Tisza-köze homokhátságának délkeleti részén fekszik.
A főtéren áll az 1745-ben épült, barokk stílusú Kisasszony- római katolikus templom.
Kömpöc 825 lakosú község, Kiskunmajsától 11 kilométerre, délkeletre fekszik.
Móricgát 595 lakosú község a 149-es/Kecskemét-Törökfái-Kiskunmajsa/ vasútvonal mentén, Kiskunmajsától 21 kilométerre, északra fekszik. 1993. július 1-je óta önálló, előtte Jászszentlászlóhoz tartozott.
Szank 2491 lakosú község a 149-es/Kecskemét-Törökfái-Kiskunmajsa/ vasútvonal mentén Kiskunmajsától 8 kilométerre, északnyugatra fekszik.
A Magyarok Nagyasszonya-templom 1898-ban épült.
A református temploma 1907-ben épült.
Balotaszállás 1653 lakosú község Kiskunhalastól délre, 10 kilométerre található. Vasúton a 150-es/Kelebia-Kunszentmiklós-Tass- Budapest/ vonalon érhető el. A táj felszíne hullámos síkság. Talaja jórészt futóhomok. A talajvíz a terület nagy részén 2 méternél magasabban található, mennyisége azonban csekély. A felszín alatt termálvizet, kőolajat, földgázt találtak, kitermelésük jelenleg is folyik. A község területe 1945 előtt Kiskunhalas egyik pusztája volt. Nevét állítólag Balta kun kapitányról kapta. Határában honfoglalás kori sírlelet találtak. Az első írásos emlék 1493-ból származik. /Balthaszallasa/. A halasi gazdák itt tartották állataikat. A XIX. század közepén népesült be, vált jellegzetes tanyás településsé. A település 1952-ben alakult önálló községgé Kiskunhalasnak Alsószállás, Balota, Göbölyjárás és Füzes pusztái egy részéből, Göbölyjárás néven. Ekkor a lakosok száma 3600 fő, 899 portán. 1945 előtt a lakosság főleg szőlő- és gyümölcs termelésből élt, jelentős volt a szarvasmarha- és juhtenyésztés is. 1945 után az erdőgazdálkodás is fejlődésnek indult. A korábbi állattenyésztési ágak mellett baromfi- és sertéstenyésztéssel is foglalkozni kezdtek. 1948-1950 között alakult meg a Kossuth, a Petőfi és a és a Keleti Fény Termelőszövetkezet. 1950-ben egyesültek Petőfi Termelőszövetkezet néven. 1953-ban a tagság fele elhagyta a közös gazdaságot. 1956-ban a Petőfi Termelőszövetkezet 3 részre szakad: a nincstelenek maradtak az anyatéeszben, a volt újgazdák a Dózsában, a jobb módú középparasztok pedig a Kossuthban tömörültek. 1959-ben a Dózsa és a Petőfi újból egyesült, a Kossuth maradt külön. 1962-re mindkét termelőszövetkezet megerősödött. Ekkor alakult 2 újabb termelőszövetkezet is, a Zöldmező és a Balassi. 1962-ben a község lakosságának 85- %-a tsz-tag lett. 1966-ban a Petőfi és a Kossuth egyesült, s Kossuth néven 4500 kh-on kezdett gazdálkodni. A Zöldmező és a Balassi Temelőszövetkezetek 1967-ben történt egyesülésével pedig létrejött az Aranyhomok Termelőszövetkezet. Mindkét termelőszövetkezet közgazdasági adottságai rosszak voltak, állatállományuk alig volt. Az egyesülést követően azonban jelentősen megnőtt a juhállomány. Az Aranyhomok Termelőszövetkezet az 1969-70-es években már pecsenyebárányokat exportált Olaszországba. Főleg ősziárpa- és burgonyatermesztése volt még jelentős. 1990-ben a Kossuth Termelőszövetkezet Vagyonkezelő Szövetkezetté alakult, az Aranyhomok jogutód nélkül megszűnt. 1950 és 1989 között működött a településen a Kiskunhalasi Állami Gazdaság balotaszállási részlege, tevékenységét elsősorban a borászat jellemezte. A lakosság száma a XX. század első felében folyamatosan növekedett, az 1950-es évektől pedig fokozatosan csökkent, melynek egyik oka az erőltetett termelőszövetkezetesítésben, majd a munkahelyek számának csökkenésében kereshető. Amíg Balotaszállás Kiskunhalas pusztája volt, pusztai iskolák épültek az egyes pusztarészeken. A pusztai iskolák 1973-ra megszűntek, jelenleg 1 általános iskolája van a községnek, ebben átlagosan 150 diák tanul. A falu óvodájában 5 óvónő foglalkozik a több mint 50 kisgyerekkel. A község művelődési háza az 1960-as években épült. A közelmúltban épült fel a római katolikus templom, melyet a történelmi egyházak közösen fognak használnak.
Harkakötöny 1021 lakosú község, a Kiskunhalast és Kiskunmajsával összekötő út mentén, az előbbi két várostól 12-12 kilométerre fekszik. A helységet érinti a 155-ös/Kiskunhalas-Kiskunfélegyháza/ vasútvonal is. Régi település: erről avarkori temető és az úgynevezett Pajorkereszt körül található középkori településnyomok, a felszínen a Csörsz árkának nevezett egykori sánc tanúskodik. A kunok jelenlétét a helység neve máig őrzi. A török pusztítás idején elnéptelenedett, a redempciót követően tanyák jöttek a Harka és Kötöny pusztákon. A község 1949-ben alakult meg a két puszta összeolvadásával. Harkakötöny 1949-ben lett önálló község. A lakosok megélhetését a mezőgazdaság biztosítja.. A környék talaja homok. A területén található ásványkincs a kőolaj és földgáz, melynek kitermelése napjainkban is folyik. A község mezőgazdaságára tradicionálisan gabona és rozstermelés illetve juhtartás a jellemző. Jelentős az erdőgazdálkodás. A korábbi kisbirtokokon megalakult egyetlen termelő szövetkezetet mára privatizálták akár a Harka-tóra települt halászati szövetkezet halgazdaságát, mely szintén magánkézbe került. A településen az 1950-es években épült iskolát többször bővítették.. A művelődési, kulturális, humán szolgáltatásokat templom, művelődési ház és könyvtár biztosítja.
Kelebia 3002 lakosú határnagyközség Bács-Kiskun megye és az ország déli határán, a bácskai löszhátságon fekszik. A jugoszláv határ légvonalban néhány kilométer. A község az 53-as főközlekedési úton közelíthető meg, a 150-es/Kelebia- Kunszentmiklós-Tass- Budapest/ vasútvonal magyarországi végpontja: vasúti határátkelőhely. A lakónépesség száma az 1960-as évektől csökkenő, az 1990-es évektől stagnál. A lakosság 51 %-a külterületen él. Külterületi lakott helyek: Bácsborista, Négyesjárás, Vasútföld, Vermesjárás, Sztipityjárás, Szkenderjárás, Fődijárás. Kelebia múltjáról geológiai leletek, levéltári adatok tanúskodnak. Az ókori népek közül a hunok, szarmaták, majd az avarok folytattak itt legeltető állattartást. A régészek az 1950-es évek végén szarmata sírt tártak fel Kelebián. Baján őrzik az itt fellelt ezüstkincset. A község a XV. században Hunyadi birtok, majd Török Bálint kezére került. Ebben az időszakban kereskedelmi út vezetett át a Kelebi nevű falun, mely Halasszékhez tartozott és kunok is lakták. A török alatt lakatlanná vált pusztát a XVII. század végétől Szabadka város területéhez csatolták. A város polgárai a Tisza szabályozása után szabaddá vált homokhátságon szőlőt és gyümölcsöst telepítettek. A XX. század elején Szabadka virágoskertjének nevezték Kelebiát. Az I. Világháborút lezáró Trianoni békediktátum során Szabadkát Jugoszláviához, Kelebiát Magyarországhoz csatolták. A kettészakított és felbomlasztott társadalmi és gazdasági rend új feladatok elé állította a homoktalajon gazdálkodó, szívós kelebiai embereket. Az újrakezdés eredményeként 1924-ben önálló községgé alakult. Templom, iskola, vasútállomás, postahivatal, orvosi rendelő épült. A vasúti határátkelőre határőrség, vám és pénzügyőrség települt. A II. Világháború harcai elkerülték a községet. A háború után két termelőszövetkezet alakult. 1951-ben létesült a könyvtár, 1958-ban a mozi, 1965-ben a művelődési ház,1988-ban felépült a tornacsarnok. Kelebia község értéktérképén kiemelkedő jelentőséggel bír az a 600 hektárnyi terület, amely a megyehatáron áthúzódó Kőrös-éri Tájvédelmi körzet része. A kelebiai halastavak fürdésre, csónakázásra alkalmas részei vadregényes hangulatot varázsolnak a természetjáró- és lovas turista látogatók számára. A természettudományokkal foglalkozók érdeklődését a rendkívül gazdag védett növény- és állatpopulációk, illetve az átvonuló madárállomány változatos világa kelti fel. Másik fontos természeti kincs, amely kihasználásra vár, a termálvíz. Lezárt kutakban 70-80 Celsius fokos gyógyító hatású vizet rejt a föld mélye. A község minden év augusztus 20-án Szent István-napi rendezvényeket tartva ünnepel. A község területén a művelési ágak megoszlása: szántó: 1358 hektár, legelő: 810 hektár, erdő: 3464 hektár, halastó: 165 hektár, nádas: 80 hektár. Kelebia talaja rendkívül alkalmas fehér spárga termesztésére. A lakosok ezt az adottságot jövedelmük kiegészítésre használják. Említett Hungaricum mellett kiemelkedő mezőgazdasági termék a korai cseresznye, amely az országban itt érik először. A község beépítése laza szerkezetű utcasorokat, zártkerteket eredményezett. A község megyehatáron fekszik így három kistérségi szervezethez is csatlakozott. Tagja a “Kötöny” Területfejlesztési Társulásnak, a Felső-Bácskai Önkormányzatok Szövetségének és a “Homokháti” Önkormányzatok Területfejlesztési Egyesületének is.
A község testvértelepülése az olaszországi Montecassiano.
Kiskunhalas 29957 lakosú város az 53-as főközlekedési út, valamint a 150-es/Kelebia- Kunszentmiklós-Tass- Budapest/, 154-es/Bátaszék- Baja- Kiskunhalas/ és a 155-ös/Kiskunhalas-Kiskunfélegyháza/ vasútvonalak mentén fekszik. “Halas nagy, Halas hatalmas!” - szinte a szállóige rangjára emelkedett ez a mondás a Kiskunságban. Nem véletlenül, hiszen Kiskunhalasnak 112 ezer holdnyi földje volt, elnyúlva egészen a szegedi határig. A honfoglalók is laktak már ezen a helyen, a kunok a tatárjárás után telepedtek le, a kiváltságaikat 1290-ben kapták meg. Halas a hét kun szék egyike lett. 1436-ban városi rangra emelkedett. A török időkben súlyos pusztításokat szenvedett el a térség - ezt követően a Habsburgok 1702-ben, a többi kiskunsági településekhez hasonlóan, a német lovagrendnek zálogosították el. Az itt lakók 1745-ben váltották vissza kiváltságaikat. Félegyháza elott, 1753-ig volt a Kiskunság székvárosa. A XIX. században a lakosság számára még a szarvasmarha- és juhtartás biztosította a megélhetést, később itt is, mint az egész Homokhátságon, növekedett a szőlő- és gyümölcstermesztés jelentősége. Az évtizedek során Kiskunhalas a maga történelmére büszke, lokálpatriotizmusát megőrző várossá vált. Határában 1950-ben több önálló község, Balotaszállás, Harkakötöny, Kunfehértó és Zsana született. Gazdagodását az utóbbi évtizedben nagyban szolgálta a környéken feltárt olajkincs. Ma már lüktető város, nem kis részben a rajta keresztülhaladó, a forgalmat délre vivő főközlekedési útnak köszönhetően. Gazdag hagyományaiból kiemelkedik a csipkevarrás. A Csipkeház erre az egyedülálló, világhíres kézimunka-technikára, s mestereire hívja fel a figyelmet. Történelmi időkre, hősökre, a Rákóczi-szabadságharc halasi csatájában elesett vitézekre emlékeztet az ország egyetlen köztéri kuruc-szobra, míg a jeles irodalomtörténész-teológus, Szilády Áron emlékét a róla elnevezett gimnázium őrzi. Itt született még Thorma János festőművész és Nagy Czirok László néprajzi író.
A Szent Péter-Pál római katolikus templom 1770 körül épült barokk stílusban. Mellette a híres halasi feszület: Krisztus a homlokát törli , és a testét nem szögek, hanem kötelek feszítik keresztre.
A református templom az előző templom helyére épült 1772-ben barokk stílusban, megtartva az 1702-ből való tornyot. 1818-ban meghosszabbították, és keleti oldalára új tornyot emeltek. A parókiája a XVIII. századi barokk épületben található.
A Csipkeház 1935-ben műhelynek épült, 1939-ben kibővítették. Középső részén múzeum mutatja be a halasi csipke történetét, remekeit.
A Végh-kúriában, a klasszicista műemlékben Diószegi Balázs festőművész alkotásai láthatóak.
Kisszállás 2879 lakosú község Kiskunhalastól 25 kilométerre, a Szeged és Baja közötti 55-ös út mellett terül el, vasúton a 150-es/Kelebia- Kunszentmiklós-Tass- Budapest/ vonalon érhető el. A község területén talált ásatási leletek őskori emberi élőhelyre utalnak. A honfoglalás után több falu alakult a mai település környékén. Az egyik Ivánka, 1472-ben Mátyás király egyik, a bajai uradalmat részletező adománylevelében szerepel. Kisszállás nevének utótagjából következtethető, hogy kun település. A középkorban Halasszékhez tartozott. A kunok állattartással foglalkoztak s megkeresztelkedésük után is megtarthatták egy ideig nyelvüket, melyet a régióban fennmaradt úgynevezett kun Miatyánk őriz. A török időkben a település elnéptelenedett, pusztává vált és Lósy István birtoka volt 1641-ig. Ezután többen pereskedtek a birtoktestekért. 1665-ben Lipót császár a kalocsai érsekségnek ítélte. 1736-ban báró Orczi István megvette Ivánkát, s 1846-ig a család birtoka. Ők telepítettek az elnéptelenedett pusztákra magyar jobbágyokat. Kiskunhalas város is bérelt itt pusztát legeltetésre, majd a szántóföldi művelés is teret nyert. 1846-ban Stametz Mayer János bécsi bankár vette meg a területet és egészen 1944-ig leszármazottai birtokolták az uradalmat. 1871-ben történt meg Kisszállás községgé alakulása. A II. Világháborúban hadiesemény nem történt területén. Az új gazdasági berendezkedésnek megfelelően itt is termelőszövetkezetek alakultak. 1997-re már csak a Bácska Mezőgazdasági Szövetkezet működött a községben, a többi jogutód nélkül feloszlott, beolvadt, vagy kft-vé alakult. Mivel a lakosság több helyről származik, hagyományokat sem őriznek a községben. Csupán az egyházi események jelentenek közös kötődéseket. A hívők csaknem 100 %-a római katolikus.
A község neves szülöttei között megemlítendő Treitz Péter /1866-1935/, aki agrogeológusként vált ismertté.
Kunfehértó 2290 lakosú község Kiskunhalastól 11 kilométerre, délnyugatra, a 154-es/Bátaszék- Baja- Kiskunhalas/ vasút mentén terül el. Területén már a bronzkorban éltek népek. Az úgynevezett Vagyai- kultúra területét körben földvárakkal vették körül, a község ennek a nagytájnak a legdélibb része. Az e korból feltárt emlékek (bronzkori temetkezési urnák, 3700 éves tál) a jánoshalmi könyvtári múzeumban tekinthetők meg. A honfoglalást megelőző időkben római kereskedelmi út vezetett a közelében, de a szarmata és a hun leleteket is őriz a föld. A halasi múzeum ásatást végzett és szarmata sírokat tárt fel, de egyéb itteni lelet is megtekinthető a múzeum állandó kiállításán. Az avarokat a honfoglaló magyarok követték a területen. Az Árpád-korban főleg állattartó, félnomád életet folytató magyarok az idők folyamán falvakban élő néppé alakultak. Kunfehértón három Árpád-kori falvacska maradványai ismeretesek. A Fehértóból került elő az úgynevezett Sinka mester kincse, amely ezüsttálból és feliratos ruhadíszítő korongokból áll és a XIII. századra tehető kora, a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzik. A község története önállóvá válásáig összefonódik Halas történetével. Az 1470-es években a Halas-szék része, (a hét kun-szék egyike) 1490-es években Hunyadi birtok, majd Török Bálinté. A török korban nagyrészt elpusztult kis falvak határa Halashoz csatoltatott. A redempciót követően tanyavilág alakult ki, még 1950-ben is néhány tanya állt a mai falu területén. Az 1950-es évek elején a Falusi Gazdasági Lakásépítő Iroda tervezte és építette a falu magját, elsősorban a megalakult Állami Gazdaság dolgozói részére. Újabb gazdaság és szövetkezet alakult, szaporodtak a lakások, közösségi létesítmények. Önálló községgé 1952-ben alakult Kunfehértó. Megépült a 3 kilométer hosszú bekötőút a tóig, temető, üzletek, felvásárló telep, postahivatal épült. Az 1960-as években újabb építkezési hullámban iskolát nyitottak, nőtt a lakosok száma. A közelmúlt történéseire a kettősség jellemző. Fejlődik a falu: művelődési ház, tornacsarnok épül, vállalkozások telepednek le a lakosságszám sem csökken, ugyanakkor a meglévő és a fő munkaadó cégek megszűnnek, privatizálva szétesnek. A hagyományoknak és a lehetőségeknek megfelelően, a lakosság elsősorban mezőgazdaságból él. A szőlő- gyümölcstermesztés, kukorica és gabonatermesztés és baromfitartás a meghatározó, de jelentős a környék erdőgazdálkodása is. Halászata és nádgazdálkodása a az aszály és vízhiány miatt nem számottevő. A község saját lovaspályával rendelkezik, amelyen minden év augusztusában meghívásos nemzetközi díjugrató versenyt rendeznek.
A község testvértelepülése a németországi Göda. Az 1991-ben megkötött együttműködési szerződés a kölcsönös delegációk mellett, a helyi idegenforgalom fellendülését is előmozdítja. Ennek egyik eredménye a Gödai és kunfehértói iskolás gyermekek rendszeres csereüdültetése.
Pirtó 1012 lakosú község Bács-Kiskun megyében, az 53-as főközlekedési út és a 150-es/Kelebia-Kunszentmiklós-Tass-Budapest/ mentén, Kiskunhalastól északra, 8 kilométerre fekszik. A község területe korábban Halas határához tartozott. Nevét a tázlári határ felé eső részen egykor volt Pirtóról nyerte, mely azonban már a XIX. század közepén is csak nádas vízállás volt, s mára teljesen eltűnt. Régészeti adatok alapján a terület a népvándorlás idején és az Árpád-korban is lakott volt. Pirtó alig több mint 4 évtizede önálló község. Folyamatos fejlődését kedvező földrajzi helyzetének is köszönheti. A termelőszövetkezetek, és a közeli városi munkahelyek megszűnésének ellenére a munkanélküliek aránya csupán 1 %, köztük elsősorban férfiak vannak. A község gazdasága jellemzően a mezőgazdaságra épül. Az állattenyésztés a hagyományoknak megfelelően elsősorban szarvasmarha-, sertés- és juhtenyésztésre épül. Növénytermesztésben jelentős a szőlőművelés, a rozs- és kifferkörte termelés is. Több műanyag-feldolgozó kisipari vállalkozás működik a községben. A külterületi iskola megszűnésével a településnek egy, 1943 óta működő általános iskolája van.
Pirtó ősborókása védett, a közeli kicsi, de igen szép Patkó-tó kedvelt kirándulóhelye a környékbelieknek, bár a tó vize eltűnt az utóbbi években, feltehetően az aszályos időjárás és a tó alatti vízzáró réteg megsérülése miatt.
Tompa 4767 lakosú határnagyközség 1922. április 22-én lett önálló település. A helység az 53-as és 55-ös főközlekedési utak találkozásától 1 kilométerre, délre és a 150-es/Kelebia- Kunszentmiklós-Tass- Budapest/ vasútvonal mentén fekszik. Mint a környező települések nagy részének, újkori történelme a török hódoltságot követően indul a Hunyadi család birtokaként. A mai Tompa területén volt pusztákat - néhány földesúr cserét követően - Szabadka városhoz csatolták, annak szilaj - félszilaj állattartó területeként. A puszta első építménye a csárda, 1823-ban épült a Szeged - Baja, Halas - Szabadka közötti kereskedelem megélénkülésének hatására. A kiegyezés idejére szántókat alakítanak ki a legelők jelentős részén, aminek következtében elszabadul a homok. Ennek meggátlására akácerdőket telepítenek. Ebben az időben Redl báró a terület legnagyobb földbirtokosa, aki kápolnát, kastélyt építtet. A XX. század elejére a lakosságszám növekedésének és a beépítések hatására faluvá nőtte ki magát a település. Templom, csendőrörs, temető létesült. A falu szerb megszállás alatt volt 1922-ig, majd a trianoni szerződés értelmében a magyar állam tulajdonába került. A többi Szabadkától elszakadt pusztarészek egy részével együtt, tizenkétezer holdas határral önálló községgé vált Tompa. A népesség száma az 1960-as évektől enyhén csökkenő tendenciájú. Az 1930-as években még a lakosság 7%-a vallotta magát bunyevácnak. Csökken a külterületi lakott helyek /Alsósáskalapos, Belső Újsor, Felső-sáskalapos, Katonasor, Kőrösoldal, Külső Újsor, Szabadföld, Újföld/ száma, bár az 1990-es népszámlálás idején még 1700 fő lakott külterületen. A hívő lakosság zöme római katolikus vallású. Az 1945-ös földosztáskor ezer igénylő kapott átlagosan 5 kataszter holdat. Az 1950-es évek tagosításai idején termelőszövetkezeti csoportok, termelőszövetkezetek sora alakult, majd összeolvadtak. Az állami tartalékföldeken állami gazdaság létesült, később egyesült a bácsalmásival. Nagyszabású gyümölcsös telepítés kezdődött és kertészetet, üvegházas palántanevelőt alakítottak ki. Az 1970-es években a közös gazdaságok az állattenyésztési ágazatot, azon belül a szarvasmarha tenyésztést is fejleszteni kezdték. A privatizációt követően, csak a Szabadság Mezőgazdasági Szövetkezet működik mintegy félezer hektáron, a kelebiai KEL- FELDER Kft birtokol még nagyobb mezőgazdasági területet a községben, a többi apróbb birtok. A mezőgazdaságra ma a pritamin paprika és paradicsomtermesztés az állattenyésztésben a szarvasmarha, sertéstartás és a baromfiágazat a jellemző.
Báró Bodmanicsky család volt a település legnagyobb birtokosa. Kastélya, ma Pszichiátriai Betegotthon és a mellette lévő neogót stílusú Szent Anna templom a település két legértékesebb, legszebb épületegyüttese. Külön figyelmet érdemel a kastély parkja, mely értékes növényi állománnyal rendelkezik, azonban felújításra szorul. A település gazdaságának egyik legmeghatározóbb a közúti határátkelő, mely fontos kapu Európa és a Balkán között. A határátkelőn dolgozók jelentős része helyi lakos, de sokan dolgoznak a hozzánk látogatók és az átutazók kiszolgálásában részben a kereskedelem, részben a vendéglátás terén.
Zsana 869 lakosú község Bács-Kiskun megye délkeleti részén, a Dorozsma-majsai homokháton, Kiskunhalast Szegeddel összekötő 5408 sz. út mentén, Kiskunhalastól 16 kilométerre fekvő település. Az egykori halasi határhoz tartozó, Kőkút és Eresztő puszták területéből alakult község területén évezredekkel ezelőtti telep nyomai is fellelhetők. Árpád-kori települések emlékét őrzi egy kőből épült templomból előkerült bronz körmeneti kereszt. A török kortól a környék elnéptelenedett, lakói a közeli városba menekültek, a terület pusztasággá vált. A XVIII. század közepétől, a redempciót követő tagosítások következtében kialakultak a tanyák. A lakosság jelentős része ma is a külterületen él. A halasi műút melletti egykori tanyaközpont 1952 óta önálló község. Az elmúlt évtizedekben tapasztalható népességcsökkenés a tanyák számának csökkenésével függ össze. A lakosság elsősorban a hagyományoknak megfelelően mezőgazdasággal foglalkozik. A termelőszövetkezetek, az állami gazdaság megszűnésével a helyi munkalehetőség korlátozottabbá vált. A környék legjelentősebb ásványi kincse a földgáz, kitermelése napjainkban is folyik. Zsana nevét az 1979-ben történt hatalmas gázkitörés tette országosan ismertté. :”egy csendes januári éjjel, Zsana mellett, egy-óra-tizenötkor a föld feladta kegyelmes türelmét: némaságát elunva harsonázni kezdett, s országra szóló bömbölése huszonhárom napig egységbe fogta, ötágú lángja aggódó - segítő, szép közösséggé olvasztotta össze ezt a közönyös, eltompult hazát.” Itt alakították ki az ország egyik legnagyobb földalatti gáztároló mezőjét, ahová nyáron benyomják az exportból érkező gázt, télen pedig az új kutakon kitermelik. Az ország téli gázfogyasztási csúcsigények kielégítésében komoly szerepe van a modern technológiai rendszernek. A mezőgazdaság helyi jellegét elsősorban a tanyavilág hagyományai, a volt termelőszövetkezetek és állami gazdaság tevékenysége határozta meg. A szarvasmarha-, sertés-, juhtartás mellett gabonát és szálastakarmányt termelnek, az utóbbi évtizedekben szőlő és gyümölcsösök telepítésére is sor került. A külterület jelentős része legeltetésre alkalmas rét. A településen ma nem működnek gazdasági társaságok. A félszáz egyéni vállalkozó fele mezőgazdasággal, élelmiszer-iparral foglalkozik, a többi szolgáltat illetve kereskedelemmel foglalkozik. A tanyai lakosság iskolai ellátását a XX. század elejétől közepéig 5 külterületi iskola biztosította. Zsana község önállóvá válásával központi iskolát építettek. A kisebb gyermekek ellátásáról napközi otthonos óvoda gondoskodik. A településen művelődési ház és könyvtár működik, egy sportpálya van. Évenként októberben rendezik a hagyományos szüreti bált. 1996-ban több beruházást indítottak a településen. Az ezredfordulóig további útépítésekkel, fűtéskorszerűsítéssel és egészséges ivóvíz megteremtésével kívánnak jobb életfeltételeket teremteni az itt élőknek.
Bugac 3122 lakosú kiskunsági nagyközség a 149-es/Kecskemét-Törökfái-Kiskunmajsa/ vasútvonal mentén, Kiskunfélegyházától 13 kilométerre, nyugatra fekszik.
A Pásztormúzeum szárazmalmot formázó épületét Kerényi József tervezte. Előtte Polyák Ferenc „Pásztorfej” című alkotása található.
A bugaci Nagyerdő borókás, fehérnyáras erdőtársulások ötvözete, a Kiskunsági Nemzeti Park része. A parlagi vipera utolsó kiskunsági élőhelye. A terület jelentős része úgynevezett bioszféra rezervátum, azaz minden emberi beavatkozástól óvandó. Védett növénye az árvalányhaj, a lila borzas len, a kék szamárkenyér. Jellemző állata az őz, a nyúl, a róka és a borz. A táj jellegzetes madara a fenyőrigó, a szalakóta, a búbos banka, a fekete harkály, a barna rétihéja, a kékvércse és a kakukk.
Bugacpusztaháza 358 lakosú község, Kiskunfélegyházától 13 kilométerre, délnyugatra fekszik.
Fülöpjakab 1146 lakosú község Bács-Kiskun megyében található, Kiskunfélegyháza és Jakabszállás között helyezkedik el. Kiskunfélegyházától 13 kilométerre, a várost az 54-es számú főközlekedési úttal összekötő 5302-es közút mentén. Az E5-ös főútról, a kunszállási leágazásról, Kunszálláson keresztül közelíthető meg. Kiskunfélegyháza kistérsége közös pályázattal kívánja megépíteni a Bugac - Fülöpjakab összekötő utat. A község környékén homokbuckák és szikes laposok váltogatják egymást. A környezet természetes állapota, csendes, nyugodt, pihenésre, felüdülésre alkalmas hangulata vonzó lehet a turizmus szempontjából. A szikes talaj kiválóan megfelel halastavak telepítésére. Az útikönyvekben még jelzett, a település közelében található több kisebb tó sajnos mára kiszáradt. Újraélesztésük pedig igen költséges vállalkozás lenne, csakúgy, mint a településen található három meddő szénhidrogén kút termálvizének hasznosítása. Abban az időben amikor Romániában falvak ezrei felett mondták ki a halálos ítéletet Bács-Kiskun megyében talán erre válaszként négy új település született: ezek egyike Fülöpjakab. Az elnöki tanács elnöke Straub F. Brúnó 1989. január 1-vel nyilvánította a szomszédos település kunszállás külterületi lakott helyét önálló településsé. Annak ellenére, hogy a település csak nem régen nyerte el az önállóságát, történelme régre nyúlik vissza. Az első ismert népcsoport, amely megtelepedett itt a szamarta volt. A falutól nyugatra tárták fel a temetőjüket. A honfoglalást követően a terület szinte lakatlan volt. IV. Béla királyunk 1239-ben kunokat telepített a vidékre. A terület első ismert tulajdonosa egy 1342-ben kelt oklevél szerint, Buthemer Jakab nevű kun vitéz volt. Nevét ma Fülöpjakab és Jakabszállás településneve őrzi. A török uralom éveiben a terület elnéptelenedett. Ebben az időszakban, mint pusztát a mai falu helyét és környékét, Kecskemét városa bérelte és használta legelőként nagyon hosszú időn keresztül, még a törökök kiűzését követően is. Az 1745. évi redemptio idején a források már Jakabszállás pusztaként emlegetik a területet. A redemptio során a jász és a kun városok megváltották szabadságukat. Jakabszállás a megváltás révén három város tulajdonába került: Szabadszállás pusztája lett Szabadszállási- Jakabszállás, Majsa városáé Majsa-Jakabszállás, Fülöpszállásé pedig Fülöpszállási-Jakabszállás. E három elnevezés kicsit hosszúnak tűnhetett a korabeli emberek számára, ezért a köznyelvben hamar meghonosodott a Szabadjakab, a Majsajakab, illetve a Fülöpjakab elnevezés. Napjainkban e három elnevezésből csak Fülöpjakab őrizte meg a régi nevét, Szabadjakabból Jakabszállás, Majsajakabból Kunszállás lett. Mindhárom város eleinte legelőterületként hasznosította a területeit. Az intenzívebb gazdálkodásra való áttéréssel a városokból már nem lehetett eredményesen gazdálkodást folytatni, ezért az egykori pásztorszállások mintájára gazdálkodásra alkalmas épületek kezdtek el kinőni a pusztán. Ezekben eleinte csak az év bizonyos időszakában laktak, később azonban állandó lakhellyé váltak. 1840 és 1851 a pusztaosztás évei. A végleges birtokszerkezet azonban csak 1880-as évekre alakult ki. 1851-ben Fülöpszállás eladja a puszta területét.1851-től Fülöpjakab közigazgatásilag Félegyházához került. 1897-ben épült, a község római katolikus temploma. A kiskunfélegyházi városi tanács 1952. decemberében hozott döntésével Fülöpjakabot a szomszédos falu Majsajakab közigazgatása alá vonta, létrehozva ezzel Kunszállást. Fülöpjakabot tartós szerepkör nélküli településsé nyilvánították, az 1970-es évek elejéig nem adtak ki építési engedélyeket, a tanyákon az építési tilalom az 1980-as évek közepéig állt fen. A Kunszálláshoz tartozást Fülöpjakab jelentősen megsínylette. Minimálisak voltak az itt végrehajtott beruházások. 1989. január 1.-től Fülöpjakab teljes jogú község lett. A falu a fejlődés útjára lépett. Az első szabadon választott önkormányzat az infrastruktúra fejlesztését tűzte ki célul. 1990-ben orvosi rendelő, 1993-ban új iskolaszárny, 1995-ben új óvoda épült. 1991-ben kialakításra került a polgármesteri hivatal. Az egyházközség a templom felépítésének száz éves jubileumára kívül-belül újjávarázsolta a falu kis katolikus templomát, amelynek tornyában egy új nagyharang hívja imára a lakosságot.
Gátér 1064 lakosú község a 147-es/Kiskunfélegyháza-Orosháza/ vasútvonal mentén, Kiskunfélegyházától 9 kilométerre, délkeletre fekszik.
Kiskunfélegyháza 32636 lakosú városa az 5-ös és a 451-es főutak találkozásánál, valamint az M5-ös autópálya mellett fekszik. A helység a 140-es /Szeged-Cegléd- Budapest/, a 145-ös/Szolnok-Kiskunfélegyháza/, a 147-es/Kiskunfélegyháza-Orosháza/ és a 155-ös/Kiskunhalas-Kiskunfélegyháza/ vasútvonalak gócpontja. A Duna-Tisza köze homokhátságára a tatárok elől menekülő kunokat IV. Béla király telepítette le 1239-ben. A nomád életmódot folytató kunok katonai szolgálataikért cserébe IV. László királytól jelentős kiváltságokat: jogszolgáltatási és igazgatási autonómiát nyertek. A XIV. században, az időközben letelepedett, keresztény hitre tért népesség az Alföld magyarok által gyéren lakott területein, többek között Félegyháza környékén élt. A helység létezését először 1389-ben kelt királyi oklevél említi “Feledhaz ” néven. E középkori falut és a környékén levő kun földek egy részét Zsigmond király feleségének Borbálának ajándékozta, ettől kezdve az itt lakókat királynéi kunoknak tekintették. 1526-ban az országra támadó török seregek elpusztították, s a vidék több mint 200 évre lakatlan pusztává változott. A török kiűzése után a terület a Német Lovagrend birtokában került. A Lovagrend a lakatlan terület benépesítését 1743-ban engedélyezte. Félegyháza 1743. évi megtelepítőinek 60 %- a Jászságból, és a Kunságból , 40 %-a az ország más vidékeiről származott. 1745-ben, mint a Jászkun Kerület egyik települése részt vett a jászkun redemptióban s a hajdani kun kiváltságok folytatásaként igazgatási és jogszolgáltatási önkormányzatot, szabadparaszti jogállást nyert. A település lakóinak személyes szabadsága , a tulajdon szabad bírhatása, és az önkormányzat következtében kibontakozó fejlődés nagy vonzerőt gyakorolt a későbbi beköltözőkre. Félegyháza népessége a telepítő 219 családról 100 év alatt 1089 családra 17.000 személyre gyarapodott. A fő közlekedési utak melletti község 1753-ban már 8 kiskun település és 34 puszta igazgatási és bírósági központja. 1774-ben elnyert mezővárosi szabadalma évi 4 országos vásár megtartását engedélyezte, ami tovább növelte központi szerepkörét és vonzását. A fejlődő város gazdasági életét a földművelésre és a nagymértékű külterjes állattartásra alapozta. Szélmalmok sora őrölte a jó minőségű gabonát, fejlődött a kereskedelem és a céhes ipar. A városközpont arculatát ma is meghatározza az 1772-ben épült kereskedőház és a hajdani mészárszék klasszicista épülete. A városiasodó település tornácos, kúria jellegű, paraszt-polgári házait, fésűs beépítési módját, a század végén a városközpontban és a Kossuth utcában díszes emeletes házak, zártsoros építési mód váltotta fel. 1876-ban a kiváltságolt Kiskun Kerület beolvadt a vármegyékbe, de Félegyháza, járási székhelyként továbbra is megtartotta központi szerepkörét, amelyet kiépülő iskolahálózata és a XIX. század végére kialakult vasúti csomópont jellege tovább erősített. Korszerű üzlethálózat alakult, egyre nagyobb teret nyertek a részvénytársaságok: elsőként a gőz és villanymalmok és a pénzintézetek. A XIX-XX. századforduló évtizedeiben Félegyháza “iskolavárossá” fejlődött, s jelentős részt vállat a régió tanító -és tanítónőképzésében, a gimnáziumi és ipari oktatásában. Polgári leányiskolája 1895-től 50 éven át működött. A két Világháború között nagymértékben fejlődött az elemi népiskolai hálózat, különösen a nagyhatárú település tanyai iskolahálózata. Kiskunfélegyháza lakossága 1949-ben 31470 fő. A városiasodás gazdasági alapját nagyobb részben továbbra is a mezőgazdaságban, kisebb részben az állami ipari üzemekben megtermelt jövedelem biztosította. Tovább fejlődött az infrastruktúra. A városközponthoz csatlakozó többszintes épületek csoportos elhelyezésével kialakultak a lakótelepek. Itt született Móra Ferenc író. A szülőházában 1972 óta emlékmúzeum működik.
A sarlós Boldogasszony templom 1744-1752 között épült barokk stílusban. Tornya rászakadt a mennyezetre, ezért az új tornyot 1770-ben a templom elé építették. Szép sisakját 1885-ben újították fel. A templomot 1803-ban bővítették, majd 1904-ben oratóriumokkal bővítették és teljesen felújították. A szószék és a mellékoltárok rokokó stílusúak 1763-ból, a keresztelőkút copf stílusú 1780-ból, a főoltár klasszicista jellegű a XIX. század elejéről származik. Ennek a templomnak márványkorlátjához fagyott oda 1888 karácsonyán a lyukas cipőjű Móra Fercsike talpa.
A templom előtt ismeretlen mester XVIII. századi Fájdalmas Krisztus szobra található.
A katolikus plébánia 1755-ben, barokk stílusban épült.
A Szent István-templom 1880-ban Pártos Gyula tervei szerint neoreneszánsz stílusban épült.
A Kiskun Múzeum barokk épülete 1753-ban a kiskun kapitányság székházául épült. 1794-ben bővítették. Az 1902-ben alapított múzeum 1939-ben költözött ide. A kapitányság egykori börtöne az udvari szárnyban ma börtönmúzeum. Bemutatja az alföldi betyárvilág emlékeit. Az udvaron 1962-ben állították fel újból Pajkos Szabó Istvánnak a Mindszenti út mellett 1860 körül épült, négyvitorlás szélmalmát. Körülötte egyházművészeti, szakrális népi alkotásokat láthatunk.
A Hattyúházat timpanonjában hattyúval díszített, klasszicista épületet vendéglő és mészárszék számára a város költségén Mayerhoffer János építette 1820-ban. Petrovics István ezt bérelte 1822-től társával, 1824-től 1930-ig pedig egymaga.
Kunszállás 1690 lakosú község az M5-ös autópálya és a 140-es/Szeged-Cegléd-Budapest/ vasútvonal mentén, Kiskunfélegyházától 11 kilométerre, északnyugatra fekszik.
Pálmonostora 2071 lakosú község Kiskunfélegyházától 12 kilométerre, délkeletre fekszik. A Péteri-tó madárrezervátuma fontos pihenőhelye a költöző madaraknak.
Petőfiszállás 1711 lakosú község a 140-es/Szeged-Cegléd-Budapest/ vasútvonal mentén, Kiskunfélegyházától 15 kilométerre, délre fekszik.
Legfőbb nevezetessége a Szentkút-kegyhely, nevezetes fatimai engesztelő búcsújáróhely- és zarándokhely.
Tiszaalpár 5051 lakosú Tisza-parti nagyközség a 145-ös/Szolnok-Kiskunfélegyháza/ vasútvonal mentén, Tiszakécskétől délre, 8 kilométerre fekszik.
A római katolikus templom 1755-ben, barokk stílusban épült. Érdekessége a főoltár és a rokokó Mária-szobor. Mellette Nepomuki Szent János 1756-ban készült barokk szobra látható.
Akasztó 3523 lakosú község az 53-as főközlekedési út mentén, Kiskőröstől 10 kilométerre, északnyugatra fekszik.
Bócsa 1858 lakosú község az 54-es főközlekedési út és a 148-as/Kecskemét-Törökfái-Kiskörös/ vasútvonal mentén, Soltvadkerttől 9 kilométerre, északkeletre fekszik.
A 2704 lakosságú Császártöltés község az 54-es főközlekedési út mentén, Keceltől 15 kilométerre, délnyugatra fekszik. Keletkezésével kapcsolatosan sokféle vélemény alakult ki. A település hivatalosan 1747-ben nyert elismerést, jóváhagyást, a tényleges községalapítás ezzel szemben 1744ben megtörtént. A község a török iga alóli felszabadulás után a külső vándormozgalom első hullámának a végén, a XVIII. század közepe táján, 1744-ben alakult a régi Csákányfeő, másképp Császártötis néven ismert érsek puszta helyén az osztrák örökösödési háború közepén. A község alapítóinak tekinthető a német földről kivándorolt és hazánkba, illetve településünk helyére letelepedett mintegy 50-60 német család. A kalocsai érseki uradalomhoz tartozó területre oberschwabeni telepesek jöttek, ők alapították Császártöltést 1744-ben. A császártöltésiek zöme a németországi Oberschwabenből (Felső-Svábság) és ennek közvetlen szomszédságából származnak.
A községben található egy Tájház, amelyben a régi népművészeti, ruházati kellékek, edények, berendezési tárgyak, szerszámok árulkodnak őseink életéről. A település határában még máig fellelhetők az egykori zsidó temető romjai, sírkövei. A község képét meghatározó paraszt-barokk stílusú sváb házak mára már szinte teljesen eltűntek, de főutcáján még látható néhány a régi nagygazda- házak közül. A több mint 250 éves múlttal rendelkező falu vonzerejét növelheti a népi mesterségek felelevenítése, illetve használata. A településen máig fellelhetők azok az emberek, akik hímzéssel, fafaragással, fazekassággal foglalkoznak. A község területén Német Nemzetiségi Táncegyesület és Német Nemzetiségi Fúvószenekar működik. A gyermekek részére a zene, illetve a tánc tanítása már az általános iskola alsó tagozatában elkezdődik. A német nemzetiségi nyelvoktatásnak hagyományai vannak, oktatását, illetve a nyelvvel való foglalkozást játékos keretek között, de már az óvodában megkezdik. Császártöltés partner- kapcsolatokat ápol, partnertelepülései a németországi DEGGENHAUSERTAL, akivel 1992-ben lépett a falu partnerkapcsolatba, és az osztrák KRENGLBACH, akivel a baráti szövetség megkötésére 1994-ben került sor. Ezek a megállapodások kölcsönös baráti kapcsolatok kialakítását, az emberek békében és szabadságban történő együttműködését hivatottak szolgálni. A cél az emberi, kulturális, sport és gazdasági kapcsolatok kialakítása, azok folyamatos ápolása. Ezek a partnerkapcsolatok támogatni kívánják iskolák, egyesületek és különféle szervezetek közös munkáját.
Csengőd 2306 lakosú község a 150-es/Kelebia-Kunszentmiklós-Tass-Budapest/ vasútvonal mentén, Kiskörőstől 13 kilométerre, északra fekszik.
Fülöpszállás 2456 lakosú község az 52-es főközlekedési út valamint a 150-es/Kelebia-Kunszentmiklós-Tass-Budapest/ és a 152-es/Kecskemét-Fülöpszállás/ vasútvonalak mentén, Szabadszállástól 4 kilométerre, északkeletre fekszik.
Imrehegy 862 lakosú község Keceltől 6 kilométerre, délre fekszik.
Izsák 6101 lakosú város a 152-es/Kecskemét-Fülöpszállás/ vasútvonal mentén fekszik. 1821-1822 között a községben volt segédtanító Táncsics Mihály, az 1848-as forradalom nagy alakja, itt töltött idejét Életpályám című önéletrajzában életének legszebb két esztendejét emlegeti.
A Szent Mihály római katolikus templom 1815-ben épült. Előtte XVIII. századi Piéta áll.
A református templomát barokk stílusban 1794-ben emelték.
A várostól nyugtra terül el a Kolon-tó, a Kiskunsági Nemzeti Park része Hazánk egyik legnagyobb összefüggő mocsaras területe. A 126 méter magas homokbuckáról, a Bikatorokról rálátni a nagy kiterjedésű mocsárvilágra. Szélvájta medencéjének víztükre kicsi, egyre jobban feltöltődik. Lápok, kaszálók, rétek veszik körül. Sajátságos ritka halfajtája a lápi póc. Védett gémfélék és a nádi énekesmadarak kedvelt fészkelőhelye.
Kaskantyú 1086 lakosú község a 148-as/Kecskemét-Törökfái-Kiskörös/ vasútvonal mentén, Kisköröstől 9 kilométerre, északkeletre fekszik.
Kecel 9166 lakosú város az 54-es főközlekedési út és a 153-as/Kiskőrös-Kalocsa/ vasútvonal mentén fekszik. Neve 1198 óta szerepel okiratban, Kecil alakban. A török uralom után települt újjá.
A Szentháromság római katolikus templom 1783-ban épült. Szép a klasszicista főoltára.
A városközpont másik nevezetessége a „Római Istenek kútja”.
A város helytörténeti múzeumában időszakos kiállítások is helyet kapnak.
A helyi fürdőt 42 Celsius fokos brómos-jódos víz táplálja.
Érdekesség a közeli Vörös-mocsár gazdag növény és állatvilága.
Kiskőrös 14735 lakosú város az 53-as főközlekedési út, valamint a 148-as/Kecskemét-Törökfái-Kiskörös/, a 150-es/Kelebia- Kunszentmiklós-Tass – Budapest/ és 153-as/Kiskőrös – Kalocsa/ vasútvonalak mentén. A természetföldrajzi tényezők kedvező feltételeket biztosítottak a különböző kultúrák megjelenésére. Az emberi megtelepedés első nyomai az újkőkorból (i.e. VI. évezred) származnak. 1891-ben átfúrt kőbalta került a Nemzeti Múzeumba, 1935-ben a község nyugati szélén szintén kőkorszakbeli csontokat és eszközöket találtak. 1930-ban Csalagovits József egy rézkori (i.e. 2500-1900) temető 11 sírját tárta fel. 1910-ben pedig a község déli részén bronzkori telepnyomokat fedeztek fel. A bodrogkeresztúri kultúrát képviseli még a vasútállomás mellett feltárt temető is. A vaskor késői szakaszából (i.e. IV. sz.) kelta érmék kerültek elő. Az i.e. I. század végén a Dunántúlt rómaiak szállták meg, akik keleti határaik védelmére jazigokat, szarmatákat telepítettek (iráni eredetű lovasnép). Kiskőrös területén öt szarmata lakótelepet és hét szarmata temetőt tártak fel a régészek. A régészeti leletek feltárásának virágkora az 1930-as évekre esett. Különösen a régiségek iránt érdeklődő és ezeket gyűjtő Kiskorös-feketehalmi tanító Paulínyi Mihály és a múlt emlékeiért rajongó, s a határt szenvedélyesen kutató vadőr Gyökér József munkája következtében. Nem elsősorban saját gyűjteményük gyarapítására gondoltak, mert ezekben az években rendkívül megszaporodott a nemzeti és megyei múzeumokba általuk is küldött bejelentések száma. 1933-ban a Csukás-tó melletti dombon először 12 sírt, majd 1934-ben a vasútállomás mellett gazdag leletanyagú jazig - szarmata temetőt tárt fel Fettich Nándor. Nagy mennyiségű, pompásan csiszolt, piros színű és aranyfoglalatú gyöngy-nyakékek és egyéb ritka kincsek kerültek elő. Ezek után még a Seregélyesi út mellett, a Csonthalmi dűlőben, a vágóhíd szomszédságában, a Városalatti dűlőben tártak fel szarmata leleteket. Újabb leletek kerültek elő ebből a korból az 1950-es években, 1980-ban Feketehalmon, 1996-ban pedig a Csukás-tó melletti homok kitermelésénél. 1718. máj. 19-én a család pesti házában kötötték meg a telepítési szerződést, amelyben részletesen rögzítik a felvidéki - főként Túrócz, Hont, Nyitra, Árva, Liptó, Pozsony - megyékből betelepített mintegy 700 szlovák (tót) betelepülő jogait és kötelezettségeit. A telepítési szerződés nemcsak azért figyelemre méltó, mert pontosan és stílusosan jellemzi a körülményeket - “megtekintve nemes Solt vármegyében Kiskőrösi örökös pusztánkra szállott jobbágyságnak állapotát, szegény voltukat, minthogy régtől fogvást az időnek mostoha volta miatt azon puszta mindez ideig meg nem szállatott” - de rendkívül kedvező feltételeket biztosít az ideköltözőknek és még a természeti környezetről, az erdőről is körültekintően gondoskodik. Nem véletlen hát, hogy az újabb betelepülőkkel a lakosság száma gyorsan no, 1785-ben már eléri az 5000 főt. Az ideköltöző evangélikus vallású jobbágyok azoknak a falvaknak, városoknak a nevét vették fel, ahonnan érkeztek. Ma is gyakori családnevek: Opauszki, Litauszki, Szenohradszki, Rakoncai, Csovári, Czinkoczi, Domonyi, Maglódi stb. Az idetelepülők szorgalmas emberek voltak, jól éltek a földesúri kedvezményekkel és a község gyorsan fejlődött. 1785-ben II. Józseftől vásártartási jogot kapott, mezőváros lett. Ebből az időből való a város első hivatalos pecsétje, címere. A középen nyíllal átlőtt szarvas a vadban gazdag erdőkre, a két kőrisfa a település névadójára, Szűcsi és Tabdi kőrisfa-erdőire utal, a két fa közötti méhkas pedig arra, hogy a szorgalmas lakosság méhtenyésztéssel is foglalkozott. A kasban a 6-os szám a már említett hat pusztát jelzi. A város XVIII. századi életét a lakosság életmódját, szokásait, építkezését, gazdasági fejlődését, az állattenyésztés határozta meg. A II. József rendeletére készített térképen láthatók a pásztorszállásokat ábrázoló jelzések a település határában. De egyre erősödött a földhöz való kötődés, a paraszti árutermelés aránya. Végül is, több évi pereskedés után, a lakosság 1842-ben váltotta meg magát az úrbéri szolgáltatások alól. Az itt élő lakosság egészen a XIX. század közepéig zárt szlovák (tót) nemzetiségi szigetet alkotott, nyelvében, kultúrájában, vallásában egyaránt. A város történetének a mai napig is érzékelhető sajátossága ez. Gyakran találkozhatunk ez ügyben helytelen értelmezéssel, felfogással a történelem során. A kiskőrösi szlovákság először az 1848-49-es forradalom és szabadságharc időszaka alatt mutatta meg, hogy szívvel-lélekkel és tettekkel is hazafi. Sokan vitézül harcoltak, az itthon maradottak pedig, miközben naponta újabb terheket kellett teljesíteniük (hadiadó, termények beszolgáltatása stb.) ezen felül 5 mázsa tépést és 1000 forintot küldtek a honvédségnek. 1848 nyarán pedig, amikor Pest vármegye mintegy 4000 nemzetőre a kiskőrösi határban gyakorolta a fegyverforgatást, az ellátásukat döntően a város lakossága biztosította. A világosi fegyverletétel után sok honvéd talált menedéket a kiskőrösiek között. Kiskőrös lakossága már akkor büszke volt nagy szülöttére, Petőfi Sándorra, aki 1823. január 1-jén a városban látta meg a napvilágot. Szülei szlovákok voltak. Apja, Petrovics István a város főterén álló mészárszék árendása ugyan jól beszélt magyarul, de anyja, Hrúz Mária már kevésbé. Mégis a legmagyarabb magyar költőt indították innen a világhírnév felé. A Bach korszak két évtizede alatt leállt a város fejlődése, a lakosságra súlyos terhek nehezedtek, legnagyobb részük szegény földnélküli zsellér volt. Gyakran mentek munkacsoportokba szerződve hónapos munkát vállalni, akár a Dunántúlra is. Mindez csak erősítette a lakosság földéhségét. Az 1867-es kiegyezés után némi föllendülés következett, megalakult az Első Dunavidéki Takarékpénztár, 1882-ben megindult a vasúti közlekedés, élénkült a kereskedelem és a kiskőrösi gazdák egyre több birtokot vásároltak Bócsától Hartáig, föllendült a kézműves ipar, az ipartestületek munkája. Kiskőrös mezővárosi rangja a közigazgatási átszervezés során megszűnt ugyan, de 1867-tol járási székhely lett, járásbírósággal és szaporodó egyéb hivatalokkal. A XX. század elejére Kiskőrösnek csaknem 13 ezer lakosa volt, gazdasági és pénzintézetei, vállalatai, kulturális egyesületei és létesítményei. Ekkor már közel 4 ezer hold szőlővel rendelkezett, s a jövedelem legnagyobb részét a szőlő és gyümölcstermesztés adta. Az elmélyülő gazdasági, szociális különbségek kedveztek a szociáldemokrata tanok terjedésének, a megalakult Szociáldemokrata Párt 1913. január 27-én nagygyűlésen követelte az általános titkos választójog bevezetését. Az 1914-ben kirobbanó I. Világháborút kezdetben eltérően értékelték a községben, de a hadihelyzet romlásával, az áldozatok számának növekedésével egyre fokozódott a háborúellenes hangulat. A háború 4 éve alatt 320 kiskőrösi katona vesztette életét. Emlékükre állították a “Hősök szobrá”-t, amely ma a Dózsa György úton, a katolikus temető előtt látható. Az “őszirózsás forradalom” hatására itt is megalakult a Nemzeti Tanács helyi szervezete, majd az országos változásokat követve 1919-ben létrejött a tanácsköztársaság hatalmi szerve, a Kiskőrösi Munkástanács. Itt is voltak kivégzések, itt is megjelentek Szamuely Tibor csapatai, és a közelben működtek Héjjas Iván különítményesei. Kiskőrösre 1919 augusztus 2-án vonult be egy zászlóaljnyi román gyalogság és három hónapig megszállva tartották a községet. Ezidőtájt Kiskőrösön már nyomda működik, színvonalas heti újságot jelentetnek meg Kiskőrös és Járása címmel. Élénk kulturális élet folyik, működik az úri kaszinó, az iparos olvasóegylet és 1919-ben elkészül a polgári iskola új épülete. Petőfi Sándor születésének 100. évfordulójára, 1922. december 31-re, görögtüzes ünnepségsorozatot szerveznek, a nemzeti érzés felmagasztalása jegyében. Az 1929-33-as gazdasági világválság a község gazdaságát is tönkretette, újabb társadalmi feszültségeket szült, megjelent a kommunista mozgalom. A II. Világháború újabb véráldozatokat követelt a lakosságtól, a város főterén 1994-ben felavatott emlékmű sorolja fel a 119 kiskőrösi áldozat nevét. Kiskőrös határát 1944. október 31-én érték el a szovjet csapatok, a községben komoly ellenállás nem volt. Rövid időn belül működni kezdtek a korábban betiltott pártok. Elkezdődött a földosztás, 2150 holdat 400 igénylő között osztottak fel. A Rákos-rendszer főleg a mezőgazdaságot sújtotta. 1956-ban Kiskőrösön is megmozdult a lakosság. A laktanyához vonult tömeget két vadászrepülőgépről leadott lövésekkel oszlatták szét. A szemtanúk két sebesülésre emlékeznek. Kiskőrösön és környékén a hagyományos termelési módot a főként szőlőtermeléssel foglalkozó mezőgazdaságban nem tudták azonnal és teljesen felváltani a nagyüzemi termeléssel. Létrejött egy köztes, átmeneti forma az egyéni gazdálkodás és az ország többi részén egyeduralkodó termelőszövetkezeti formáció között: a szakszövetkezeteké. 1961-ben 10, majd az összevonások után 1977-ben már egy szakszövetkezetbe vonták össze az összes szakszövetkezeti tagot. Az 1949-ben szervezett Állami Gazdaság 1990-ben megszűnt. A város ipara négy bázisüzemre épült. Az 1951-ben szerveződő ipari szövetkezetre, a gépállomásból kinövő Mezogépre, a Vegyesipari Javító és Szolgáltató Vállalatból kialakuló telefongyárra, valamint a konzervgyárra. A kereskedelmet a Hangya szövetkezet örökébe lépő ÁFÉSZ, a BORKÖV, a ZÖLDÉRT és a SZÖVTEK képviselte. Különösen az 1970-es évek elejétől komoly fejlődésnek indult az infrastruktúra, oktatási, egészségügyi, szociális létesítmények jöttek létre. Kiskőrös 1973-tól újra város lett, a várossá nyilvánítás oklevelét az impozáns új művelődési házban adták át, a Petőfi Szülőház és Irodalmi Múzeum szomszédságában. Az ipari, mezőgazdasági üzemek többségében lezajlott a privatizáció, különösen színes kereskedelmi kínálat alakult ki vállalkozói alapon, a termelés azonban jelentősen visszaesett.
A Szent József templom 1826-ban épült klasszicista stílusban.
Az evangélikus templom 1784-ben épült késő barokk stílusban. Itt keresztelték meg Petőfit. A mellette lévő parókián Petőfi arcát megörökítő alkotások láthatóak.
A Közúti Emlékmúzeum Lévády Imre útmester alapította gyűjteményt mutatja be. 1974 óta örökíti meg a közúti közlekedés történetét. Udvarán ipari gépgyűjtemény található.
Páhi 1289 lakosú község a 148-as/Kecskemét-Törökfái-Kiskörös/ vasútvonal mentén, Kisköröstől 11 kilométerre, északkeletre fekszik.
Soltszentimre 1392 lakosú község a 150-es/Kelebia-Kunszentmiklós-Tass-Budapest/ vasútvonal mentén, Szabadszállástól 14 kilométerre, délkeletre fekszik.
Soltvadkert 7679 lakosú város az 53-as és 54-es főközlekedési utak találkozásánál fekszik Kiskörös és Kecel mellett, Bács – Kiskun megye közepén. A helységet érinti a 150-es/Kelebia- Kunszentmiklós-Tass – Budapest/ vasútvonal. 3500 évvel ezelőtt, a késő bronzkorban a Vadkerti-tó mellett volt egy kis település. 1600-2000 évvel ezelőtt szarmata települők éltek a mostani belterület helyén. Az 1200-1400 éves, késő avarkori leletek - amik azt mutatják, hogy fából készült házakban éltek az első telepesek - nagy számban kerültek elő a mai Újfalu helyén. Eredetileg Vadkert a település neve, amelyhez az a hagyomány fűződik, hogy valamikor itt volt az Árpád-házi királyok vadászterülete és annak egyik legjobb, legtöbb vadat nevelő része az itteni erdő és mező, amit valóságos Vadkertnek lehetett nevezni. Az 1300-as években kunok kaptak itt birtokot, az 1400-as évek végén kunszállássá tömörültek. Az első, eddig ismert okmány 1376. február 16-án említi Vadkertet. A levéltári adatok szerint Vadkert a XV. században virágzó gazdasággal, pezsgő üzleti élettel, kereskedelemmel rendelkezett. Már akkor is a kereskedelmi utak kereszteződésében feküdt. A karavánok ismert és kedvelt megállóhelye volt. Az “udvarházakból” álló, fejlettnek leírt település sorsa a Mohácsi vész utáni években, 1529-ben beteljesedett. Mint település, a török hódoltság alatt megsemmisült, népessége elmenekült, vagy áldozatul esett. A török kiűzése után több ízben elhagyott, lakatlan területként írták össze a mostani lakóhelyet. Az itt lévő kultúra történeti folyamatossága több mint egy évszázadra megszakadt, csak a XVIII. század első felében kezdődik újra. A Rákóczi szabadságharc alatt, 1706. január 16-án Vadkert határában a kurucok és a labancok eldöntetlen csatát vívtak. A falu további jövője szempontjából a báró Orczy család részéről kezdeményezett 1745-ös újratelepítési akció volt a meghatározó, amikor 7 sváb család idetelepítésével kezdetét vette Soltvadkert újabb története. A nagytudású és haladó szellemű Orczy György elrendelte Vadkerten is a szőlő telepítését. Ennek egyik célja a homok megkötése, a másik a lakosság gyümölccsel és borral való ellátása volt. 1795-ben már 97 családot írtak össze - többségük természetesen sváb -, akik mintegy 80 hold szőlőt műveltek. Ezt követően a település fejlődése felgyorsult, a németek mellett magyarok és más nemzetiségűek is megjelentek. Az 1848-as szabadságharc alatt 285 vadkerti önkéntes vett részt a haza védelmében, többen hősi halált haltak. Ekkor Vadkerten már 4202 lakost számláltak, tehát jelentős településnek számított, közben folytatódott a már korábban megkezdődött szőlőtelepítés. Az 1800-as évek második felében a legszebb hegyi szolok tönkre mentek a filoxéra vész miatt. Addig a homoki szolok mentesek maradtak a pusztulástól. A homokos területek ára ugrásszerűen 5-10-szeresére emelkedett. Az újkori szőlőtermelés fellendülésében meghatározó szerepe volt az 1882. december 5. óta közlekedő vonatnak. Vadkert bekapcsolása az országos vasúthálózatba döntő lépése volt a fejlődésnek. Takarékpénztár, malmok, szállodák, szőlőfeldolgozó telepek kezdték meg a működésüket. 1900. október 18.-tó1 a neve Soltvadkertre változott. Abban az időben három Vadkert volt, s mintegy megkülönböztetésül, és a Solti-székhez való tartozás bizonyításaként lett Soltvadkert. A nemzetközi vérkeringésbe a viszonylag nagy számú szorgalmas helyi zsidóság vezette be a települést. A századfordulón a lakosság 12 %-át tették ki a zsidók. Nekik köszönhető a borkereskedelem és az ipar fellendülése. Krämmer Fülöp a vasút két oldalán mintegy 40 hold szőlőt telepített különböző fajtákból. O indította új útjára a vadkerti szőlőművelést és -feldolgozást. Példája nyomán az 1930-as években a helybeliek szinte az egész határt szőlővel ültették be. Így lett igaz, hogy a lakosság megélhetési forrása a szőlő lett. Az I. Világháborúban a településről 386 hősi halott volt. 1919-ben román megszállás alá került Soltvadkert. Az I. Világháború után több irányban megkezdődik a kövesútépítés, ami újabb lökést ad a fejlődésnek. Nagyszabású építkezéssel kisvárosiassá teszik a település arculatát, sorban alakulnak az egyesületek, korszerűsítik az iskolákat. Ám a további látványos fejlődésnek gátat vet a II. Világháború. A zsidó lakosságból alig néhányan menekültek meg. A háború utáni helytelen gazdaságpolitika rányomta bélyegét a város fejlődésére. A termelőszövetkezet-szervezést erőltették volna, de egy életképtelen tsz-en kívül nem sikerült a kollektivizálás. A szőlőtermesztést vissza akarták szorítani - például gyapottermesztéssel is-, de hiába. A fejlődést nem lehetett megakadályozni. Az országban két helyen működött rabbiképző, az egyik Soltvadkerten. Iparitanuló iskolát, gimnáziumot, diákotthont, valamint szülőotthont telepítettek a városba. Megkezdődött a megfontolt ipartelepítés is. Az egyesületek működését nem szívesen engedélyezte az akkori hatalom, de működésük töretlen maradt. A várossá válási versenyben politikai megfontolásból Kiskőrössel szemben 1973-ban alulmaradt a község. Meg kellett érteni, hogy Petőfi születésének 150. évfordulóján a városi cím Kiskőröst illeti. Ám ezzel egyidejűleg elvitték a közép- és az ipari iskolát, s a rendőrséget a városba központosították. A várva várt városi címet 1990-es években megkapta.
Tabdi 1199 lakosú község a 150-es/Kelebia-Kunszentmiklós-Tass-Budapest/ vasútvonal mentén, Kisköröstől északkeletre, 8 kilométerre fekszik. A településről 1302. évtől vannak fellelhető adatok. Tabdi pusztát 1853-tól 1950-ig hol Páhi, Csengőd, Kiskőrös településekhez csatolták. 1950-től vált önálló településsé Tabdi. 1900-tól 1903-ig Dankó Pistának a híres cigányprímásnak és zeneszerzőnek volt nyaralója Tabdi, Csengőd határában.
Tázlár 2017 lakosú község Soltvadkerttől 10 kilométerre, délkeletre fekszik.
Ágasegyháza 1920 lakosú község a 152-es/Kecskemét-Fülöpszállás/ vasútvonal mentén, Izsáktól 8 kilométerre, keletre fekszik.
Ballószög 2673 lakosú község a 152-es/Kecskemét-Fülöpszállás/ vasútvonal mentén, Kecskeméttől 10 kilométerre, délnyugatra fekszik.
Felsőlajos 935 lakosú község az 5-ös főközlekedési út és a 142-es/Kecskemét-Lajosmizse-Budapest/ vasútvonal mentén, Lajosmizsétől 5 kilométerre, északnyugatra fekszik.
Fülöpháza 930 lakosú község, Kecskeméttől 20 kilométerre, nyugatra fekszik.
A községtől nyugatra terül el a Kiskunsági Nemzeti Park részeként az a természetvédelmi terület, amely európai viszonylatban egyedülálló, dunai eredetű homokbucka-vonulatok jellemeznek. Végleges elrendeződésük nem alakult ki. Még ma is formálja őket a szék. A Park keleti oldalán található a négy szikes tó, a Hattyú-szék, a Kondor-tó, a Szappan-szék és a Szívós-szék. Sajátos madárvilág kedvező élőhelye. Jellemző állata az ásóbéka, amely a hátsó lábával a homokba ássa magát.
Helvécia 3888 lakosú nagyközség a 152-es/Kecskemét-Fülöpszállás/ vasútvonal mentén, Kecskeméttől 10 kilométerre, délnyugatra fekszik. A svájci származású Wéber Ede 1891-ben 2000 hold homokot vásárolt Kecskemét határában, azon szőlőgazdaságot telepített; a Strázsa-hegy alján hatalmas pincét, tetején bástyákkal ékes kastélyt épített. Helvécia 1952-ben lett önálló község. Híres terméke a helvécia rizling.
A Heresnyik-tanyán Wéber Ede életéről, munkásságáról, és részben Bozsó János képeiből kiállítás látható.
Jakabszállás 2615 lakosú község az 54-es főközlekedési út és a 149-es/Kecskemét-Törökfái-Kiskunmajsa/ vasútvonal mentén, Kecskeméttől 17 kilométerre, délnyugatra fekszik.
Kecskemét 107752 lakosú megyei jogú város, Bács-Kiskun megye megyeszékhelye az Alföld szívében, a 44-es, az 5-ös, az 52-es és az 54-es főútvonalak találkozásánál, valamint az M5-ös autópálya mellett körülbelül félútra a Dunától és a Tiszától. A helység a 140-es/Szeged-Cegléd-Budapest/, a 142-es /Kecskemét- Lajosmizse- Budapest/, a 146-os/Kecskemét-Kunszentmárton/, a 148-as/Kecskemét-törökfái-Kiskörös/, a 149-es/Kecskemét-Törökfái-Kiskunmajsa/ és a 152-es/Kecskemét-Fülöpszállás/ vasútvonalak gócpontja. Bár a várost magába foglaló táj a magyar Nagyalföld része, ám a Duna-Tisza köze és ezen belül a Kiskunság sajátos arculata sokban eltér a tiszántúli tájakétól. Ezt a vidéket a változatosság, formagazdagság jellemzi, akár a felszíni képződményeket, akár az időjárást, akár az élővilágot vizsgáljuk. Az első emberi nyom a környéken mintegy ötezer évvel ezelőttről származik. Az időszámítás előtti első században Kecskemét környékét a szarmaták szállták meg, és ettől az időszaktól kezdve a mai város környékén emberek éltek. Bár egyesek feltételezték, hogy e környéken állott a szarmata jászok Partikum nevű városa, állandó település feltehetőleg csak a honfoglalás után alakult ki először. Az 1200-as évek elejére a templomok köré tömörülő 200-300 lakosú falvak alakultak ki itt is, de ezeket a tatárjárás elpusztította. A hét község egy része a kunok betelepítésével éledt újra. Kecskemét, mivel fontos kereskedelmi út mellett feküdt, vámszedő – és vásározóhelyként hamar kiemelkedett a környező települések közül, s 1368-ban már mezővárosként említi Nagy Lajos király oklevele. Kecskemét fejlődését tehát kedvező fekvése miatt a kereskedelem indította el, melynek következtében mezővárosi tömörülés jött létre e helyen. A későbbiekben viszont már az így létrejött nagy létszámú település gazdasági élete vonzotta a kereskedelmet. A fejlődés egy újabb szakaszát jelentette a török hódoltság időszaka, amikor az állandó harcok, majd a szpáhi földesurak sanyargatása miatt a palánkokkal védett városba menekültek a környék lakói. Kecskemétet a természetes védelmen kívül különleges és kivételezett jogi helyzete is megkímélte az állandó zaklatástól, ugyanis a budai pasának közvetlenül adózott, s így annak védelmét is élvezte. Kecskemét fokozatosan magába olvasztotta a falai közé menekültek földterületeit, s az ily módon használatba vett területeken messze földön híres legeltető állattenyésztés alakult ki. Az 1700-as évek elejére már mintegy kétezer négyzetkilométernyi területen közel harmincezer szarvasmarhát legeltettek. Kecskemét egykori mezővárosi jellege, fekvése, építőkőben való szegénysége okozza, hogy a korábbi idők építészeti emlékei nem maradtak ránk. A város műemléki látnivalói túlnyomó részt XVII-XVIII. századi egyházi jellegű építmények. Az 1870-es évek végén a város környékén nagyobb szőlőültetvények alakultak ki, megvetve a XX. Század első felére jellemző szőlő-gyümölcs gazdaság alapjait Kecskeméten. Ez a folyamat a korábban kialakult alapokon létrehozta a városra még ma is jellemző tanyás település-szerkezetet, ugyanakkor gyors élelmiszeripari és kereskedelmi fejlődést eredményezett. Ez a tőkefelhalmozódás együtt járt egy parasztpolgárosodással, és megteremtette az anyagi alapját a város fejlődésének. Ezen a bázison alakulhatott ki, például Kecskemét sokak által megcsodált főterének szecessziós épületegyüttese. Ezt a látványos fejlődést az 1929-1933-as nagy gazdasági világválság törte meg először, majd a háborús esztendők következtek. 1945 után pedig teljesen új helyzetet teremtet a gyökeresen átalakult társadalmi-politikai rendszer. Kecskemét jelentős képzőművészeti, irodalmi, zenei és színházi hagyományokkal büszkélkedhet. A sajátos hangulatú város mindig vonzotta a hazai tudomány és művészet jeles képviselőit. Kecskemét szülötte Katona József, a magyar nemzeti dráma, a Bánk bán megalkotója. Szülőháza 1970 óta emlékmúzeum. Nevét viseli a város kulturális intézményeinek többsége: a színház, a könyvtár, a múzeum. Itt született Kodály Zoltán, Kossuth-díjas zeneszerző, népzenekutató, akinek pedagógiai módszereit alkalmazzák. Elsőként Kecskeméten kezdte meg munkáját ennek a módszernek gyakorlati megvalósításként a Kodály Zoltán Ének -Zenei Általános Iskola. A kodályi eszmék terjesztője 1975 óta a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet is. Itt tanult Petőfi és Jókai. Jelentősek Móricz Zsigmond és Németh László e városhoz fűződő kapcsolatai. Kecskemét jeles szülötte Kelemen László első magyar színigazgató,és Muraközy János festőművész.
Kerekegyháza 5999 lakosú város a Duna-Tisza közén, Bács-Kiskun megye északi részén, a Kiskunsági Homokhátság vonalának közepén, Kecskemét határában található. A településtől néhány kilométerre halad az M5-ös autópálya, az 52-es főközlekedési út így megközelítése az ország bármely részéről könnyű. A település eredete az Árpád-korba nyúlik vissza, amikor is egy kör alakú templom épült, ahonnan a község a nevét kapta. Az első írásos dokumentumok az 1323-as évekből származnak. A település a tatárjárás és a török hódoltság idején többször megsemmisült, 1856-ban Farkas János volt honvédszázados alapította újjá. A tájat a puszták, a zöldellő erdőségek és a védelem alatt álló homokbuckák jellemezték, a lakosság jelentős hányada mezőgazdaságból, zöldség- és gyümölcstermesztésből élt. Ma jelentőssé vált az idegenforgalom, s ennek köszönhetően 2001. július 1-jétől város.
Az első magyarországi vasbeton templom itt épült fel.
Az Élőtanya-Tanyamúzeumában a Parasztság múltját és jelenét mutatja be.
Kunbaracs 681 lakosú község, Kerekegyházától 10 kilométerre, északnyugatra fekszik.
Ladánybene 1708 lakosú község Bács-Kiskun megye északi határán, Lajosmizsétől 10 kilométerre, északnyugatra, a Duna-Tisza köze és a kiskunsági homokhátság térségében található. A Duna-Tisza közi homokhátság 40-50 méterrel magasabban fekszik, mint a Duna ártere. A felszín nagy részét futóhomok borítja. A hosszú évek során azonban egységes, összefüggő futóhomok-takaró nem alakult ki, mert a Duna ágak mentén nagy, vizenyős laposok helyezkedtek el és ezek akadályozták a futóhomok mozgását. A felszín nagyobb része jól elegyengetett, ugyanakkor több területsávban tagolt buckavonulatokkal is találkozhatunk. Külföldi testvér települése a falunak Szentábrahám (Románia). Ladánybene nevét a Benepuszta és Jászladány nevek összekapcsolódásából kapta az 1800-as évek közepén. A terület, mint puszta a honfoglalás korában Solt fejedelem birtoka volt, aki 922-ben I. Berengár olasz császár védelmében jelen volt Olaszországban. Az egyik katonája volt Bene vitéz, aki tettéért jutalmul kapta a fejedelemtől a pusztát. Igazolják ezt ez állítást az 1834-ben végzett ásatások, melynek során a falu határában egy lovas vitéz sírját találták meg. A sírban a szokásos fegyvereken kívül I. Berengár császár pénzérméit is felismerték. A törökdúlás idején (1559) Dimitri Zselik tímár birtokát képezte. A Rákóczi szabadságharc idején a jászságot kinőtte az ottani pásztorkodás, ezért terjeszkedni kezdtek. Folyamatosan húzódtak le a Duna-Tisza közére. Így került bérleménybe Jászladánynak és Jászberénynek Bene puszta. 1745-ben a jászok a területet jogilag is megkapták. Bene puszta felét Jászladány kapta meg, 3750 Rhonus forintot fizetett érte. Az 1800-as évek közepétől lendületes fejlődés indult meg a térségben. Kialakult egy önálló település, mely 1878-től önálló, saját iskolával rendelkezett. A magyar királyi belügyminiszter 137968/1907. sz. rendeletével alakult meg, mint nagyközség 1909. január 1-től. A környékbeli ősborókás kiváló kirándulóhelyet biztosít az idelátogatóknak. A falutól jó két kilométerre Kunbaracs felé található a paraszti életet bemutató Tájmúzeum, a Jajgató dűlő és az összekötő út kereszteződésénél. A helyi túraútvonal a közelmúltban került kijelölésre, a község legérdekesebb külterületi részeit érinti. A községben kereskedelmi szálláshely nincs, a korábban már említett Tájmúzeumnál van lehetőség nyáron kisebb, 15-20 fős csoportok tábori körülmények közötti elszállásolására. Ezzel leginkább iskolai csoportok élnek. A falu sétahajózásra alkalmas tóval nem rendelkezik, de mesterséges tavai alkalmasak horgászásra. Ladánybene mezőgazdasági település, jelentéktelen iparral. 1989 után a földeket felosztották a gazdák között, de jelentős a parlag és kihasználatlanok a volt szövetkezeti tulajdonok. A föld gyenge minőségű homokos talaj, amelynek négytizede szántó, 30 %-os az erdő aránya, 15 % gyep és alig 4 % a munkaigényes kert- gyümölcsös-szőlő terület aránya. A faluban több mint 750 egyénileg gazdálkodó háztartás van, de a félszázat sem éri el a főfoglalkozású gazdálkodók száma. A művelt földterület 64 %-a szántó, egytized körüli a gyep és az erdő aránya is, és meghaladja a 6 %-ot a munkaigényes kert- gyümölcsös-szőlő részesedése. A juhtenyésztésen kívül nem jelentős az állattartás.
Lajosmizse 11035 lakosú város a Duna-Tisza közén, Budapest és Kecskemét között, az 50-es számú főközlekedési út 68. km szelvénye térségében helyezkedik el, néhány kilométerre az ország geometriai középpontjától. Az M5 autópálya megépültével Európa egyik fő közlekedési útjára kapcsolódott a város. A helységet érinti a 142-es/Kecskemét-Lajosmizse-Budapest/ vasútvonal. A kedvező közlekedési állapot igen nagymértékben hozzájárul a helység tranzitforgalmának növekedéséhez. A város a hajdani Os-Duna törmelékkúpján épült. Tudomásunk szerint első lakói a tatárjárás idejéből valók. A település nevét Kun László (1272-1290) utolsó nádorától, a vad Mizsétől kapta, így lett Mizse-szállása. A közelben volt Lajos-szállása és Bene-szállása. Mindhárom templommal rendelkezett. A törökök sajnos lerombolták őket, csak a mizsei templomból maradt valami. Napjainkban a szentély falának egy kis töredéke látható csupán. A nép kegyelettel Pusztatemplomként emlegeti. Távlati cél eredeti állapotában helyreállítani. A török hódoltság után ez a földterület ismét puszta lett. 1745-tol Jászberény birtokába került, és megmaradt pusztának. PUSZTA! Így szerepel a korabeli jegyzőkönyvekben és így emlegetik öregjeink is. Hatalmas kiterjedésű, többnyire lomberdők, nagy legelők, tavak, körülöttük szikes földek. Legeltetésre használták. Leginkább gulyákat, nyájakat, méneseket tereltek ki nyárra. A pásztorok tavasszal kihajtották állataikat, ősszel visszaterelték Jászberénybe. Nehéz munka a vándorlás. A pásztorok kezdetben a puszta ég alatt háltak, később cserényt építettek fűzfavesszőből. A cserény a kunyhó őse. Ha kellett, összeszedték és máshol ismét felállították. A tűzhely a cserényen belül volt. Ezért, ha valaki égve hagyott tűz mellett elaludt, bizony sokszor nem élte meg a reggelt. Ilyen tragédiát énekelt meg a nép, ami a szájhagyomány szerint ezen a vidéken született: “Leégett a jászberényi cserény, Benne égett kilenc gulyáslegény, Kilenc gulyás kilenc pár ruhája, Számadónak kivarrott subája. Számadónak nem lesz semmi kára, Megveszi a ceglédi vásárban, De a szegény barna gulyáslegény, O maga is beleégett szegény. Ez a kislány kerüli a cserényt, Keresi a barna gulyáslegényt, Barna kislány, hiába keresed, Benne égett, ki téged szeretett.” A pusztán számítottak az utazó emberekre is. Három vendégfogadó létesült. Ezek közül a lajosi a legjelentősebb. 1828-ban újjáépítették, majd elnevezték Földeáki csárdának. Egy szép történet van róla. Petőfi Sándor, amikor 1844. nyarán Kecskemétre utazott, itt, ebben a csárdában pihent meg hosszú gyaloglás után. Jólesett neki a nyugalom, a jó bor, ezért hálából írt a vendégfogadóról is “Az Alföld” című versében: “A tanyákon túl a puszta mélyén Áll magányos, dőlt kéményű csárda; Látogatják a szomjas betyárok, Kecskemétre menvén a vásárra.” Ez a Földeáki csárda ma is áll. 1945. után újjáépítették, a tornácait beüvegezték és ma ez a Városháza épülete. Egyre nagyobb és nagyobb lehetőség nyílt a pusztán való életre. Kezdtek is leszivárogni a családok Jászberénybol. Megtelepedtek a fiatal házasok, gyermekeik születtek, akik már nem is akartak visszatérni a számukra idegen világba. Így kezdődött a letelepedés. Mindenki ott épített, ahol jónak találta a földet. Így máig a tanyarendszer jellemző képe a város külső területeinek. Petőfi nem véletlenül emlegette a betyárokat, akik közül a leghíresebbek, hírhedtebbek Bognár Imre és fiai voltak. Lovat loptak, gazdag lányt raboltak - akit jó pénzért kiváltott az apja -, házakat fosztottak ki. Nem volt nyugalma tőlük a népnek. Az 1848-49-es szabadságharcban kivette részét a “puszta” is. A tavaszi hadjáratban a magyar sereg áthaladt ezen a vidéken is, verbuválással toborozták harcba az embereket. A környező vidéken ilyen dallal hívogatták katonának a férfiakat. A harcok után ismét helyreállt a rend. Legeltették az állatokat, termesztették a növényeket. A Vidéken legrégibb idők óta termesztett növény a köles, de volt még rozs és búza is. A gabonával a legtöbb munka aratáskor van, ami kemény, férfipróbáló munka ma is, régen még inkább. Jellemző növény ma errefelé a burgonya, kukorica, szőlő és barack. Ezeket folyamatosan honosították meg, itt nem régi keletűek. Nehéz volt őket betelepíteni, mert az emberek nem akarták vállalni a nehéz kapálás terhét. Végül mégis ezek lettek legjellemzőbb terményeik. Az embereknek nemcsak a mindennapi kenyeret kellett előteremteniük gyermekeik számára, hanem a fedelet a fejük fölé is saját magunknak kellett megépíteni. Egy tipikus XIX. századbeli tanya látható az 5-ós út mellett a várostól 3 kilométerre. A ház döngölt falú, szép mestergerendás. Az udvaron gémeskút, istállók. Ma már természetesen tanyamúzeum. Jól láthatók benne a berendezési tárgyak, használati eszközök. A ház körül akácok. Ezekre azért volt szükség, mert a viharos szeleket felfogták és így biztonságot nyújtottak. A fák alatt az udvar sarkában a “köcsögös”. Vallásosak voltak a jászok. Nem is tűrhették, hogy templom nélkül maradjon a puszta. Már 1799-ben kérték a Földeáki csárda mellett egy kőkereszt felállítását és a régen megígért kápolna felépítését. A keresztet el is készítették, de a kápolna még 55 évet váratott magára. Addig is a nép egy-egy “könyvtudó” embernél gyűlt össze imádkozni. Nagy tisztelet övezte azt, aki ismerte a betűvetést. Ilyen összejöveteleknél az imádságon kívül fölolvasta a gazda a kalendáriumot, vagy egy-egy megszerzett újságot, verset, könyvet. Fontosnak találták gyermekeik taníttatását is. A tanyavilágban körzetenként építettek iskolákat. A tanító úr, vagy tanító kisasszony 50-60 gyermeket is oktatott elsőtől hatodikig. Bizony a hatodik osztályba már kevesen jutottak el, mert addigra megtanultak írni, olvasni, számolni. “Más meg mi kell?” A paraszt befogta a munkába inkább a gyerekét. Azért hallunk olyan esetet is, hogy a kislány addig sírt, amíg el nem engedték az oskolába. A község a közigazgatási önállóságát 1877-ben nyeri el. Neve: Jász-Lajos-Mizse Nagyközség lett. Ezt a községi pecsét is tanúsítja. Ettől kezdve rohamos fejlődés indult meg. Az 1880-as években felépül az első gőzmalom, majd nem sokkal utána a Budai-malom. Ma az épületet zabpehely előállítására használják. 1895-96-ban megépül a római katolikus templom. Az utóbbi években kívül-belül felújították. Most szép színfoltja városnak. A vasúti közlekedés megindul a falu és a főváros között 1889-ben, Kecskemét felé pedig 1905-ben. 1902-ben a község új nevet kap: Lajosmizse, 1908-ban a területen kövesút halad át, a régi nyomvonalon. 1930-ban új, emeletes, 14 tantermes iskola épült. A mai napig ebben tanulnak diákok, természetesen azóta újabb épületszárnyat kapott. Utóbbi időben a turizmus is fellendült. A régi nagybirtokosok majorságai közül a Gerébi-Kúria felújításra került. Most lovascentrumként üzemel, szép vendéglátóegység lett. A település fejlődését jól mutatja, hogy 1993. szeptember 1-jétől Lajosmizse város megtisztelő cím birtokosa. A település népessége 1890-ben 7286, 1980-ban 11.318, 1990-ben 11000, 1995-ben 11500 fő. A mezőgazdaság azonban továbbra is meghatározó szerepet vállalt a város gazdasági életében. Lajosmizse évszázadokon át jelentős mezőgazdasági régiónak számított. Ezt a jellegét napjainkban sem veszítette el. A település mezőgazdaságilag művelhető területe 14000 hektár. Ezen a területen 3 mezőgazdasági szövetkezet működött, amelyek megszűntével magángazdálkodás alakult ki. A térség többségében gyenge minőségű talajon jelentős a gyümölcs- és szőlőtermelés, de az állatállomány részére történő takarmánytermesztés - amely elsősorban gabonaféléket jelent- is jelentős. Az elmúlt években az új ültetvények aránya a szőlővel szemben a gyümölcs javára tolódott el. A klasszikus értelemben vett nagybirtokosi rendszer a térségben nem alakult ki. Az I. és II. Világháború között is inkább a kis és középbirtokosság jellemezte a vidéket. A térség száraz klímájára tekintettel egyre több a mesterséges öntözővízzel ellátott gazdaság, amelyek fóliás primor és intenzív szántóföldi zöldségtermelésre szakosodtak. A tevékenység folytatására különösen kedvező a gyorsan és jól megközelíthető budapesti Nagybani Piac. A település állatállománya - elsősorban a szarvasmarha, sertés és baromfi – az 1980-as évek közepén jelentősen nőtt. Az utóbbi évek ugyan az állatállomány csökkentését eredményezték, de az újbóli felfutás előhírnöke a közelmúltban létesült magántulajdonú vágóhíd és az ugyancsak magánkezdeményezéssel épült szárnyas-vágóhíd. Lajosmizse ellátási viszonyaiban az utóbbi évek gyökeres átalakulást hoztak. Amíg korábban az ÁFÉSZ tevékenysége dominált, addig 1996-ban már a kereskedelemben és a szolgáltatásokban is döntő részben magánvállalkozók tevékenykednek. Az ÁFÉSZ jelenleg 5000 m2 alapterületen folytatja tevékenységét, amelyben megtalálható az élelmiszer és vegyesiparcikk, a textil, a ruházati, valamint az üveg-porcelán kereskedelme. Jellegzetes szolgáltatás a termény-, és vágóállat-felvásárlás. A városban jelenleg 276 vállalkozó folytat kereskedelmi és 600 fő ipari és szolgáltatási tevékenységet.
Lakitelek 4455 lakosú nagyközség a 44-es főközlekedési út, valamint a 145-ös/Szolnok-Kiskunfélegyháza/ és a 146-os/Kecskemét-Kunszentmárton/ vasútvonalak mentén, Tiszakécskétől 8 kilométerre, délnyugatra fekszik. A XV. századi iratokban már Lak néven szereplő halászfalu mellett korábban a Tisza kanyargott. Lakitelken alakult meg 1988-ban a Magyar Demokrata Fórum, a község a demokratikus átalakulás egyik szimbóluma lett.
A hajdani ártér változatos mocsári területének állat és növényvilága figyelemreméltó. A Holt Tisza partján fekvő Tőserdő a Kiskunsági Nemzeti Park egy része. Az ott talált 42 Celsius fokos gyógyvíz termálfürdőzésre alkalmas.
Nyárlőrinc 2394 lakosú község a 44-es főközlekedési út és a 146-os/Kecskemét-Kunszentmárton/ vasútvonal mentén, Kecskeméttől 16 kilométerre, keletre fekszik.
Orgovány 3506 lakosú község a 148-as/Kecskemét-Törökfái-Kiskörös/ vasútvonal mentén, Izsáktól 11 kilométerre, délkeletre fekszik.
Szentkirály 2035 lakosú község a 44-es főközlekedési út közelében, Kecskemét és Tiszakécske között félúton fekszik.
Tiszakécske 11774 lakosú város a 145-ös/Szolnok-Kiskunfélegyháza/ vasútvonal mentén, a Tisza-folyó partján fekszik. A városban működik a Tiszakécskei Gyermekvasút, a Tisza-parttól a Sportligetig. A régi település hangsúlyos történelmi múlttal rendelkezik. Már az őskorban lakott hely volt Kécske. A történelem viharai sok esetben söpörtek végig, de dologhoz szokott szorgalmas népe mindig kilábalt a kilátástalannak tűnő helyzetekből is. I. Szent István király és IV. Béla második honalapító idejéből már vannak Kécskére vonatkozó adatok. A XV. században Mátyás király híres hadvezérének, Kinizsi Pálnak adományozta a települést. A későbbi történelmi események hatására a fejlődés több esetben megtorpant, de csak időlegesen. A semmiből építették újjá a két egymástól közigazgatásilag is különálló települést, Ó- és Újkécskét. Ókécskén jobbára mezőgazdasággal foglalkoztak. Móricz Zsigmond 1935-ben a Pesti Naplóban „Boldog falu”-nak nevezte Ókécskét, az ott élő szorgalmas embereket látva. A két falu 1950-ben egyesült Tiszakécske néven. 1985-ben városi rangot kapott a helység.
A műemlék Szentháromság római katolikus temploma 1815-1820-ig késő barokk stílusban épült.
Az ókécskei Református Eklézsia egyidőben alakult a ceglédi és a nagykőrösi eklézsiákkal. A mai templomot 1906-1909-ig építették nagy áldozattal, a régi fatemplom helyén. A templom a II. Világháborúban megsérült, de mára levetette sérüléseit.
Tiszaug 907 lakosú község a 44-es főközlekedési út közelében és a 146-os/Kecskemét-Kunszentmárton/ vasútvonal mentén, Tiszakécskétől délre, 11 kilométerre fekszik. A község eredete régi időkre nyúlik vissza. Tiszaug 1872-ben lett nagyközség. 2001-ben adták át az új közúti tiszaugi hidat.
Műemlék jellegű református temploma késő barokk stílusban 1780 körül épült.
A katolikus földesúr 1788-ban Tiszaugon kápolnát építtetett.
Városföld 2275 lakosú község az 5-ös főközlekedési út és a 140-es/Szeged-Cegléd-Budapest/ vasútvonal mentén, Kecskeméttől délkeletre, 14 kilométerre fekszik.
Bátya 2274 lakosú község az 51-es főközlekedési út mentén, Kalocsától délre, 5 kilométerre fekszik.
Drágszél 387 lakosú község, Kalocsától 14 kilométerre, délkeletre fekszik.
Dunapataj 3592 lakosú nagyközség az 51-es főközlekedési út mellett, Kalocsától 15 kilométerre, északra, valamint 151-es/Kunszentmiklós-Tass – Solt – Dunapataj/ vasútvonal mentén helyezkedik el. A helység röviden - és a Dunapatajon beszélt nyelvben is: Pataj környéke már jóval időszámításunk előtt lakott volt és a régészeti leletekből az is kitűnik, hogy folyamatosan lakták ezt a vidéket. A Dunapatajhoz tartozó Parlagon és a Szelidi-tó környékén bronzkori (i.e. 2100- i.e. 800) település, valamint temető nyomait fedezték fel. Szeliden feltártak négy, a vatyai kultúrához tartozó sírt, melyeknek urnái, bögréi a Pataji Múzeumban láthatók. Jóval későbbi időkből, a római korból származik az ugyancsak Szeliden talált római eredetűű tál. A Dunapataj melletti Bödpusztán igen értékes régészeti leletek kerültek elő. Az 1859-es bödpusztai lelet páratlan Európában. A több arany ékszerből álló lelet-együttes rangos szkír - talán egy fejedelemasszony - ékszerei voltak. Igen valószínű, hogy a leletek egykori tulajdonosa - Edika (Edecon) szkír király – Attila hun nagykirály testőrparancsnokának a családjával állt kapcsolatban. A szkír germán eredetű nép volt, és Attila leghűbb szövetségeseként jött hosszú vándorláson keresztül Dél-Oroszországból a Kárpát-medencébe. A páratlan arany ékszerek készítése 430-470 közé datálható, amikor is a Duna-Tisza köze délnyugati felében, a Kalocsai Sárköz területén szkírek éltek. A lelet, melyet a Nemzeti Múzeumban őriznek, a hun kori Európa eddig leggazdagabb ékszer-együttese, melynek legszebb darabja egy vadkanfejekkel díszített, gránátberakásos arany karperec-pár. Később a VI-IX. században avarok szállták meg a Kárpát-medencét. Fejedelmeik gazdag temetkezését egy Dunapatajon előkerült, kései avar korból származó arany mellboglár-pár igazolja. A honfoglalás korában a magyarok elsőként itt telepedtek le, ezen az akkor mocsarakkal, vizekkel erősen szabdalt, enyhén dombos vidéken. Ezt a területet a központi törzs, Árpád törzse szállta meg. Ebből a korból származik a Pataj helységnév is, amely egy főember, Pata nevéből ered. (Pata családja tehát a központi magyar törzshöz tartozott.) A Pata szó jelentésére nézve a nyelvészek véleménye eltérő (tevecsikó, üst?). Régészeti leletek azt mutatják, hogy a honfoglaló magyarok is temetkeztek a Szelidi-tó központi területén, a Vár-domb nevű résznél. Oklevelekben először 1145-ben említik Pataj nevét, és már igen korán - a XIII-XIV. században saját templomot építettek a patajiak. Az Árpád-kori templom alapjait 1999 nyarán egy ásató-tábor keretén belül tárták fel. Kiásták a templom falainak maradványait, melyek azt mutatták, hogy egy 15×8 méteres alapterületű félköríves szentéllyel ellátott templom állott Pataj egyik legmagasabb pontján. A kor szokásának megfelelően a templomban és közvetlen környezetében temetkeztek is. Az azonban még nem ismeretes, hogy mi a magyarázata annak az égetett csonthalmaznak, amely a templomrom nyugati falánál található és valószínűleg több száz ember tetemét őrzi. Dunapataj Önkormányzata a templomromot és a hozzá tartozó temetőt részletesen fel kívánja tárni és látogathatóvá tenni. Dunapataj (korábban évszázadokig Pataj!) fejlődése a XIV. században indul meg, amikor Nekcsei Demeter tárnokmester (mai szóval : pénzügyminiszter) volt Pataj földesura. Nekcsei Károly Róbert szolgálatában állt. (Károly Róbert 1334. augusztus 1-én innen keltezte egy levelét.) 1409-1872 között Pataj mezővárosi rangban állt, ami azt jelzi, hogy Kalocsa mellett Pataj a térség egyik fontos központja volt (köszönhetően mezővárosi kiváltságainak, jó védhetőségének, nagy forgalmú révének stb.). Az oklevelek már 1426-ban pataji vásárról tesznek említést. Pataj a török pusztítást viszonylag jól átvészelte, nem pusztult el. A protestantizmus elterjedésével Pataj hamar reformálódott és a lakosság túlnyomó többségét a közelmúltig a reformátusok adták. A református vallás erejét jelzi az is, hogy Pataj volt püspöki székhely, és volt pataji származású püspök is. (Baracsi Pathai János 1626-1729!) Katolikusok csak a XVIII-XIX. században települtek be, és 1761-ben a reformátusok, valamint a város segítségével templomot is építettek. A Rákóczi szabadságharc alatt a fejedelem egyszer Pataj határában is megszállt, melyre az Ordas (Pataj melletti) községben található Rákóczi-fa emlékeztet. Az 1848-as szabadságharcban 2 pataji katona harcolt. Az erős Kossuth-kultusz azonban egészen az 1930-40-es évekig tartja magát Pataj városában, hiszen még ekkor is városnak nevezik az idősebbek. A Kossuth-kultusz erejét a 48-as kör megalakítása, valamint az 1894-es (Magyarországon másodikként) Kossuth-szobor felavatása jelzi. A XIX. század elején zsidók is vándoroltak be Patajra, akik jórészt üzletek, kereskedések tulajdonosai voltak, 1830-tól saját iskolájuk is volt. A holokausztnak Patajon 82 áldozata volt. II. Világháború után alig marad zsidó a nagyközségben, sőt az 1879-ben épített zsinagógát is lebontják 1958-ban. Ugyanígy mára gyakorlatilag eltűntek az unitáriusok, akik 1936-ban a református egyházból váltak ki, s alakították meg Patajon az erdélyi eredetű unitárius hitközösséget. Templomot is építettek maguknak 1937-ben, majd az unitáriusok megfogyatkozása és kihalása után az erdélyi templomot 1982 november 27-én Pataji Múzeummá avatták. A pataji történelemben kétségkívül a Tanácsköztársaság és ezen belül is az 1919. június 18-23. Közötti időszak a legemlékezetesebb. Patajról indult ki ugyanis a kommunista diktatúra ellen az említett időpontokban a Duna-melléki forradalom. Rövid harcok után győzött a túlerő, amit véres megtorlás követett. 63 embert akasztottak fel vagy lőttek agyon a hírhedt Lenin-fiúk, a fő hóhér, Szamuely Tibor vezetésével. A patajiak gyásznap keretében emlékeznek meg a hősökről. A pataji hősök emlékét a közös temetőben felállított síremlék őrzi. A pataji gazdag parasztságnak mindig megvolt az igénye arra, hogy a városias kultúrához felzárkózzon. Így Patajon megtalálhatók voltak a polgári, városi elemek. A polgárok egyleteket, egyesületeket hoztak létre, politizáltak, művelődtek. Azonban a szegényparasztság nagyon régies eszközöket is megőrzött, például faragott vékák, pataji fejfa, nádkunyhók stb.
A római katolikus templom 1761-ben Nepomuki Szent János tiszteletére épült, barokk stílusban. 1934-ben Möller Károly tervei szerint hazánkban először ezt a templomot bővítették a régi épületrészek eltolásával: a szentély tíz méteres elcsúsztatásával, toldalékfalak és vasbetonkupola felhúzásával.
A református templom XV. században gót ízlés szerint épült. 1773-ban későbarokk stílusban építették át. 1861-ben eklektikus stílusban kapta mai formáját. Falában régi sírkövek vannak.
1937-ben az erdélyi tervező, Szinte László gabonaraktárat alakított át unitárius templommá. Ezt Kerényi József tervei szerint átépítették, s 1982-ben itt kapott helyet az 1959-ben alapított falumúzeum, a Pataji Múzeum. A fatornyos, árkádos épület mennyezetét a torockói Vernes Judit 55 festett kazettája díszíti.
Jelentős emlékei még: Polgári Iskola (ma Általános Iskola 1920-as évek), Városháza (XVIII. század ma Polgármesteri Hivatal), Kossuth-szobor 1894, négy temető: 1. református (ősrégi, különleges pataji fejfákkal) 2. Katolikus temető 3. Zsidó temető 4. közös temető- az 1919-ben elesett hősök emlékművével. A régi, gazdagon épített házak mellett ott sorakoznak a szegényebb emberek egyszerű házai a híres, úgynevezett Varga utcában. Az 1930-as évek Patajának arculatát Cser Károly kiváló szobrászművész örökítette meg egy gyönyörű pasztell-sorozatban. A közelmúltat és a jelenkort pedig a pataji Kiss István festőművész örökíti meg festményein, metszetein.
Mivel a Szelidi-tó a községhez tartozik - és mindig oda is tartozott-, nagy gondot fordítanak a tó rehabilitációjára, jótékony gyógyhatásának megőrzésére, visszaállítására. Egyébként a tó kémiai só-összetétele, mikroszkopikus növény- és állatvilága egyedülálló és rendkívül ritka. Például a kék algák 29 faja között négy teljesen új, máshonnan eddig nem ismert faj került elő. A tó vizét magas jódtartalma miatt gyógyvízként használták már a törökök is, és évszázadokon keresztül hordták a hatalmas dézsákban a környező településekre. A modern orvostudomány is jelentőséget tulajdonít neki, ugyanis enyhíti a reumatikus bántalmakat, a pajzsmirigyzavarokat és jótékony hatású az idegrendszeri betegségekre is. 1976-ban a Szelidi-tavat és környékét természetvédelmi területté nyilvánították. Az Önkormányzat fejleszti a régen oly sikeres, de az 1990-es években egyre halványuló turizmust, amelynek bevételét jórészt a Szelidi- tóra költi. És hogy mi mindent kínál “Bács-Kiskun megye Balatonja”, a Szelidi-tó és környéke? Országos hírű, kiváló horgászhely Szelid. Itt a 2 méteres óriás harcsától kezdve a pontyig gyakorlatilag minden fogható. A tó végében található Kékesi-rét mocsaras, vízgyűjtő, vízpihentető terület, azonban nem messze már ott van a szikes puszta is. Ugyanakkor a tó két partját 55 hektár telepített vegyes fajtájú erdő borítja. Számos védett növényfaj él a tó környékén a pusztagyepeken, a láp- és mocsárrétek maradványain. Rendkívül változatos a tó környéki madárvilág. A pihenésre a kiépített déli part alkalmas. Vendéglők, campingek, áruházak, bérházak szolgálják az idelátogató üdülők kényelmét. A kultúrált szórakozást pedig a szabadtéri színpad, a mozi, az újonnan létrehozott kézműves ház, a Pataji Múzeum, a discohelyiségek és a vendéglők szolgálják.
Dunapataj neve mutatja, hogy a község életében fontos szerepet játszott a nagy folyó, a Duna is. Patajnak a Duna összekötő kapocs volt a környező településekkel, más országrészekkel (Harta, Ordas, Budapest, Dunántúl). Ezt a szerepét is próbálja erősíteni az Önkormányzat. A Duna partja nem annyira kiépített, mint a Szelidi-tó, azonban az ártér természetessége, élővilága az ökoturizmus megtelepedését szolgálhatja.
Dunaszentbenedek 948 lakosú község, Kalocsától 13 kilométerre, északnyugatra fekszik.
Dunatetétlen 948 lakosú község Solttól 10 kilométerre, délkeletre fekszik.
Dusnok 3307 lakosú község az 51-es főközlekedési út mentén, Kalocsától 16 kilométerre, délre fekszik.
Fajsz 1907 lakosú község, Kalocsától 15 kilométerre, délnyugatra fekszik.
Foktő 1717 lakosú község története - közelsége miatt - nem választható el Kalocsa város történelmi múltjától. Kalocsa és környéke a Római- Birodalom idején már lakott hely volt. Hunok, majd szlávok laktak itt. A honfoglalás idején Kalocsa és egész környéke az Árpád-háziak birtokába került. A Duna mellet épült Foktő község nevét a folyóból kiszakadó mellékágáról a Fok nevű patakról kapta, melyet Kalocsán Vajas-pataknak neveznek. Ez a mellékág a középkorban igen forgalmas víziút volt, de az áradások sok veszélyt, pusztulást is jelentettek. A község címerében szereplő 1311-es évszám a település első okleveles említésének dátuma. A török idők nagy megpróbáltatásait úgy élte túl a lakosság, hogy súlyos adókat fizetett inkább, hogy nem elhagyja szülőfaluját. Volt kapuadó / 93 kapu után 2912 akcsét kellett fizetnie a defter = török adólajstrom szerint /. Volt ezen kívül hal, sertés, marha, ló, só, bor, méhkas-adó. Ezen kívül búza, kender, répa tizedet kellett fizetni. Volt malom adó 9 molnár munkája után. A török bíró, a kalocsai kádi: Foktőn lakott. Ő volt egy személyben az igazságszolgáltató, adókivető, szolgabíró, járásbíró, közjegyző. Megengedte ugyan, hogy a falubeliek maguk közül válasszanak bírót maguknak, de a bíráskodási illetéket magának követelte. A hagyatéki ügyeket is úgy intézte, hogy az örökösöknek felezniük kellett vele. Példának okán két lóból az egyiket eljárási díj fejében magának tartotta meg. Ilyen körülmények között éltek itt a lakosok a török időkben. A község címerében ábrázolt süllyedő csónak egy - az 1599. májusában lezajlott dunai ütközetre utal, melyben báró Pálffy Miklós generális hajdúival tízszeres török túlerőt vert szét a Duna Foktő és Uszód közötti szakaszán, s közel száz hajót zsákmányolt vagy süllyesztett el. Foktő 1720-ban már népes hely volt. A Szent György-templom barokk épülete 1790-ben készült el. Belsejének festésében szobafestőinasként részt vett Tóth Menyhért festőművész. 1836-ban a faluban óriási tűzvész pusztított, melyben az egész község leégett. Az élni akarás azonban ismét győzött és újból épült a falu. Hild József tervei alapján épült 1839-1841 között klasszicista stílusban, festett, faragott padokkal a jelenlegi református templom. Az 1848-49-es szabadságharchoz egy Foktőn eltemetett /1894/ szabadsághős neve fűződik. László Károly - Silsz Jozefin férje mérnökként állt be a magyar honvédseregbe és Kossuth Lajos titkára volt. A XX. század sok megpróbáltatást és sok változást hozott a falu életében. Mindkét világháború emberáldozatokkal járt. Hősi halottaink emlékét az Önkormányzat emlékmű állításával kívánja megörökíteni, melyet a falu főterén fogunk felállítani. A II. Világháború befejezése után 1948-ban két termelőszövetkezet alakult, 1949-ben a falu villamosítása, 1950-ben a Tanács megalakulása történt meg. Az iskolát itt is államosították, itt is készült kuláklista és sok család élte át az igazságtalan meghurcoltatás szenvedéseit. A közös gazdálkodás nehéz körülmények között indulhatott el. Abban az időben az emberek nehezen adták vagyonukat a közösbe. Nem volt épület, székház, kevés volt az aktív tag, de kellő állat állomány sem volt. Nem akadt egy vezéregyéniség, aki össze tudta volna fogni az általában szegény emberekből álló tagságot. Az 1956-os forradalom ellenére sem bomlott fel a termelőszövetkezet, sőt újabb két mezőgazdasági termelőszövetkezet alakult. 1962-től pedig a mai napig működő Béke Termelőszövetkezetben egyesült, melynek 1992 óta “foktői Mezőgazdasági Szövetkezet” a neve. Az 1990-ben bekövetkezett politikai, közigazgatási fordulatok az igazi önállóság ellenére is újabb nehézségek sorát hozták. Foktő község ennek ellenére is több lépést tett a fejlődés útján az önkormányzat jóvoltából. A telefon és a földgáz bevezetése hitelek és adósság felvétele nélkül óriási eredmény. A község földrajzilag két nemzeti park között helyezkedik el: a Kiskunsági Nemzeti Park és a Duna -Dráva Nemzeti Park határolja. A faluképét meghatározza a Fok patak és a Duna-part. Ezek a földrajzi körülmények kötelezettségeket is rónak a községre. Éppen ezért az önkormányzati közigazgatás egyik szempontjává kell tenni a környezetvédelmet. Jó lenne, ha mindez megnyilvánulna az iskolai oktatásban éppúgy, mint a falu közösségének ez irányú aktivizálásában. /Fok-part, Duna-part rendbetétele, tisztántartása. Foktő Község Önkormányzatának továbbra is célja, hogy képessé tegye a település megtartó és eltartó erejének stabilizálódását, megindítsa az önfejlődési folyamatokat. Szem előtt tartva a helyi sajátosságokat, gyakorolja demokratikus módon a széleskörű nyilvánosságot és így intézi a település közügyeit, gondoskodik a közszolgáltatásokról. Döntéseivel kifejezi a helyi közakaratot, megjeleníti a helyi érdekeket. Anyagi-szervezeti és jogi önállósága révén, feladat- és hatáskörében eljárva kapcsolódik az országos közfeladatok helyi érdekű megvalósításához.
Géderlak 1087 lakosú község, Kalocsától északnyugatra, 15 kilométerre fekszik.
Hajós 3548 lakosú nagyközség az 54-es főközlekedési út mellett, a Duna-Tisza közén Kalocsától délkeletre 20 kilométerre fekszik, a Duna egykori árterén. A Kismartoni és Zsályi levéltár már 1433-ban említette mint lakott települést, a Hajósy és a de Hajós család birtokaként, amely családok nevéből eredeztetik a község nevét is. A török időkben teljesen elpusztult, elvadult környékre az 1720-as években gróf Csáky Imre kalocsai érsek hívó szavára Baden-Württembergből sváb telepesek érkeztek új hazát remélve és találva. Többségük a Bussen hegy környékéről érkezett, magukkal hozva a Bussen hegyi kápolna Madonna szobrát a kisdeddel. A Dunán lehajózó telepesek az ulmi dereglyékkel /LJlmer Schahtl/ Kalocsáig hajóztak, ahol kirakodták értékeiket és innen vonultak a mai Hajós területére. A község 1756-ban vásártartási jogot nyert, ami a fejlődés fontos állomása volt. Az 1780-as években a kalocsai érsek, mint hűbérúr kötelezte a hajósiakat a szőlőtelepítésre, borkészítésre, 10 évi adómentességet biztosítva. A szőlő és bor megjelenésével alakult ki a most már méltán Európa hírű hajósi Pincefalu, melynek löszbe vájt pincelabirintusaiban most is érlelődik a híres hajósi Cabernet, Kék Frankos, Zweigelt.
A Haynald érseki nyaraló és a hajósi katolikus templom barokk együttese a község legszebb terén található, kiegészülve az évszázados platán óriásokkal. A Szent Imre-temploma 1728-ban épült barokk stílusban, majd 1820 körül kibővítették. A templom copfstílusú berendezése a XVIII. század végéről való. A templom előtt Nepomuki Szent János szobra található, mely barokk alkotás a XVIII. század végéről.
A plébániája késő barokk stílusban a XVIII. század végéről való.
A plébánia melletti kálvária 1881-ben épült. Stációinak fülkéibe 1933-ban helyezték a pécsi Zsolnay-gyárban készült színes kerámiákat.
Még a téren található a kalocsai érsek nyaralójául épült barokk kastély 1739-ből. Saroktornyai 1767-ből valók. Emeleti előcsarnokát barokk faliképek, dísztermét stukkók díszítik.
A pincefalu a népi építészet értékes együttese. A löszbe vájt pincék, nádtetős présházak sorakoznak az út két oldalán. A hajósi emberek munkaszeretete, rendszeretete, a községért való tenni akarása a települést a környék egyik legszebb és infrastrukturálisan maximális kiépítettségű településeként tartják számon. Az 1200 pincét számláló, egyedi képződmény a turisták, borszerető emberek Mekkája.
Hajós és Hirrlingen /Németország/ partnersége, testvértelepülési kapcsolata az egyik legrégebbi hazánkban.
A község 70 %-os svábságának nyelvtudása vonzza a német nyelvterületről a beruházókat, így többek között a Pieroth Hungária Kft. borfeldolgozót, a BWA Kft. paprika feldolgozó üzemet, a Kumpf, a Dannecker Kft. varrodát üzemeltet, ahol a helybelieket foglalkoztatják.
Harta 4546 lakosú nagyközség, az 51-es főközlekedési út, és a 151-es/Kunszentmiklós- Tass- Solt-Dunapataj/ vasútvonal mentén, Solttól délre, 13 kilométerre fekszik. Neve az ősi magyar horta - agár, vadászkutya jelentésű - személynévből keletkezett. A török után a Württembergi németekkel és elzászi, elnémetesedett hugenotta franciákkal telepítették be.
A Szent István római katolikus templom Möller Károly tervei szerint 1943-ban épült fel.
Az evangélikus temploma klasszicizáló, késő barokk stílusban épült 1791-1798 között.
A református templomának klasszicista ízlés szerinti építése 1836-ban fejeződött be.
A Német Tájház berendezéseinek legjellemzőbb darabjai a festett bútorok. A bútorfestés ma is eleven hagyományáról a Knodel és Himpelmann család gondoskodik. Az örökké friss színeket titkos recept alapján kevert festékekkel érik el. A gazdag főkötő- és pártagyűjtemény joggal kelti fel a látogatók figyelmét. A kenderfeldolgozás, szövés eszközeit és művészi termékeit külön szoba mutatja be. A tornácon meg az udvaron a gazdálkodás szerszámai és a temetőből ide mentett sírkövek, fejfák láthatóak. A határában lelt római kori kőemlékeket is őriznek itt, köztük egy oszlopot.
A strandfürdőt percenként 300 litert adó, 29 Celsius fokos hévíz táplálja.
Homokmégy 1570 lakosú község, Kalocsától 8 kilométerre, keletre fekszik.
Kalocsa 18793 lakosú városa az 51-es főközlekedési út és a 153-as/Kiskőrös- Kalocsa/ vasútvonal mentén a Duna közvetlen közelében fekszik. Az eredeti helyén 1009 óta már negyedikként felépült kéttornyú barokk főszékesegyház messziről jelzi az idelátogatónak, hogy civitas, vagyis valódi város áll előttünk. Magyarország második katolikus egyházi főméltóságának a székvárosa, a Vajas patak mellett, az egykori vár környékén épült újjá a török után, úgy, hogy háborítatlan együttesben megmaradtak központi egyházi épületei - az érseki palota, a kanonoki házak, a nagyszeminárium -, melyek az Alföldön páratlanul értékes barokk hangulatot árasztanak. Az érsekek, kik között nagy hadvezérek, tudósok és királyi kancellárok is voltak, tudatosan törekedtek arra, hogy a kis, mocsaraktól ölelt, nehezen megközelíthető városka fontos szellemi és kulturális központtá is váljon. Ezzel tartós szerepet játszhatott a Kalocsa-Bács Egyházmegye, immáron a Kalocsa-Kecskeméti Egyházmegye életében. A papképzés 1733-ban kezdődött meg. Harminc évre rá Batthyány József érsek gimnáziumot és nyomdát alapított, s ugyancsak e század végén létesült a páratlan könyvritkaságokat is őrző, nagy műgonddal alapított Érseki Könyvtár. Újabb fejlődési hulláma volt e kisugárzó szellemi intézmények alapításának a XIX. század második felében, amikor megépült a jezsuiták nagy gimnáziuma, az egyházmegye fejlődő falvainak népoktatását biztosító tanítóképző, s ekkor szervezték meg első tanodájukat az iskolanővérek is. Nem véletlen tehát, hogy Liszt Ferenc oly sokszor kereste fel e nemes egyszerűségében is nagyszerű, humánus helyet, s orgonált a temploma karzatán. Dinamikusan szép, emberi közelségű szobra ma a főtér egyik ékessége. Itt született Szabó József egyetemi tanár, Schöffer Miklós szobrászművész konstruktőr és Prokopp Péter pap festőművész.
A székesegyháza Árpád-kori alapokon a negyedik templom ezen a helyen. 1735-1745 között Mayerhoffer András tervei szerint barokk stílusban épült. Mennyezetstukkóit olasz mesterek készítették, a főoltár képe, Mária mennybemenetele Leopold Kupelwieser osztrák festő alkotása 1856-ból. A szentély előtt Szent István és Szent László szobra áll. A szentélyfolyosóban Martinus Ravesu kőfaragó XIII. századi sírköve látható. Szószékes XVIII. századi barokk, mellékoltárai a XIX. századból valók. Az orgonát a pécsi Angster műhelyével készítették 1876-ban. A dóm déli oldalát az első érsek, Asztrik apát domborműve díszíti, mely Bory Jenő alkotása 1938-ból.
A főszékesegyház kincstárában láthatók hímzett miseruhák, ötvösmunkák, Szent István hermája, és az Árpád-kori érseki sír tárgyai.
Az érseki palotát Róbert Károly építette vár alapjaira épült Batthyány József érseksége idején, 1776-ban Oswald Gáspár piarista építész tervei alapján barokk stílusban. A keleti szárnyat, amelyben a könyvtár van, Patachich Ádám 1781-ben, a nyugatit Kollonich László érsek építette 1799-ben. Dísztermének faliképeit, kápolnájának mennyezetfreskót, a könyvtár Patachich –termének tudósportréit F. A. Maulbertsch festette 1783-1784 között. A díszterem zongoráján többször játszott Liszt Ferenc. A polta képzőművészeti anyaga főként az említett három művészetpártoló érseknek, Patachich Ádámnak, Kollonich Lászlónak és Haynald Lajosnak köszönheti gazdagságát. A folyosókat Prokopp Péter alkotásai díszítik. Az érseki könyvtár 300 kódexéből a török hódoltság után ötöt szereztek vissza. A mai könyvtárat Patachich Ádám érsek 1781-ben alapította 40000 kötettel, állománya ma körülbelül százezer kötet, zömmel latin nyelvű, köztük 56 kódex és 508 ősnyomtatvány. Itt őrzik a bibliának Luthetr Márton névaláírásával ellátott példányát. Az érseki palota mögötti érsekkertben császárfák, feketediófák, narancseperfák csodálhatók meg itt. Bejárata közelében Petőfi szobra, Kovács Ferenc alkotása 1966-ból és a Fésülködő nő, Mikus Sándor alkotása 1966-ból található.
A gazdaság városi szereplői közül talán ma is a kutatóintézeti háttérrel működő paprikamalmot kell kiemelnünk. A paprika itt, Kalocsán és környékén több mint egyszerű ételízesítő. Az Amerikából származó fűszernövény a XVIII. században terjedt el igazán, lehet, hogy az éppen ide bevándorló bunyevácokkal is kapcsolatba hozhatóan. A Kalocsa környéki falvakban és szállásokon, eltérően a szegeditől, nem palántázták, hanem magról vetették, majd ritkították a növényt. A nagyon kényes és igényes paprika termesztése nagy szakértelmet és odaadó munkát igényel. Az ekkor híres kisasszonynapi, szeptember 8-i, betakarítások után közösen fonnyasztották, fűzték a sötétpiros termést, hogy utána külüben, vagy malomban őröljék meg. A kalocsai paprika ma is a magyar gasztronómia egyik legfontosabb ízesítő kelléke, jelentős exporttal. A két évszázados múltú termék és az azt megteremtő kertkultúra remélhetően fennmarad, azokkal a népi hagyományokkal és folklórral együtt, melyek a Kalocsa környéki falvakra ma is jellemzőek. A hagyományos megrendezett Duna menti folklórfesztivál lassan Európa hírűvé terebélyesedik. A rendszeresen visszatérő, tucatnyi országból érkező vendégek, tánc- és folklórcsoportok igazolják, hogy Közép-Európában a népi kultúra mindig nagyon fontos szerepet játszott az itt együtt élő népek történelmében, közös és békés mindennapjaiban.
Ilyen “sajátos” történelmi elem tulajdonképpen a kalocsai népművészet is, amely a törökdúlás után idetelepült népek összekovácsolódásával alakította ki a maga, tulajdonképpen nem is túl régre visszatekintő, de méltán világhírű díszítőművészetét. Öt, ma már csak részben művelt ága fejlődött ki a XIX. század elejétől: a hímzés, a viselet, a falfestés (pingálás), a bútordíszítés és a fazekasság. Az alkalmazott, egymásra is ható formák nagyszerűen tükrözik vissza az egységessé váló Kalocsa és szállásai paraszt népének összetartozását, erkölcsi tartását, és másoktól való megkülönböztetésének jegyeit egyaránt. Érdekes, hogy az egész motívumrendszer a XIX. századi gyári készítésű lyukashímzésekből fejlődött ki, amit először csak fehér, fekete, kék és piros fonállal utánoztak. Az a hihetetlenül színes, virágos, gyakran riseliőzéssel is áttört hímzés, amelyet ma ismerünk, s a hagyományos noi viseletrol a terítőkre, a porcelántányérok virágozására is átterjedt, csak az 1930-as évekre érte el teljes pompáját. A viseleteknek természetesen kor és rang szerint is szigorú rendre volt, melynek szép kiállítását a helyi múzeumban is megtekinthetjük, akárcsak a városháza vagy vasútállomás pingált falait, amelyek az elmaradhatatlan motívumsorok végén díszlő piros paprikával méltán váltak hazánkat is sokfelé jelképező csodálatos szimbólumokká. A régi konyhák, szobák falán fellelhető, szabadkézzel festett virágerdők hangulata optimizmust, tisztaságot, vidámságot, életerőt sugároz.
Miske 1871 lakosú község Kalocsától délkeletre, 10 kilométerre, és a Duna-folyamától is 10 kilométerre fekszik az 51-es főközlekedési úttól nem messze. Miske a XVIII. század elején a kalocsai Érsekség birtokához tartozó puszta volt. 1719-ben gróf Csáky Imre kalocsai érsek adott letelepedési engedélyt kedvező feltételekkel 30 magyar és tót családnak. Ez a 30 család hozott újra életet a török idők alatt elnéptelenedett pusztára. 1722-ben plébániát, 1731-ben templomot kap a falu. A mai Szent Mihály római katolikus templom 1768-ban, barokk stílusban épült fel. Miske, mint politikai község 1724-ben lett szervezve, innentől gyors fejlődésnek indult és 1791-ben már 1357 lelket számlált. Az iskola tanítójáról az első írásos feljegyzést 1728-ban találjuk. Az 1850-es évek közepén már 300 gyermek látogatja az iskolát. A mai iskola 1893-ban épült fel. A XIX-XX. századfordulón és az azt követő évtizedekben is a föld biztosította a megélhetést. Ipari létesítményként csak a gabonamalom működött. A kereskedelmet 7-8 szatócs látta el. Az 1930-as évektől funkcionálnak a Hangya-, Tej- és Hitelszövetkezetek. A II. Világháborút követően a község társadalmi, gazdasági, kulturális élete jelentős fejlődésnek indult. A földosztásban részesülők egy része termelőszövetkezetet alakított. A kereskedelmi, szolgáltatási tevékenység megélénkült. Az 1950-es, de különösen az 1960-as évek időszakát minden területen a kollektivizálás jellemezte. A mezőgazdaságban megszűnt a magántulajdon. Előbb három, később ezek egyesüléséből egy nagy termelőszövetkezet alakult. A termelőszövetkezet gazdálkodási eredményei, a jól szervezett háztáji gazdálkodás döntően meghatározták Miske község fejlődését, a lakosság anyagi gyarapodását. A település a 1960-as évektől szinte teljesen újjáépült, az alapvető közszolgáltatás feltételei jó színvonalúvá váltak. A társadalmi, gazdasági fejlődés lendülete az 1990-es rendszerváltás után némileg megtorpant ugyan, de a további dinamikus fejlődés feltételei a magánosításon keresztül megteremthetőek.
Miske községben megtekinthető a világhírű festőművész Tóth Menyhért volt lakóháza. A volt miskei házából a Bács-Kiskun Megyei Múzeumigazgatóság Tóth Menyhért Alkotóházat alakított ki, ezzel lehetőséget teremtve több művészeti tevékenységre (festés, rajzolás, grafikák készítése, szoborfaragás). Tóth Menyhért sírja a miskei temetőben lelhető fel. Róla nevezték el a falu általános iskoláját s ennek udvarán avatták fel Kiss Sándor Tóth Menyhért-szobrát. Tóth Menyhért részére sokáig talán a világot, a mindenséget jelentő OTTHON-t, az utcáját, a bokáig vízben-fűben álló szomorúfüzes, félházsoros Rákóczi- sort - Tóth Menyhért sorrá változtatták. Az Alkotóházban kerül évente megrendezésre az iskolások és fiatal művészek részére a nyári alkotótábor, melynek szervezését és finanszírozását a helyi önkormányzat vállalta fel. A Tóth Menyhért Alkotóház előzetes bejelentéssel, egyeztetéssel bármikor látogatható. A község saját címerrel és zászlóval rendelkezik, mely 1996-ban készült el. Az 1998-as választáson a község az önkormányzati képviselő- testület mellé szlovák kisebbségi önkormányzatot is választott, melynek tevékenységi köre főleg a szlovák néphagyományok őrzése, ápolása.
Ordas 509 lakosú község Kalocsától 17 kilométerre, északnyugatra fekszik. Itt található a Rákóczi fája.
Öregcsertő 979 lakosú község a 153-as/Kiskőrös-Kalocsa/ vasútvonal mentén, Keceltől 15 kilométerre, nyugatra fekszik.
Solt 7014 lakosú város az 51-es, 52-es, és az 53-as főközlekedési utak találkozásánál, valamint a 151-es/Kunszentmiklós-Tass- Solt- Dunapatj/ vasútvonal mentén fekszik. A nagy múltú Solt élénk forgalmú “hídváros”. Négy fontos út forgalmát gyűjti itt össze az Alföldet a Dunántúl középső részével ma is egyetlenként összekötő híd. A település két szép, műemléki értékű kastélya a múltat idézi. Az 1977-ben felállított 303 méteres solti nagy rádióadó acéltornya pedig mintha felkiáltójelként jelezné, hogy más fejlesztésekre is van lehetőség, akár a Duna nagy európai vízi közlekedési tengellyé válása nyomán, akár a tranzit-szerep jobb kihasználásával. 1997. július 1-je óta város.
A település legimpozánsabb műemlék épülete a Vécsey-kastély. A Vécsey-család a XIX. században került Soltra. A birtokot I. Ferenc császár adományozta Vécsey Ágostonnak hűsége és szolgálatai jutalmául, grófi ranggal együtt. Itt letelepedvén, családjának kastélyt épített 1816-ban. A kastély nem volt sem nagyszabású, sem hivalkodó, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a szülőkön kívül kilenc gyermek is volt. Ezek egyike gróf Vécsey Károly, aki 1848-49-ben a szabadságharc tábornoka lett, s az aradai 13 vértanú közül az utolsóként végezték ki. A város ma is kegyelettel őrzi nevét. Miután a család elköltözött Soltról, a kastélyt a római katolikus egyháznak adományozta. 1983-ban Solt megvásárolta. 1986-ban befejezte teljes felújítását, s az eredeti, több hektáros parkkal együtt ma mint Gróf Vécsey Károly Városi Könyvtár működik.
A Vécsey-kastély mellett található a római katolikus templom. A mai templom elődje egy 1870 körül elkészült kápolna volt. Ennek templommá való nagyítása, a torony hozzáépítése, orgonával való felszerelése 1904-ben fejeződött be. A templom előtti parkban álló kőkereszt a Schmidt család adományából készült.
A református temploma mai formájában 1790-ben készült el. 1790-ben a már meglévő templom épületéhez tornyot építettek, melynek alapzatába és a falakba sok Tételhegyről hordott római követ építettek be. Ebben az évben helyezték el a három harangot és a templom tetején lévő gömböt, melynek csúcsára a megszokott kakas helyett csillagalak került, egy abban az évben látott üstökös emlékére. A toronyóra 1770-ben készült el. A II. Világháború után külsőleg-belsőleg teljesen felújították. Orgonája 1982-ben készült el.
Az egyik az 52-es főközlekedési út mellett gróf Nemes Albert kastélya, ma Park Motel.
A másik kastély a Teleki, mely az 51-es főközlekedési út mellett, a város déli határán terül el. A nagy területű őspark lehetővé teszi, hogy a világ zajától távol, kellemes környezetben töltsék el idejüket a pihenésre vágyók.
Solt falumúzeum céljára megvett egy alföldi parasztházat. A mintegy 150 éves, nádtetős, szabadkonyhás, kétszobás épület a Deák Ferenc utcában található.
A település jellegzetes színfoltja a meleghegyi pincefalu. A pincék száma 500-600 között van. A lakosság lyukpincéknek nevezi, mivel ezek földbe vájt építmények. A pincelyukak hosszúsága 5-12 méter, de előfordul 20 méter, vagy ennél hosszabb is. Szélességük 2,5-4 méter, magasságuk 1,8-2 méter. Itt állnak a hordók, s bennük a borok. A pincék feletti része a préskamra, ahol a gazda fogadja vendégeit. Szélessége és hosszúsága is 4-5 méter, ebben helyezik el a borkészítés kellékeit: a szőlődarálót, a prést, a kádakat, stb.
Szakmár 1419 lakosú község a 153-as/Kiskőrös-Kalocsa/ vasútvonal mentén, Kalocsától 8 kilométerre, keletre fekszik.
Újtelek 516 lakosú község Kalocsától keletre vízerekkel szabdalt magas ártéren, a Sárköz északi peremén fekszik. Kalocsától 17, Dunapatajtól 8, a Szelídi-tótól 3,5 kilométernyire van. Területének legnagyobb része jó minőségű, humuszban gazdag fekete agyag. Határa 955 ha, ebből 661 ha szántó, 146 ha gyep és 1 ha erdő. Keserűtelek nevét 1433-ban, Résztelekét 1483-ban említik először. A község 1986-ban alakult Keserűtelek és Résztelek településekből. Teljes önállóságát 1991. január 1-jétől kapta meg. 1944-ben a II. Világháború halottainak emlékművet állított a község. A szomszédos Gombolyag szálláson 1944-ben agyonlőtt magyar honvédek sírját gondozzák. Részteleken született a kalocsai múzeumi gondolat kitalálója és a múzeum első igazgatója R. Gábor Latos festőművész. Alsó tagozatos iskola és óvoda működik. Az iskola 1993-ban a Klebelsberg program keretében épült. Hagyományosan gabonatermesztő és paprikatermelő község. Európa-szerte híres népművészetük, hagyományaik, táncaik dalaik. Hagyományőrző Asszonykórusuk nagy sikerrel szerepel a különböző rendezvényeken.
Uszód 1087 lakosú község Kalocsától északnyugatra, 13 kilométerre fekszik a Dunaparton. Uszód nevét a fennmaradt írásos emlékek 1318-ban említették először. Nevének alapja valószínűleg az úszó, úsztató főnév lehet. Határát gyakran pusztították árvizek. A török megszállás alatt a szegedi szandzsák kalocsai náhijéjébe tartozott. Ferdinánd király 1559. február 3-án élethosszig tartó birtoklásra egri tiszteknek adományozta, amely jelzi a magyar közigazgatás jelenlétét a török megszállás alatti területeken is. A mai lakosság ősei 1620 körül népesítették be Uszódot, melyben a vallástörténet is szerepet játszott. A betelepülők zöme a református vallást gyakorolta, miután ok kevesebb ünnepnapot tartottak, mint a katolikusok, a török adószedők szívesebben látták őket a birtokokon. A török elleni felszabadító háború után Uszód a kalocsai érsek birtokába került, majd a király 1832. július 5-én és augusztus 25-én kelt rendelete értelmében a kalocsai káptalan dotatiojára elkülönítették. A második Világháború előtt a reformátusok kettő, a katolikusok egy iskolát tartottak fenn.
Református egyháza már 1659-ben létezett, templomát 1790-ben építették. Református templomát 1901-ben újjáépítették.
A római katolikusok száma a XIX. században kezdett nagyobb mértékben emelkedni. Római katolikus plébániáját 1870-ben szervezték, Régiszi Szent Ferenc tiszteletére ebben az évben szentelték fel templomukat, melynek festése 1940-41-ben történt.
A Benedek Péter Emlékház a község naív festőjének képeit és helyi néprajzi érdekességeket mutat be.
